Egy könyv ürügyén

Bekukkantottam egy jobb könyvesboltba, és kértem valami forrásmunkát Orbán Viktorról. Kiraktak elém egy sor kötetet a pultra. A legtekintélyesebb még mindig Debreczeni József négy éve megjelent munkája, amelyről akkor még nem tudhattuk, hogy csupán közbülső állomás az Antall- meg a Gyurcsány-monográfia között. A Kéri László-féle könyv már nem volt kapható. Azt tizenkét éve a Békesi László-életrajzzal párban (!) adták ki, s igen beszédesen dokumentálja, hogy a volt szakkollégiumi tanár a törvényszerű antiliberális fordulat idején miként fordult a renegát tanítvány ellen: az eleje még együtt lélegző interjúkötet, ami egy ponton félbeszakad; a vége így már inkább sértődött hangú Kéri-monológ. Van viszont jellemgyilkoló irodalom dögivel. Kende egy, Kende kettő. Ferenczi Krisztina szüreteléstani szakmunkája az Orbán-vagyonok (sic!) keletkezéséről. Pünkösti Árpád népszabadságosan elfogult tényfeltárása a Fidesz születéséről, Szeplőtelen fogantatás címmel. Ugyanez az abszolút elfogulatlan megközelítés az Orbán-kormány időszakáról Révész Sándortól, A múlt köde címmel. Torgyán „Buzera” József Antalltól Orbánig címmel írt memoárt, míg a Political Capital Gyurcsány vagy Orbán? címmel teszi fel a magyar demokrácia alapkérdését. Ez viszont alighanem plágium, mert korábban Kónya Katalin adott közre asztrológiai alapművet Orbán vagy Medgyessy? címmel. (Doktor Kende innen meríthette a könyvindító ötletét.) A másik serpenyőben alig akad valami: Rácz András Orbán hét titkáról, illetve kilenc legjobb politikai döntéséről értekezik – a jelek szerint elenyésző hatásfokkal. Maga Orbán pedig A történelem főutcáján címmel gyűjtötte össze politikai beszédeit.
Ezt az utat járja a Heti Válasz által frissen kiadott 20 év című könyv is: egyfajta Orbán-breviárium, Szőnyi Szilárd figyelmes válogatásában. Dedikálni ezt is lehet, de műfaji gondok miatt gyaníthatóan viszonylag kevesen fogják akkurátusan átfésülni. Szőnyi korábban fogyasztható Pokorni-interjúkötetet produkált – bizonyára tudott volna értelmesen és izgalmasan kérdezni Orbántól is. Orbán-interjúkból manapság nincs hiány – ám épp az a fajta közérdekű purparlé hiányzik, amely a politikus mögött rejtőzködő embert hozza közel, s aminek megvillantásával a Kéri-féle könyvtorzó kísérletezett annak idején. Nem arra gondolok, hogy beengedjük-e a bulvársajtót a konyhánkba meg a nappalinkba – vokspolitikailag ez is fontos lehet, de csupán a felszín. Egy politikusból nem a házipapucs az érdekes, hanem a gondolkodásmód. Az ösztön, a műveltség, a hit, a társadalmi beágyazottság. Lovagias és lovagiatlan politikai ellenlábasai épp ezeken a pontokon támadják: igyekeznek saját szájuk íze szerint megírni politikai eredetmondáját, gyermek- és ifjúkorát, hátsó szándékoktól vezettetve foglalkoznak vélt vagy valós származásával, magánéletével, vallásával, sőt termetével és bőrszínével – s ha kell, még a csillagokat is megidézik tanúnak, hogy bizonyítsák: a politikai osztályba méltatlanul befurakodott rendszerhibával van dolgunk. A demokrácia nevében aggódnak, miközben mélységesen antidemokratikusak, sőt a közéletet egyfajta kasztrendszerként képzelik el, ahová „alulról” nem lehet tisztességes eszközökkel beférkőzni. Ha mégis megtörténik, akkor helyre kell állítani az eredeti állapotot; s ehhez tucatnyi könyv és megannyi kabarétréfa sem túlzott áldozat.
