Hosszú út vezetett Énország egyházpolitikájának ilyen egyértelmű megfogalmazásáig, és az is bizonyos, hogy aligha jelenti az út végét a küszöbönálló országgyűlési választásokra készített Szabadság, verseny, szolidaritás című program. Igaz, az Énország-reklámkampányt időközben szélsebesen a szemétbe hajították a szabad demokraták kampánymenedzserei. A korlátlan egoizmus gondolatára még nem kellőképpen felkészített magyar társadalom ehelyett a nyilván szellemesnek gondolt „Kovács Pisti”-kampányt kapja. Az új plakátok agyafúrt módon emlékeztethetik a másfél évtizeddel ezelőtti választókat az MDF „Jöjjön el az ő országa” plakátjára, amelyen egy kisgyermek volt látható. A mai SZDSZ-kampánytanácsadók célja ugyanúgy a gyermek képével kiváltott érzelmek segítségül hívása lehetett, mint a hajdani MDF-eseké. „Kovács Pisti” képe is az ösztönvilágra épít, akárcsak Énország, és természetesen egyik kampányhadjáratnak sincs semmi köze a tényleges programhoz. Énország a magyar politikatörténet egyik legtömörebb társadalmi víziója.
Honlapjukon az SZDSZ egyház-politikai kérdését kissé demagóg módon negatív formában tárták az internetes fórum szavazói elé. „Az állam hatalmas összegeket ad az egyházaknak hitéleti célokra az ön adóforintjaiból – olvashatjuk a felvezetésben. – Ön hogyan döntene? a) Az egyházak eltartása a hívek feladata, nem az államé. b) Az államnak fontos feladata az egyház finanszírozása.” Tertia non datur, az SZDSZ csupán e két megoldást tartja elképzelhetőnek. A liberális párt szerencséjére a válaszadók véleményének 69,14 százaléka egybeesett az SZDSZ politikusainak elvárásaival, s így nem volt akadálya annak, hogy a Szabadság, verseny, szolidaritás programtervezetbe bekerüljön Az egyház és állam szétválasztása című rész. Azonban nagy kár, hogy csak az egyházakra vonatkoztatták ezt az elvet, más szervezetekre nem. Milyen jól hangzott volna például a következő – nem mellesleg igaz – állítás és a nyomában megfogalmazható kérdés Énország honlapján: Az állam hatalmas összegeket ad az SZDSZ-nek politikai célokra az ön adóforintjaiból. Ön hogyan döntene? a) Az SZDSZ eltartása a párttagok feladata, nem az államé. b) Az államnak fontos feladata az SZDSZ finanszírozása.
Ha a demagógia és populizmusra való hajlam okait keressük a párt egyházakkal kapcsolatos megnyilvánulásaiban, érdemes nyilatkozatait és programtervezeteit forgatni. Az első komolyan vehető dokumentum az 1989-es A rendszerváltás programja, mely két helyen foglalkozik egyházakat érintő kérdéssel: Az egyesülés és vallás szabadsága című fejezetnél és a Programtézisek a lelkiismereti és vallásszabadságról című résznél. Az első fejezet általános társadalmi elveket fogalmazott meg, olyan módon taglalva ezeket, mintha a modern demokráciákban kifejezetten a szabadelvű gondolkodás vívmánya volna a gyülekezési szabadsághoz való jog, a társadalmi szervezetek, szakszervezetek létrehozásához való jog, a sztrájkhoz való jog deklarálása vagy éppen a vallásszabadságé. A lényegi kérdések azonban a programtézisekben szerepelnek. Valószínűleg ez volt az az alap, amely immár másfél évtizedre behatárolta az SZDSZ egyházakkal kapcsolatos koncepcióját, jóllehet időközben jelentősen átalakult a magyar társadalom, és gyökeresen megváltozott benne a párt helyzete is. A Programtézisek a lelkiismereti és vallásszabadságról című részt Hack Péter, Iványi Gábor, Mészáros István és Németh Sándor írta, tehát az SZDSZ olyan alapító politikusai, akik egytől egyig kisegyházhoz tartoznak: Iványi Gábor kivételével valamennyien a Hit Gyülekezetének tagjai. Ez önmagában természetesen egyáltalán nem volna baj, az azonban igen, hogy az SZDSZ első komolyan vehető programtervezetének létrehozásakor a jelek szerint megfeledkeztek arról, hogy kikérjék a történelmi egyházak véleményét. Érthetetlen, hogy miért éppen ezeket a programtéziseket görgeti maga előtt a liberális párt másfél évtizede annak ellenére, hogy a kidolgozók időközben eltávolodtak az SZDSZ-től.
