Önéletrajz 2.

Alulírott Eresztő István, 1961. június 1-jén születtem Elepen. Említésre érdemes, hogy a település hetven éve még Debrecen legnagyobb pusztája volt, sok tanyával, iskolával, vendégmarasztaló, zsíros sárral. Hozzá tartozott a Vajda-laposa, a csodálatos nevű Kis Álomzug, sőt a Nagy Álomzug és Kadarcs is. Egyébként Elep az 1400-as években még egyházas helynek számított. Ma már csak az egyhajós, köríves záródású templom helyét ismerjük. A szájhagyomány szerint László erdélyi vajda 1310-ben az Elep melletti Vajdahalmon adta vissza a királynak a Szent Koronát. De ki foglalkozik már ilyesmivel? Az emberek magasról tojnak a múltjukra.
Gyerekkoromban egy alkalommal (talán 1968 júniusában lehetett) egész vasárnapot töltöttem a Kösély partján a fűben hasalva. Egy gólyacsapatot figyeltem. Piros lábukat peckesen emelgetve járkáltak le-fel a lápos területen, bizonyára békára vadásztak. Hallatlan méltóság és bátorság lakik a gólyában. A végtelenségig lehet őket bámulni, mint a tüzet esti órán. Szóval, ott hasaltam, s nem érzékeltem az idő múlását. Már lefele áldozott a nap, amikor meghallottam drága édesanyám (Karakó Zsuzsanna, született 1936. április 7-én) kiáltozását. Pistikéééém! Pityukáááám! Nem is hinné az ember, milyen messziről meg lehet hallani a hangokat a pusztában.
Amíg nagyapám, id. Eresztő János élt, sokat foglalkoztam a jószággal. Talán kilencéves lehettem, amikor magához intett – a régi fejőszéken szeretett üldögélni a konyhában –, megmarkolta a vállamat a göcsörtös, agyondolgozott kezével, és ezt mondta: „Idehallgass, Pisti öcsém, holnaptól a te feladatod lesz, hogy kukoricát darálj, és kiszórd a baromfi elé!” Megcsapott a dohányszag, ahogy beszélt. Ötven évig rágta a pipaszárat a megsárgult ősz bajusza alatt. Tetszett nagyon a megbízatás, télben-nyárban korán keltem, gumicsizmát húztam, megetettem a csirkéket, friss vizet öntöttem nekik, pedig végtelenül ostoba állatok, ráadásul irigyek egymásra, mint az ember. Haragudtam rájuk, és bevallom, örültem, ha édesanyám a vasárnapi ebéd kedvéért elvágta a nyakát valamelyiknek.
Az ám! A paprikás csirkét nagyon szerette a család. Én mindig megkaptam a combját, a nagypapa a szárnyakat, apám (ifj. Eresztő János, született 1933-ban) a melle húsát kedvelte, édesanyám a hátát, a májat pedig, akármilyen aprócska volt, igazságosan elosztottuk. Evés közben nem beszéltünk, élveztük a gyönge, omlós húsokat, belefürdettük a galuskát a sűrű, paprikás szószba, s haraptunk hozzá jó kis ecetes uborkát. Ez saját termés volt! A veteményesünk a használaton kívüli budi mögött adta a sok-sok drága kincset a családnak. Édesapámék egy időben a káposztát is maguk savanyították. Azért írtam, hogy a budi használaton kívüli, mert csak a nagypapa halála után lett fürdőszobánk. Az ő kis hálókamráját alakítottuk át erre a célra. A drága jó öreg holmiját talicskán hordtuk ki a ház mögé, és mindent elégettünk. A szalmával kitömött legénykori matraca olyan sötét füstöt eresztett, mintha az ördög szállt volna ki belőle. De inkább fekete angyal lehetett.
Őszintén szólva, eleinte gyűlöltem a tanulást. Ha írni kellett, az ujjaim görcsbe merevedtek, de az olvasással is sokat kínlódtam. Az órákon nem figyeltem, révedezve bámultam ki az ablakon, és a pusztai szelekről álmodoztam. Egy időben gólya szerettem volna lenni. Szerencsére belépett az életembe Tarkota tanár úr (a Virágoskertek és udvarok kultúrflórája című könyv szerzője). Ő lett az osztályfőnököm a felső tagozatban. Egyszer magához intett, és csak úgy, foghegyről ezt mondta: beszéltem a kondással, felvesz a disznai közé, dagonyázhatsz, vakarózhatsz egész nap, amíg szalonnát nem hasítanak a hátadból, de az a nap is el fog jönni! Attól kezdve úgy tanultam, hogy édesanyám azt hitte csoda történt.
Egyébként általános iskolai tanulmányaimat Nádudvaron, a sütőipari szakmunkásképzőt Debrecenben végeztem, de pékségben soha nem dolgoztam. Évtizedek óta alkalmi munkákból élek, valójában nem értek semmihez. Nem azt mondom, hogy álmaim netovábbja, hogy az önök plazájában dolgozhassak, mégis, ezennel megpályázom az állást, mert vonz a fény, a ragyogás!
Dátum. Aláírás.