Még ma is fel-fellángol a vita arról, milyen város Debrecen. Keményfejű, zárt, a jöttment embert és gondolatot nehezen befogadó hely, vagy a magyar szellemi haladás fontos központja, motorja. A kollégium körül sétálva leróhatjuk kegyeletünket irodalmunk, tudományos életünk legjelesebbjeinek emléktáblája előtt, de a Csokonai-házat a Darabos utcában már nem találjuk, letarolta a szocialista városépítő hevület.
Pedig éppen Csokonai az egyik, aki miatt hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy Debrecent mégiscsak keményfejű, maradi cívisek irányították, hisz ismerjük a fiatal költő-tanár elcsapásának történetét. A másik meg Móricz, akinek Nyilas Misije nem akart debreceni diák lenni. Bocsássuk meg Debrecennek e két baklövését, és gondoljunk arra, mi minden jót kapott a magyar szellemi élet a várostól. Reformációs szellemet, Habsburg-trónfosztást, Lúdas Matyit például, nem utolsósorban pedig a híres kollégiumot, amelynek hatása máig kisugárzik a magyar szellemi életre.
Debrecen 1553 óta a wittenbergi egyetem protestáns oktatási rendszerét követte, az európai nevelésügy szolgálatában állt, a Tiszántúli Református Egyházkerület 1797-ben elrendelte a magyar tanítási nyelv bevezetését a kollégiumban. Nem lehetett tehát tovább halogatni a magyar tankönyvek mellé a magyar nyelvű segédanyagok elkészítését sem, amire jobb híján debreceni professzorok és diákok maguk vállalkoztak. A munkálatokat Budai Ézsaiás professzor vezette. A Magyar Kurír 1803-as tudósításában ez olvasható a jelentős eseményről: „Tapasztalván Oskoláinknak említett fogyatkozását, elébb az ápprobb classisok számára egy kis Magyar Átlást, azután pedig egy ához hasonló nagyságú Ó Átlást is (melly a’ Classius Auctorókra és a’ régi Historiára nézve szükséges) metszettük, s azokat magunk ki is nyomtattuk.”
Munkáikat most a Képzőművészeti Kiadó jóvoltából megcsodálhatjuk. Forgathatjuk a régi térképlapokat, élvezhetjük a nyelvi leleményeket, amelyekkel az idegen földrajzi neveket magyarították, megcsodálhatjuk a nem középiskolás fokú technikát és szellemi munkát, amelynek nyomán ezek az iskolai oktatásra való egyszerű, de nem túlegyszerűsített térképek megszülettek. Az Első magyar nyelvű iskolai atlaszok Debrecenből, 1800 és 1801 című kiadvány több mint szép kultúrtörténeti mű. Plihál Katalin kísérő tanulmánya révén figyelmeztető üzenet a múltból: hányféle kötelességét mulasztja el a jövendő nemzedékek oktatásáért felelős társadalom.
E múltidéző sorozat darabjaként jelent meg a kiadónál Thomka Szászky János 1751-es első magyarországi történelmi atlasza is, amelynek kultúrtörténeti jelentősége, hogy elsőként használta fel az Anonymus-geszta honfoglalás-leírását és adatait. Elhelyezte a térképen a krónikás által felsorolt helyneveket, sőt Bíborbanszületett Konstantin császár leírását követve megrajzolta a sztyepi vándorlás útvonalát. E lapokon bukkan fel először Etelköz (Atelkuzu) neve.
Thomka Szászky János, a győri, majd pozsonyi evangélikus líceum igazgatója azon magyar polihisztorok egyike, akikről megfeledkezni látszik az utókor. Héber nyelvet, történelmet, földrajzt, latint, poétikát, stilisztikát, filozófiát és hittant tanított, földrajzkönyvet állított össze. A korban egyedülálló alkotása egy történelmi-közigazgatási atlasz. A XVIII. században a Mikovinyi Sámuel munkálkodása nyomán újjáéledt magyar térképészeti iskola jeles képviselője, munkásságuk közös jellemzője a finom rajzolás, a pontosság és arányosság. Fáradozásuk révén teremtődött meg Magyarországon is a hadi térképészet uralma után a polgári és kulturális célú kartográfia. Thomka Szászkynak ez a munkája a magyar történelmi térképészet ősterméke. Jelentőségét a kötetben Török Enikő és Tóth Gergely tanulmányai méltatják.
(Első magyar nyelvű iskolai atlaszok Debrecenből, 1800 és 1810; Thomka Szászky János Magyarország első történelmi atlasza. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 2004, 2005. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
