Köznapló

Február 10., péntek
Ingyenleves a hajléktalanoknak, olcsó kifőzde nyugdíjasoknak, másfelől szakácskönyvdömping moziszínészekkel és tévémajmokkal a címlapon – így volna kerek a világ? Ellenkezőleg: így szögletes, s élei sebet ütnek a kispénzűeken. Ami hagyján, ha volna, aki elmondaná tisztességes, érthető szavakkal, milyen legyen az egészséges kosztolás. De nincs.
A régiek például tudták, hogy aki zöldséget eszik, nem fogyaszthat egy étkezésen belül gyümölcsöt is, mert kioltja a másik jó hatását: nem építi a sejteket. Másik szabály: nem ajánlatos tejes és húsos ételeket egymás után fogyasztani. A gyomorsav csak egyre képes „figyelni” egyszerre, és az utóbbit hosszabban emészti a szervezet. A zsidó konyhában ezért tartanak különböző edényeket a kettőre. A kínaiaknál ez egyszerűbb, étlapjukon nincs tejtermék. Ide tartozik az is, miért sok a kövér ember Amerikában. Egyik oka a sok gyorsbüfé: a zsemlére hús, a húsra sajt kerül – goromba dolog.
Van ennél gorombább… Olvasom a mai lapban, hogy a Távol-Keleten köszönik, de nem kérnek a dioxint tartalmazó uniós sertéshúsból. Arról is ír a lap, hogy a fertőzött belga és holland disznóságokat bizonyos magyar cégek átvennék. Hogyan tehetnek ilyet? Nem háborog a lelkiismeretük? Nem, hiszen látják, hogy milyen olcsó nálunk az emberhús.

Február 13., hétfő
Eltemették Dalnoki Jenőt. Erről eszembe jut, hogy gyerekként kaptam karácsonyra egy képes gombfocicsapatot. A neve szégyen volt: Kinizsi. A Ferencvárosból lett úgy, hogy Hennit, Budait, Kocsist és Deákot más csapatba tették, s a maradékot zöld-fehér helyett piros-fehér dresszben játszatták. Az összeállításra ma is emlékszem: Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Szabó, Dékány – Kertész, Láng, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi. Hogy szerettük őket!
A „hajrá, Fradi!” tiltva volt, postaigazgató nagybátyám mégis öltönyt vett, amikor vasárnap az Üllői útra indult. Ő vitt ki először, s jól megmustrált, rendes holmi-e, amit felvettem. A tribünön nem volt szotyola, nem volt trágárság, nem üvöltött az edző: „Törjétek el a lábukat!” Tisztességes játék folyt, miközben a pályán kívül szörnyű tisztességtelenség dúlt.
Elment egy nagy játékos. Nem élt hiába: sok szép perccel ajándékozta meg csapata rajongóit. Bajnok volt a szó ősi értelmében. Tisztességes párharcban győzött mindig, és erre nevelte fiait edzőként is. Fogynak az ilyenek. Jó volna, ha megbecsülésben élnének, akik élnek még közülük, és hálásan hajtanánk fejet azok előtt, akik elmennek. Ég veled, Jenő!

Február 14., kedd
Amerre nézek, mindenütt okosok. Beszélnek kamerába, mikrofonba, tele van velük a tévé, a rádió, egyre megy, hogy futballról, besúgásról vagy kátyús utakról kérdezik őket, mindenhez értenek. Van persze, aki kérdés nélkül adja tudtunkra sokoldalúságát: a rendőr tábornok híg műsorokban énekel, a pártelnök szőke aszszonya befejezi és publikálja gyerekkorban írt meséjét, a szereplésektől mámoros közgazdász könyvében Adyval társalog – sehol annyi mindentudó, mint felénk.