A Hit Gyülekezetének tagjait természetesen a kisegyházak elfogadtatása, az egyházalapítás szabadsága, az állami felügyelet megszüntetése, az Állami Egyházügyi Hivatal és főként a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának felszámolása foglalkoztatta leginkább. Azért küzdöttek, hogy az egyházi tisztségeket szabadon lehessen betölteni, és valamennyi egyházat önálló jogalanyként ismerje el a törvényhozás. Az akkor még igen kis számú hívőt számláló közösség természetes módon a teljes önellátásra való berendezkedésben látta a jövőt, és joggal követelték a pénzügyi önrendelkezés jogát. Ehhez ködös utalást is tettek a kereszténység gyökereire, és a sokszínűséget hangoztató liberális pártban 1989-ben még senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a kitétel a nem keresztény vallások számára értelmezhetetlen.
Szüntessék meg az egyházak pénzügyeihez való költségvetési hozzájárulást, az egyházak fedezzék kiadásaikat – áll a szerzők követelésében. Bizonyára eszükbe sem jutott, hogy a nagy történelmi egyházak milyen helyzetbe kerültek önhibájukon kívül az államosítás és az oktrojált megegyezések következtében az 1950-es években. Nem gondoltak arra, hogy a nagy egyházaknak lehetnek olyan tagjai is – a társadalom elesettjei –, akik, szintén önhibájukon kívül, nem képesek támogatni egyházukat, ez a tény azonban nem befolyásolhatja az adott közösséghez való tartozásuk jogát.
Az 1994-es Fordulat, biztonság, felemelkedés című választási program is hasonló elveket fogalmazott meg. A Lelkiismereti és vallásszabadság fejezet többek között a tordai országgyűlésre és az 1848-as XX. törvénycikkelyre hivatkozik mint történelmi előzményekre. A szerzők valamely ismeretlen forrásból tudni vélik, hogy a párt tagjainak és támogatóinak jelentős részét hívők alkotják – nyilván az ő megnyugtatásukra született a lelkiismereti és vallásszabadságot taglaló rész. Újdonság a szövegben a magyar társadalom vallási és világnézeti sokszínűségének hangsúlyosabb említése, valamint az egyház-finanszírozás rendjébe a személyi jövedelemadó egy részének bevonása, méghozzá önkéntes felajánlások alapján. Ez lényegesen realistább megoldás, mint amit a korábbi programban olvashattunk, bár a programtervezet szerzőinek továbbra sem sikerült érinteniük a történelmi egyházak 1950-es teljes kisemmizésének kérdését.
A Fordulat, biztonság, felemelkedés szövegébe a deklaráció szintjén bekerült az egyházakkal való „józan párbeszéd” igénye, s annak kinyilvánítása, hogy az SZDSZ tartózkodik az egyoldalú lépésektől az egyházakkal kapcsolatban. Sajnos később ez az elv még a programtézisekből is nyomtalanul elpárolgott, ma pedig mintha fel sem vetődne, hogy az egyházakat érintő kérdéseket a párt ne egyoldalúan akarná megoldani. Az 1994-es választási programban hirdette meg a párt a szöveg szerzői szerint rossz emlékű „egyházpolitika” szó és vele a gyakorlat negligálását, mondván, hogy semmiféle instrumentális állami kapcsolat nem szükséges.
Érdemes megemlíteni, hogy az SZDSZ egyház-politikai elképzeléseit 1994-ben már nem Németh Sándor vagy Hack Péter magyarázta el a Magyar Nemzet olvasóinak, hanem Fodor Gábor. Az április 30-án megjelent, A liberális partner címet viselő írás szövege sokkal bennfentesebb egyház-politikai tanácsadó-hálózat meglétét sejteti, mint a választási program; az SZDSZ gyöngyösi képviselője meglepő kijelentésekre ragadtatta magát: „A szekularizáció mögött igazából a civilizált emberiség nagykorúvá válása húzódik meg, ami az egyház számára lehetővé teszi, hogy megszűnjék az élet egészét meghatározó kulturális monopólium lenni, s helyette az legyen, ami: a Krisztus-hívők közössége, a megváltás jele és hirdetője.”
