Mi ez a kénes bűz? – kászálódunk ki morogva az autóból a bezárt tokodi üveggyárral szemben lévő vendéglátóhely előtt. A Puding kocsmában nem kaptunk választ. Havonta egyszer-kétszer elárasztja a környéket a szag, de a helyiek már hozzászoktak: nem nagyon izgatja őket. Megül a pincékben, jön és megy… Hogy honnan? Ki tudja? – mondják a törzsvendégek, akik ebéd utáni sörükre tértek be.
A hajdani híres gyár még szürkébbnek látszik az élesedő kora tavaszi fényben: betört, megvakult ablakok, rozsda, romlás, halotti csend a többhektárnyi területen, amely nem is olyan rég még ezreknek adott munkát.
– Bizony, szép idők voltak azok, akárki akármit mond – jelenti ki az ötvenes éveinek derekán járó aszszony, aki több mint húsz évet szolgált le a gyárban, 1974-ben került oda, alig múlt 16 éves. Behordó lett három műszakban. Ha jó hónap volt, megkereste a 3000 forintot is. Abból 800 forint volt az albérlet, a rezsi meg szinte semmi, úgyhogy telt mindenre. A kultúrházban a legjobb színészek léptek fel, akiket más csak a tévében látott. A gyárnak üdülője volt a Balatonnál, mint KISZ-tag nyaralhatott Almádiban. Na és a kollektíva: összetartó, jó társaság volt. Disznót vágtak, megülték a névnapokat, bár „odabent” inni nem lehetett:
– Vége volt a műszaknak, a hutamester kivitte a szódásballont a kerítés tövébe, a megállóhoz, az ünnepelt hozta marmonkannában a bort, ott mulattunk, amíg nem jött az utolsó busz – meséli az asszony.
S hogy most mi van?
– A nagy semmi! A Puding, a Hartyányi meg a Manyi néni kocsmája. Más nincs – nevetve mutat körbe.
Megérkezik a fia is. A 21 éves fiatalember asztalosnak tanult. Nem tud elhelyezkedni, alkalmi munkákból él.
– Pedig ez állítólag sztárszakma, csak nem látszik – veti oda keserűen.
Egy marék aprót szór a játékgépbe.
Magyarország egyik legrégibb ismert kultúrtája a Vértes és környéke. Itt találták meg a régészek Samut, a vértesszőlősi ősember maradványait, a réz-, bronz- és vaskor idején szkíták, illírek, kelták éltek errefelé. A tokodi kultúra régészeti fogalom. A tájat borító egybefüggő erdők – amelyekben honos volt az őstulok, az európai bölény – az idők folyamán egyre ritkultak. Az ásványkincsekben gazdag Duna menti területen a modern ember is megtalálta a lehetőséget: a múlt század elejétől kiemelt fontosságú ipari területté vált.
A Borovszky Samu szerkesztette, a magyar vármegyékről szóló enciklopédia azt írja, hogy Esztergom vármegye anyagi erejének egyik legfőbb forrása az ipara. E tekintetben az ország legelső vármegyéi közé sorolható – szögezi le a szócikk, és ez a megállapítás még a nyolcvanas években is érvényes volt. A Komárom-Esztergom megyei statisztikák szerint a térség jóval nagyobb súllyal vett részt az ország szocialista építésében, mint ahogy ezt területe és lélekszáma alapján vélnénk. A két korszak „műtárgyait” – és szellemiségét – azonban egy világ választja el. (Hogy milyen mély a szakadék, jól érzékelteti a tokodaltárói bánya monumentális áramelosztó központjának eleganciája, szemben a már most romlásnak indult vasbeton hodályok embertelenségével, amelyek szocialista módra, a dózerok nyomán épültek fel.)