Zavar csak akkor támad, ha közbeszól valaki, mint a filozófus az ATV műsorában, aki a Szabó-ügy kapcsán levezette: a magyar értelmiség jelesei, amikor aláírásukkal fejezték ki, hogy respektjük a filmrendező iránt rendületlen, azt mondták ki, hogy nem számít, ha valaki ávós volt, nem számít, ha valaki párttag vagy besúgó volt – ezzel rehabilitálták a Kádár-rendszert, ami több mint szomorú. Azért szomorú, mert van, ami sokkal nagyobb befolyással volt történelmünkre, például Széchenyi és Metternich viszonya, ám az senkit nem érdekel. Ugyan ki tud arról, hogy a gróf javasolta a kancellárnak, akasszák fel Kossuthot?
Magyarán: nem okoskodni kell, nem hozzászólni, szimpátianyilatkozatot aláírni, inkább olyat mondani, ami mögött munka van, sok év kutatása és az a fajta figyelem, amely nem siklik át a lényegen. És ez korántsem minden. Azt tisztán látni, hogy a tökfejek hangosak; de feltűnik-e, hogy a fontos igazságokat mind többször azok mondják ki, akiken bélyeg van? Az a bélyeg, hogy bolond. Megkapta ezt a filozófus éppúgy, mint Béres József, Krassó György vagy Latinovits – és a lista növekszik.
Nem tudom, baj-e, de az értékrend lassan úgy alakul, hogy ez lesz az igazi kitüntetés, nem az államtól kapott díjak. Ez ad függetlenséget, ez a talaja sok bátor gondolatnak, amely saját tempóhoz és hangnemhez igazodik, nem a kóruséhoz. Van persze, aki nem hisz ebben. Ismerek egy remek fotográfust, többször felhívott márciusban, miután kiosztották a Kossuth-díjakat. Elcsukló hangon közölte: az idén se kaptam meg…
Vigasztaltam, nincs nála szabadabb fotóművésze az országnak – mintha a falnak mondtam volna. Hiába viszi küldetéstudata olyan messzeségbe, ahol még senki sem járt, ahhoz nem elég bölcs, hogy bolond legyen. Tán egyszer ráébred majd, hogy az a jutalom, ha annak élhet, amit szeret. Ez nem függ rendszertől, életkortól, nem kell odaadnia érte a becsületet, s az ár, amelybe kerül, mindössze annyi, hogy elfordul a hívságoktól, melyek értéke úgyis csak napi, és ablakot nyit arra, amit a végtelen ígér.
„Ha meg akarod találni Istent, ismerd meg önmagad! Keresd a bölcsek társaságát, légy hűséges, fogadd meg tanításukat. Egy szívből kétféleképpen ne beszélj! Amit magadról gondolsz, azt gondold másokról is. Ha valakit tanítasz, ne nézd le, ne vesd meg. Ha valamit nem te tettél le, ne is vedd fel. Mindig add át magadat magadnak. Ha pedig megismerted önmagadat, Istent is megtaláltad, s ha elértél a Trónushoz, akkor nem fecsérelted hiába az idődet. Tudd meg, Allah útja igen nehéz, de nagyon közel van.” E sorokat a Bolondok könyvében találni, írójuk Kajguszuz Abdál. Az Osiris-boltban bukkantam rá, és megragadott, amit Sudár Balázs, a fordító ír az utószóban.
A szerző gazdag török hercegfiú volt, remek nevelést kapott. Mindenki úgy vélte, az ifjú Gajbi bég apja örökébe lép, ha eljön az ideje, ám egy vadászat megváltoztatta az életét. Meglőtt egy szarvast, üldözőbe vette, ám az kitartóan menekült, végül berohant egy kolostor kapuján. Ő utána, de hiába követelte a dervisektől, adják elő a vadat, senki nem tudott semmiről, végül Abdál Músza, a kolostor főnöke elé vezették. Kérdezte az ifjú béget: Megismered a nyiladat? Hogyne. Abdál Músza levette köpenyét, a nyílvessző ott volt oldalába fúródva.
