Holdlakó úszómászók

A földön kívüli élet régóta foglalkoztatja az emberek képzeletét. Ódon kalendáriumok, folyóiratok és szenzációhajhász hírlapok szerzői gyakran értekeztek a fantáziát felgyújtó témáról, korrekt tudósok, elmés szatíraírók, de világtól elrugaszkodott ábrándkergetők és ködevő fantaszták is. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint.
„Képzelhetünk ugyan olyan teremtéseket, melyek a mi csillagunkhoz hasonlitatván a tökéletesedésnek alsóbb lépcsőin, de lehetnek, sőt minden bizonnyal jóval többen vannak olyanok is, kik sokkal felsőbb fokon állanak. Úgy fordul más pisloncz- vagy csillonczokon: a növények éreznek, a barmok beszélnek és okoskodnak, s a lelkes valóságok tán nem is vétkezhetnek, hanem mint Szeráfangyalok szeplőtelen szentségben a legédesb örömöket szörbölve éldegélnek…” – írja A csillagok esmértetése című, 1837-ből való munkájában Horváth Zsigmond (1782–1845) író, kővágóörsi plébános, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Elmélkedése nagyjából kora tudományos nívóján áll. Csilloncnak és pisloncnak sejthetően a messzi bolygókat mondja.
Sárospatakon született 1811-ben az a kéziratban maradt dialógus (cifra címe: Specimen artis lullisticae, azaz vizsgálódás arról, ha laknak-é a holdba emberek – szerzőjének csak a monogramját ismerjük: T. Z.), amelyben négyen (a pap, a rektor, a kurátor és a mester) tűnődnek azon, élhetnek-e érző lelkek a holdban, s ha igen, vajon Isten a mi földünkről vitte-e oda őket. Ha nem, meditál a kurátor: „Isten nem csak egy pár embert teremtett, nem csak Ádámot és Évát: így hát a Szent Írás meg cáfolódik!” Mire a pap: „Minthogy Mózes nem a holdvilági embereknek, hanem a földön lakóknak írta a maga könyvét, tehát említésbe se tette azt, hogy a holdba is teremtett teremtéskor egy pár embert…” A bölcs válasz után még hosszan beszélgetnek arról, hogy „minden bizonnyal el lehet hinni, nem csak a holdba, hanem a napban és minden csillagokban is laknak emberek és más állatok. Szintúgy van az ott lakóknak is okos lelkek – országaik, városaik, falvaik, oskoláik.” Az elmélkedésnek Maris, a rektor lánya vet véget, közölve: a tehén épp ellik az istállóban…
A Magyar Házi Barát 1838. évfolyamának anonim szerzője harsány cikkben (Új felfödözések a Holdvilágban) számol be a holdlakókról. Azt írja többek között: „A fák árnya alatt számos barna színű négylábúk csordáit láttuk, melyek tökéletesen hasonlítottak a púpos ökörhez.” Bemutat ezután még egy „kékes ólomforma kecskét”, egy szürke pelikánt, egy hosszú lábú darut, majd egy „úszómászó-forma teremtményt, mely nagy sebességgel hömpölygött keresztül a köves marton”. Aztán egy szarvas medvét meg egy kétlábú hódot. Utóbbi „fiait karján hordozza, mint az ember, és könnyű léptekkel halad előre. Kunyhói jobbak és magasabbak, mint némely vademberé…” Végül megjegyzi: „Végét ezen varázsországnak ki nem fürkészhettük, mert mivel a hold lengése ezen hegycsúcsokat szemeink elől elvonta.”
A Vasárnapi Újság 1863. évfolyamának névtelen szerzője tényként közli: „A csillagoknak is vannak lakói”, míg Sámi Lajos (1843–1878) ugyanezen lapban azon elmélkedik: „A holddal olyképpen léphetnénk összeköttetésbe, hogy Szibéria mérhetetlen hómezőin feketére festett és kerekre alkalmazott, nagy terjedelmű s főleg hosszú emelvényeket mozgatnánk ide s tova. Ezt a holdból bizonyosan észrevennék…” A fiatalon elhunyt hírlapíró ötlete semmivel sem fantasztikusabb, mint egyik-másik kortársunké, aki tudálékos szószaporítással és tudományos apparátus látszatával keresi a földönkívülieket, az ufókat, áldozva annak az új álvallásnak, amelyet egy szkeptikus bölcs méltán nevezett nagy paródiának.