Akik viszont úgy látják, hogy ez a politikai „rendszerhiba” (aki a rendszerváltozás ajtórésébe ügyesen betette a lábát, s azóta sem lehetett onnan eltávolítani) az államférfi ismérveit viseli magán, a nagy hangzavarban inkább szerényen meghúzzák magukat. Annyi kultuszkiáltás és mussolinizás után óhatatlanul az kerül kínos helyzetbe, aki hajlandó meglátni a középszerből kiemelkedő kiválóságot. Aki persze esendő, időnként hibázó ember – és ez jó. Túl nagy felelősség van a vállán és túl régóta – a politikai tükörképének kitalált vetélytárs ennek a nyomásnak a töredékébe is bele látszik roppanni. Orbán maga is a klasszicizálódásba kapaszkodik a tiszavirág-életű koholt politikai botrányok elleni védekezésként – s ez nem kedvez az oldott kedélyességnek. Olyan kötélen balanszíroz, amelynek végeit ismeretlen erők feszítették ki. Talán lezuhan, talán nem – mindenesetre jó volna idejében megtudni, mi minden forog az artista fejében.
Az ilyesmire leginkább egy valódi békebeli beszélgetőkönyv volna a legalkalmasabb médium – ez meg itt nem kifejezetten békeidő. A 20 év olyan kötet, amelyet az áprilisi választások kimenetelétől függetlenül később sem kell szégyellni, ugyanis a legfontosabbról tudósít egy politikussal kapcsolatosan: gondolkodásának törzsfejlődéséről. Ne bízz abban a politikusban, aki Pallasz Athénéként pattant ki Zeusz fejéből: akinek nincs múltja, nincs jövője sem. De ne bízz abban sem, aki olyan változékony, mint a bárányfelhőkön átszűrt délutáni fények: a nap járásának mindig határozott íve van. Orbán Viktor e szöveggyűjtemény szerint már-már determinált pályát járt be az elmúlt két évtizedben, s nem úgy tűnik, mintha elért volna már a delelőre. Megadatott neki a legideálisabb politikai debütálás a Nagy Imre-temetésen elmondott beszéddel, s a viszonylag korai kormányzás kegyelme is. Hívei és ellenfelei is érzik azonban, hogy a temérdek történés ellenére ez még mindig az a bizonyos láb az ajtórésben: a tökéletlen rendszerváltás a lényeget illetően mindig alkalmat ad a posztkádári restaurációra.
A könyv utószavában az egyik legjelesebb hazai konzervatív filozófus, Lánczi András a rendszerváltás vademecumának, füves könyvének nevezi a válogatást. Szerinte nem is igazán Orbánról szól, hanem Magyarország utóbbi húsz évéről; azon a politikusi életúton átszűrve, amely a legnagyobb ívű a Kádár-rezsim bukása óta. Amelyet legalább annyira jellemez a gyorsreagáló pragmatizmus meg a finom politikai ösztön, mint a népboldogító izmusoktól a konzervatív habitusig eljutó következetesség. Tartalom és forma nem mindig és nem rögtön találja egymást, de legalább a törekvés és az innovatív szándék méltányolható. Lánczi pontosan látja: a kommunista diktatúrát utólag készséggel relativizáló értelmiségi klikk azért kiáltotta ki Orbánt a liberalizmus árulójának, mert szabadelvűként viselkedett. Az individualista ideológiai dogmák helyett a valódi népuralom, a nemzet felvirágoztatása mellett tette le a voksát: az egyén helyett a közjót, az értelmiségi kontroll helyett a demokratikus kontrollt választotta. Ráadásul a ráció mellé visszaemelte jogaiba az erkölcsöt. Sejtette, hogy ebből még sok baja lehet – s lett is jócskán.
Orbán mint politikai jelenség manapság – mivel a kiegyenlített politikai küzdelem rendre a megosztó vonásokat erősíti fel – nem mindenkinek az államférfi kategóriáját juttatja az eszébe. Ez úgyszólván természetes. Ám ha felidézzük akár a XIX., akár a XX. századi képzeteket e politikusi minőségről, akkor találunk néhány közös pontot, fogalmi kapaszkodót. Legfőképpen azt, hogy az államférfi nem szorítható be választási ciklusokba, sőt töredék ciklusokba. A politikusnak programja – az államférfinak távlatos víziója van. A politikus csereszabatos – az államférfi egy vagy több vonatkozásban nélkülözhetetlenné tudja magát tenni a politikai közösség számára. A közelgő választás tétje tehát egyben az is: államférfi vezeti-e a jövőben Magyarországot? A válaszból az is kiderülhet: a 20 év című könyv epilógus lesz-e, vagy csupán prelúdium.