Az amerikai 174. ejtőernyős-hadosztály mintegy száz katonája 2003. július 4-én megelőző jellegű hadműveletet hajtott végre az észak-iraki Szulejmánijában. A célpontok ezúttal nem a megszállók ellen küzdő felkelők és nem is öngyilkos merényletet tervező terroristák voltak, hanem az amerikaiak szövetségesei: az ejtőernyősök az Egyesült Államokkal 50 éve fegyverbarátságban lévő Törökország kommandósaival néztek farkasszemet. Az erődemonstráció megtette hatását: a tizenegy speciálisan képzett török hadfit, köztük egy ezredest és két századost vér nélkül vették őrizetbe az amerikaiak.
Az akcióra azért került sor, mert az amerikai hadvezetés fülest kapott, hogy török diverzánsok merényletet terveznek a közeli kurd nagyváros, Kirkuk kormányzója ellen. Beszámolók szerint a tizenegy törököt ennek következtében megbilincselve és csuklyával a fejükön szállították előbb Kirkukba, majd Bagdadba kihallgatásra, miközben a felbőszült és magát megalázva érző török kormányzat az esetet kiszivárogtatta a sajtónak.
A katonákat néhány nap múlva elengedték, ám soha nem derült ki, hogy megalapozott volt-e az amerikai akció. Bizonyos, a törökök már régóta hajtanak végre katonai bevetéseket a térségben, főként a déli területeiket veszélyeztető kurd szeparatizmus semlegesítésének céljával, valamint a helyi török kisebbség ügyének előmozdítása érdekében. Mindenesetre egyik fél sem kért bocsánatot a másiktól, a török büszkeség és öntudat pedig a mai napig nem heverte ki a súlyos incidenst.
Ékesen bizonyítja ezt egy Törökországban nézőrekordokat döntő, nyugaton vitákat kavaró film, mely a törökök részéről sajátos bosszú a sérelemért.
A Farkasok völgye – Irak című török film a múlt hét végén debütált Törökországban, és a tudósítások szerint mindenhol telt házzal játsszák. A minden idők legnagyobb költségvetéséből (10 millió dollárból) elkészült török film még nem érkezett meg a külföldi filmszínházakba, ezért jómagam is az egyik isztambuli bemutatón felvett, török nyelvű kalózkópiát láttam csak. Az élmény így is maradandó: egy film, amely történetvezetését, látványosságát, no és közhelyeit tekintve is méltán versenyre kelhet a legjobb hollywoodi akciófilmekkel – csak éppen ez esetben az amerikaiak a rosszfiúk. Az amerikai filmeken nevelkedett nézőknek hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy a Farkasok völgyében a tengerészgyalogosok úgy hullanak, mint a vietkongok a Rambóban.
De milyen a török Rambo? Ha az akciófilmek mércéjét alkalmazzuk, azt kell mondanom, nem rossz. Sőt.
A film tulajdonképpen a fent részletezett incidens, a megaláztatás képsoraival indul: a török katonák és az amerikaiak egymást tartják sakkban fegyvereikkel, majd a török ezredes verejtékes arcát látjuk, amint telefonon próbálja meg tisztázni az esetleges félreértést.
Nincs félreértés.
Nyilvánvaló, az amerikaiak egyedül kívánják megalkotni az új rendet Irakban, nincs szükségük török szövetségeseikre.
Rögtön a kezdő jelenetben megjelenik a színen a főgonoszt megtestesítő Sam William Marshall is (őt meglepő módon az amerikai Billy Zane játssza). A negyvenéves, számtalan bevetésen edződött Marshall Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének (vagy ha úgy tetszik, Coppola Apokalipszis most című filmjének) Kurtz ezredese. Csak éppen akciófilmhez lebutított minőségében. Marshall a térségbe vezényelt CIA félkatonai egység vezetője, aki kiragadja az irányítást a helyi parancsnokok kezéből. Jól felfegyverzett csapatot, fekete trikós, M–16-osokkal és Humveekkel grasszáló, fülhallgatós-napszemüveges izomembereket irányít a térségben, küldetése pedig az, hogy Észak-Irakba elhozza a civilizációt, bármi áron. Hogy mennyire finom modorú és művelt nyugati ember tulajdonképpen ez a Marshall, azt onnan is megtudhatjuk, hogy bár egy korábbi harci sérülése miatt csaknem süket, mégis Beethovent játszik a főhadiszállásán lévő hófehér pianínón, az iraki gyerekekkel pedig elalélt tekintettel az Örömódát énekelteti. Természetesen hófehér ruhában jár, dzsipjében pedig légkondicionáló és elektromos ablakemelő van: így a lassan lehúzódó autóablak mögül villan elő először a hideg tekintet a filmben.
És hát mi tagadás, Marshall tényleg nemigen szívelheti a régi, azaz közel-keleti kultúra maradványait: azért rombol, hogy építhessen. Kegyetlenségéről a filmben több plasztikus jelenet is tanúskodik, amelyet a forgatókönyvíró a terror elleni háború nyilvánosságra került és érezhetően kiszínezett afganisztáni és iraki atrocitásaiból szerkesztett össze. Ilyen például, amikor Marshall egysége egy iraki esküvőn razziázik, majd a rendcsinálás vérengzésbe torkollik. (A vőlegényen kívül egy tízévesforma kisfiút is lelőnek a katonák – ez a brutalitás egyébként az egész filmet végigkíséri.) Majd a foglyokat szállító fémkonténerbe – ahogy az amerikaiak szövetségesei Afganisztánban – Marshall emberei géppisztolysorozatot eresztenek. A sérültekkel és halottakkal megérkező konvojt pedig egy amerikai zsidó orvos várja (e szerepet szintén amerikai színész, Gary Busey játssza), aki a foglyokból kioperált szerveket hűtőládában jó pénzért küldi tovább külföldi betegeknek (egyes kritikusok a jelenetet antiszemitának tartják).