A szén, a mészkő, a Duna, a közlekedési utak számos iparág megtelepedését tették lehetővé. Volt itt minden: a szocialista iparosítás csúcsra járatta a hagyományos tégla- és cementgyártást, a bányászatot, az üveggyártást, a kőfaragást és a vegyipart. Komárom-Esztergom megye a hetvenes években több mint 10 százalékot vitt el az ország energiafogyasztásából, a foglalkoztatottak – ne felejtsük, teljes foglalkoztatottság volt! – négy százaléka dolgozott ebben a térségben. A „jóval nagyobb súly” a rendszerváltozást követően semmivé olvadt – a gyárak, a bányák tönkrementek, bezártak, privatizálták őket –, de az emberek és persze az enyészetnek indult ipari csarnokok ott maradtak.
„A tokodi üveggyár egy 1892-ben épített, fafűtéses kemencéből fejlődött ki. Ma itt készülnek – döntően automata gépeken – a különböző orvosi- és kozmetikaiüveg-tömegáruk, illetve az opálüvegek. Az ágazat nagyságrendjét érzékelteti a foglalkoztatott munkaerő aránya: a megye ipari dolgozóinak 9,2 százaléka, az ágazatban az országos alkalmazottak 8 százaléka dolgozik itt” – olvasható a szocialista idők eredményeit feldolgozó egyik kiadványban.
A tokodi üveggyár utolsó dolgozóit 2004-ben bocsátották el. Ha a „szociáldemokrata” kormány segít a környezetvédelmi gondok megoldásában, folytatódhatott volna a termelés. De nem segített. Inkább az izraeli tulajdonú szentendrei gyémántcsiszoló üzemnek adott csaknem egymilliárd forintot 115 munkahely megteremtésére. Tokodon 320 munkahely szűnt meg, mivel nem tudták megkezdeni a környezetvédelmi beruházásokat, ugyanis az illetékes szakhatóságok többszörösen is túllépték a határidőket az engedélyezési eljárás során.
Már csak a bezárt gyár kerítése tövében, a földszintes munkásházakban van élet.
– Egy szoba, konyha, előszoba, spájz, aki tudta, bevezette a gázt, csináltatott fürdőszobát… azok a lakások többet érnek. Három, három és fél millióért lehet eladni, bár nem nagyon tülekednek a vevők – mondja az asszony, aki maga is a telepen ragadt. Kiutalással jutottak hozzá a lakáshoz, mikor férjhez ment. Legalább száz volt munkáscsalád élt, él ezekben a házakban. Munka Tokodon gyakorlatilag nincs. Aki dolgozni akar, ingázni kényszerül Esztergomba, Dorogra, Nyergesújfalura. A fiataloknak ez az egyetlen lehetőségük.
– Aki a multiknál meg tud maradni, az művész – mondja az asszony, aki azért hagyta ott a Suzukit egy év után, mert ha vécére kellett mennie, meg kellett húznia a „vinnyogót”, vagyis egy madzagot, amelyik beindította a szirénát. – Akkor jött a sorfelelős, aztán a helyettes művezető, és el kellett magyarázni nekik, hogy ki akarok menni. Tűrhetően fizettek, de megalázó volt, elegem lett. Az üveggyárban is szigorú fegyelem volt, de ilyet nem csináltak. Ha kell, lejárom a lábamat, majd csak találok valami munkát – mondja, de látszik rajta, hogy nem sok reményt fűz hozzá.
A Puding kocsmában a tokodi üveggyár egykori tűzoltó-egyesületének tablója fogadja a betérőket. Valódi ereklye: a pusztuló gyár, a romladozó munkáslakások szomszédságában őrzi a szocialista fénykor magabiztos mosolyait.