Ez az elgondolás igen távol áll az antiklerikális párt ideájától, és a szóhasználat, mondatszerkezet elemzése alapján még azt is valószínűsíthetjük, hogy valaki „bedolgozott” a cikk megírásakor. Nehéz elképzelni, hogy az antiklerikális Fodor zsinati konstitúciókat olvasson, és ezeket idézve próbálja meg alátámasztani az SZDSZ egyház-politikai elképzeléseit. De akárki volt is a szerző, jól ismerhette a párt választási programjának szövegét, és lényegesen tágasabb a szellemi horizontja annak szerzőjénél. Még az egyházak tulajdonhoz juttatásának kérdését is felvetette, igaz, nem a történelmi méltánytalanság kompenzálásaként és komolyabb részleteket nem említve.
Négy évvel később, 1998-ban viszont a Modern európai Magyarország, 1998–2002 című programtervezetben a liberálisok már védekezésre is kényszerültek a szocialista–liberális kormányzat egyház-politikai lépései miatt. Az SZDSZ e korai identitásválsága közepette ismét visszajutott a tagadások világába. „Ellenezzük a Vatikánnal kötött megállapodást és az annak képére formált egyház-finanszírozási rendszert” – áll a szövegben. De nemcsak ez volt baj, hiszen fenyegető rémként fölmerült még az egyházak országgyűlési képviselete is: „ellenezzük az olyan törekvéseket, hogy egyházak és más világnézeti közösségek külön képviseletet nyerjenek az Országgyűlésben”. Itt már nincs helye az 1994-ben deklarált józan párbeszédnek, hiszen a felsőház létrehozása talán valóban megszüntetné a történelmi egyházak kiszolgáltatott helyzetét. Ez számottevő veszélyforrást jelentett, mint ahogyan az is sajnálatos volt a párt számára, „hogy a kormány egy rövid átmenet után visszaállította a kormányváltást követően megszüntetett egyházügyi államtitkárságot”, sőt ráadásul a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól a Miniszterelnöki Hivatalba sorolta át. Az egyházügyi államtitkárság ugyanis szintén működhet érdek-képviseleti vagy legalább érdekegyeztető szervként, és ez ismét csökkentheti a kiszolgáltatottságot.
Az Énországba vezető út állomásai ezek. Így jutottunk el a 2006-os Szabadság, verseny, szolidaritás hat (!) inkriminált egyházakat érintő programpontjáig, amelyekben a párt részint továbbgörgette az 1989-es programjában megfogalmazott, a történelmi helyzetből következően torz gondolatait, részint új frontokat nyitott a harcos antiklerikalizmus jegyében.
Az állam és az egyház szétválasztása 2006-ban üres lózung. Az állam helyett az állampolgári döntés szorgalmazása egyház-finanszírozási kérdésekben bizonyára sokak számára jól hangzó antietatista tézis, valójában egy nagy történelmi igazságtalanság konzerválásának eszköze. A személyi jövedelemadó három százalékának egyház-finanszírozásra való fordíthatósága közgazdasági számítások nélkül blöff, a számításokat viszont senki sem ismeri. Miért éppen három százalék? Melyik történelmi egyházzal egyeztették ezt az elképzelést? Az „egyházi kedvezmények” eltörlése üres provokáció, szót sem érdemes vesztegetni rá. A program egyetlen előrelépése a korábbi politikai szólamokhoz és deklarációkhoz képest a nem adózó állampolgárok fejkvótájának bevonása egy lehetséges új egyház-finanszírozási modellbe. A probléma az, hogy ez a programpont csupán egy korábban tervezett újabb nagy méltánytalanságot küszöböl ki, de tényleges eredményt mégsem jelent. Mintha egy nagy verést ígértek volna korábban, és most annak kellene örülnünk, hogy csak néhány pofont kapunk. Nonszensz.
Nem sok jó vár tehát az egyházakra Énországban. Az viszont tagadhatatlan, hogy eddig egyetlen Énországnak sem sikerült megsemmisítenie a történelmi egyházakat, ezért jó okkal reménykedhetnek a túlélésben. De csakugyan itt tartunk 2006-ban, hogy a túlélés az egyetlen cél?
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