A filmben – most először – az Abu Graib-i visszaélések is megjelennek a nézők szemei előtt, mozi formájában: az esküvőn foglyul ejtett ártatlan civileket – már azokat, akik életben maradtak – a börtönkomplexumba szállítják, amely remek alkalmat szolgáltat arra, hogy a film plasztikusan ábrázolja a híressé vált fényképeken látott kínzási technikákat: a kegyetlen börtönőrnő cellájában imádkozó öregemberre támad, és a folyosóra hurcolja, ahol meztelen rabok fekszenek a padlón, akiket homoszexuális aktusra kényszerítenek, miközben egy másik katonai rendőr kutyát uszít, társuk pedig nevetve fényképezi a jelenetet.
Mégsem ezeknek a foglyoknak a története mozgatja a film cselekményét, hanem azoké, akiket a mű elején láthatunk csuklyával a fejükön. A tizenegy török fogoly egyike – a forgatókönyv szerint – szabadulása és Törökországba való visszatérése után öngyilkosságot követ el, mert nem bírja elviselni a letartóztatást végignéző civilek előtt elszenvedett megaláztatást. Előtte azonban még búcsúlevelet ír (amely mellé a borítékba a Szulejmánijából megmentett kis török zászlót is gondosan odacsúsztatja) barátjának, Polat Alemdarnak (Necati Sasmaz), aki a török titkosszolgálat speciálisan képzett tisztje. A levél szerint az ügynöknek meg kell bosszulnia a történteket. Alemdar a haza becsületén esett folt eltüntetése érdekében a feladatot végre is hajtja: kicsiny egységével beszivárog Észak-Irakba, ahol kurd és amerikai katonákkal hadakozik – látványos akciójelenetek formájában. Van itt minden: mesterlövész-jelenet, öngyilkos merénylet, tűzharc, rakétatámadás (egy esetben a gonosz amerikaiak az imádkozó irakiakra robbantják a mecsetet), levegőbe röpülő autók, légyként hulló amerikai katonák és valamiféle szerelmi szál is. És végül persze – a hollywoodi kánon előírásai szerint – sor kerül Marshall és Alemdar párharcára is, természetesen puszta kézzel, mert ekkor valahogy mindig kiesik a fegyver a hősök kezéből, hogy pépesebbre verhessék egymást a nagy halál előtt. A lényeg: a török diverzánsok a helyi néppel összefogva elűzik a garázdálkodó félkatonai alakulatokat, és Észak-Irakban helyreáll a rend és a béke.
Annyi bizonyos, a film nem fest valami árnyalt és előnyös képet az amerikaiakról és iraki háborújukról. Nehéz helyzetben vannak azonban azok, akik ezt az elfogultságot akarják számon kérni a Farkasok völgyén. Annyi amerikai mozi után, ahol az arabok csak terroristaként jelentek meg, akiknek legváltozatosabb formában beteljesülő végzetük volt hivatott szórakoztatni a nézőket, most itt egy film, amely ezt a szerepet az amerikai katonának szánja. Mit fűzhetnének hát ehhez azok, akik efféle filmeken nevelkedtek? Hiszen ez a mozi szigorúan betartja a műfaj szabályait: elnagyolt karakterei, magával ragadó cselekménye, a jó és a rossz küzdelmére leegyszerűsített erkölcsi mondanivalója aligha érdemel mélyebb értelmezést, mint a hasonló amerikai filmeké.
És ahogy egy tisztességesen megfilmesített Tom Clancy-regény, ez a film sem csupán a szórakoztatás céljával készült: csakúgy, mint tengerentúli társaival, a Farkasok völgyével is az a helyzet, hogy a mozivásznon eladható termékké válik a török nacionalizmus és militarizmus – legalábbis fogyaszthatóvá gyúrt, szirupos formájuk. Ezt segíti, hogy a film valóban megtörtént eseményekre épül, és a híradásokból közismert képek, képsorok rekonstruálásával teremti meg a valóságosság benyomását. Mindeközben kitalált szereplőkkel és elképzelt cselekménnyel állítja helyre a török katona becsületét és a nemzet önérzetét.
A film azonban nem egyszerűen erről a vudu varázslatról szól. Bár a forgatókönyv nagyvonalúan kezeli az iraki eseményeket, a film készítői egy ténnyel mindenképpen tisztában voltak: az Amerika-ellenesség a szulejmánijai incidenstől függetlenül széles körű jelenség, és a Farkasok völgye ebből a szempontból is garantált siker Törökországban, azaz jól eladható termék. A neves Pew közvélemény-kutató friss felmérése szerint a törökök 53 százaléka társítja az amerikaiakhoz a durva szót, hetven százalékuk az erőszakost, 68 százalékuk a kapzsit és 57 százalékuk az erkölcstelent. De biztosak lehetünk abban is, hogy a film az egész Közel-Keleten bevételt jelent majd (annak ellenére, hogy valószínűleg némi fenntartással fogják kezelni a török militarizmus megdicsőülését), ahol az amerikaiak megítélése minden eddiginél negatívabbá vált az iraki inváziót követően. És mivel az Amerika-ellenesség az egyre inkább birodalmi jelleget öltő washingtoni külpolitikával párhuzamosan világszerte erősödő jelenség, a Farkasok völgye éppenséggel globális méretekben is jó befektetésnek tűnik: Európában és Latin-Amerikában is bizton számíthat nézőközönségre.
Írásunk olvasható a törökországi társadalmi
kérdések további vetületeiről és Orhan Pamuk író közéleti megnyilatkozásairól a 40. oldalon
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