Az 1985-ben kiadott megyei regiszter írja: a háború után a gyárakat, az itteni ipart a munkások építették fel a romokból. A statisztikai adatok szerint 1982-ben csaknem hatmillió tonna szenet és brikettet, kétmilliárd kilowatt/óra villamos energiát, 700 ezer tonna cementet, 202 ezer tonna azbesztterméket, 16 ezer tonna szintetikus rost- és selyemterméket, 45 ezer tonna papírt, 280 ezer tonna timföldet, 18 ezer tonna kohóalumíniumot állítottak elő a térségben, ahol 122 minisztériumi, 42 tanácsi és 92 szövetkezeti ipartelepet tartottak számon. A termékek eladása csaknem 33 milliárd forintnyi bevételt eredményezett, ennek több mint 12 százaléka exportból származott.
S mi maradt mindebből?
A Duna vonalát követő út mentén Tokod után derűsebbre vált a kép: a lábatlani papírgyár működik, a nyergesújfalui ipartelepen is van élet, ha összehasonlítani nem is lehet a termelés volumenét a régi időkével. Az ezreket foglalkoztató gyárak ma pár száz embernek biztosítják a megélhetést. A nyergesújfalui munkástelepen rend és tisztaság fogadja a látogatót – ez a polgármesternek köszönhető, mondják a helyiek –, de az emberek itt sem derűlátóbbak, mint Tokodon.
– A gyárban töltöttem el az életemet. 56 éves vagyok. Azelőtt nyolc órát dolgoztam, fel tudtam nevelni a három gyereket úgy, hogy évente egyszer-kétszer elmentünk üdülni. Ma 16 órát dolgozom, ugyanis két munkahelyem van, és nemhogy üdülni nem tudunk, de el kellett adnom a kocsit, mert képtelenek voltunk fenntartani. Maradt a bicikli. És még jó pár év van a nyugdíjig. A mostani viszonyok között biztos, hogy egy gyerek is sok lenne, nemhogy három… – meséli egy szakmunkás.
A telep szebbik részén lakik, a két világháború között épített terméskő lábazatú, boltíves, tágas „mesterlakások” egyikében. A régi telepet panelrengeteg veszi körül. A festői Duna-parton dekoratív bunker áll a korszakokat összekötő mementóként. A régi munkásvilágot – a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás miliőjét – idézi a telep központjában a tekepálya. A presszót később építették, a hatvanas évek táján, a munkások komfortérzetét növelendő. A felszolgáló negyvenes hölgy, persze ő is a viszkózagyárban dolgozott, míg meg nem szüntették a selyemrészleget. Ma már csak szénszálat állítanak elő. Azóta hányódik egyik munkahelyről a másikra.
– A multik felveszik a munkanélkülit, kapják utána a pénzt három hónapig, aztán mehet az ember az utcára. Jöhet a következő garnitúra, mert jelentkező az mindig van. Pedig éhbérért dolgoztatnak. Esztergomba, Dorogra kellene átjárni, ha kap az ember egyáltalán munkát, de ahhoz is mindenféle teszteket kell kitölteni. Esküszöm, a múltkor már örültem, hogy nem sikerült, a busz elviszi a fele fizetést. A telepen nem látszik a szegénység, de embertelen világ ez. Én például ötven négyzetméteres lakásban lakom, a múlt havi rezsi 40 ezer forint volt. Miből fizessem? – teszi fel a kérdést.
S hogy miben reménykedik? Leginkább semmiben.
– Régen jó élet volt itt. Dolgoztunk, volt társasági élet. Milliárdokat termeltünk meg. Hova tűnt, mi lett azzal a rengeteg értékkel? Ezt magyarázza el nekem egyszer valaki!
A múlt század elején már két cementgyárat és egy eternitgyárat tartottak itt számon. A nyergesújfalui Magyar Viszkózagyár a hazai vegyipar egyik legnagyobb múltra visszatekintő üzeme volt. A szocialista iparosítás idején ezrek találtak errefelé új otthont, munkát.
Magukra hagyták őket.
origo.hu
A Honvédelmi Minisztérium közzétette a Ruszin-Szendi Romuluszról szóló jelentés összefoglalóját