Gajbi a földre vetette magát, bocsánatért esedezett, és sírva kérte, hadd maradjon a kolostorban. Felvette a Kajguszuz Abdál nevet, ami „gond nélküli bolondot” jelent, beállt a dervisek közé, később vándortanító lett. Megfordult Kairóban, elzarándokolt Mekkába, járt Edirnében a Balkánon, és tudni róla, hogy a damaszkuszi vízimalmok versekre ihlették… 1444-ben halt meg, Elmáliban temették el mestere, Abdál Músza mellé.
Kicsit odébb és pár századdal később a japán Hokuszai nevezte magát „a rajzok vén bolondjának”. Vázlatkönyveitől és színes fametszeteitől kapott lendületet a lankadó európai művészet a XX. század elején, ezért késztet tűnődésre, amit levelében írt: „Ötvenéves koromig nagyszámú rajzot tettem közzé, de mindaz, amit hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes…” Hangos nyugati követőinek ilyen soha nem jutott eszükbe, mind egy szálig okosak és tehetségesek voltak. Hokuszai mindig dolgozott, a társas élet nem érdekelte, csöndes humorú, jól öltözött szegény ember volt, de beleszólást munkájába senkinek nem hagyott. Harminc álnevet használt, és kilencvenháromszor költözött.
S itt a mi Csontvárynk, akin mindig röhögtek a Japán kávéház művészei, hülyének tartották, gyönge agyú dilettánsnak. Mégis ő az, aki észrevette, ami mára valóság lett: a titkos társaságokat, amelyek arra alakultak, hogy tagadják Istent, hogy meghamisítsák a történelmet, hogy kávét, ópiumot és kokaint forgalmazzanak, hogy pártolják a fajtalanságot, hogy hamisítsák a tejet, a kenyeret, hogy akadályozzák az egyéni képesség kibontakozását. Mindezt nemcsak a Japán kávéházban nevették ki, alig húsz éve Pilinszky is szánakozott rajta. De lám, mi minden történt azóta. Már nincs röhögés, sem szánakozás, döbbent csend van.
Vékony jégre lép, aki elhiszi a nyilvánosságnak, hogy okos. Az ilyenre előbb-utóbb pányvát vetnek, s utána hiába rúgkapál. Aki megelégszik a bölcsességgel, ne zavarja, ha bolondnak tartják. Vannak idők, amikor nincs más védelem.

Február 15., szerda
Amikor Pestre utazom, mindig bemegyek a Szabó Ervin Könyvtárba. A könyvválaszték egész jó, és az is, hogy a földszint tele hirdetésekkel. Mindig végigböngészem őket, még az kéne, hogy rám fogják: ez egy vidéki sutyerák, gőze nincs, mitől döglik a légy az ország szívében. Néha csak bámulok, mekkora a választék. Magyar táltosok, indiai jógik, kínai tajcsimesterek, zsidó kabbalisták kínálják magukat, ígérve különleges tudást, egészséget és megvilágosodást – persze csak annak, aki fizet.
Hirdetnek még nyelvtanfolyamot, parázson járást meg persze színházat, fel is kaptam pár szórólapot, hogy képben legyek. Tudom, a Merlinben Hudi László és csapata Ibsen Vadkacsájából alakított a maga képére valamit, címe: Isten éltessen, Hedvig Ekdal! A Tempefőit is ott játsszák, de nem Csokonaiét, hanem amit „töredékes drámájából” Sediánszky Nóra és Koltai M. Gábor konstruált. Looking for Hamlet, ez már Alexis Lathan munkája, ő Shakespeare-ből dolgozott – ez volt az a pillanat, amikor megvilágosodtam fizetés nélkül is. Eszembe jutott, hogy felénk a Lajos utcában dolgozott egy Bugyi nevű szabómester, akire csak régi zakók fordítását, nadrágszűkítést vagy átszabást lehetett rábízni – egy új öltöny varrása meghaladta a képességeit. A Hudi-féle szabászat ilyen lehet a Merlinben. Drámai.