Úgy tudom, térségünk egyik legrégebbi levéltára a magyar. Vannak a világon olyan archívumok, amelyek magasabb korral büszkélkedhetnek, mint a 250 éves Magyar Országos Levéltár?
– A királyi levéltárak között vannak jóval öregebbek is, mint a miénk – mondja a főigazgató. – Azonban rendi levéltár, mai értelmezéssel állami levéltár nincs régebbi a mi intézményünknél Európában. Egyetlen országban sem fordult elő ugyanis a XVIII. században, hogy az országgyűlés úgy határozzon, a saját iratainak és az országgyűlés által választott rendi főméltóságok által kibocsátott okmányoknak az őrzésére levéltárat alapít. De nemcsak európai összehasonlításban igen „koros” a levéltárunk, hanem bátran mondható, hogy a mai Magyarország tán legöregebb állami intézménye is, a magyar államiság letéteményese.
– A kétszázötven éves intézmény feltehetően őriz a saját koránál sokkal idősebb iratokat is. Mi e becses gyűjtemény legrégebbi darabja?
– Az első eredeti dokumentum a XII. századból, 1109-ből való. Másolatban vannak a XI. századból származó irataink is. A XII. századtól fogva folyamatos az iratgyűjteményünk, a középkori, a Mohács előtti oklevélgyűjtemény a maga majd száztízezer eredeti darabjával és a hozzá csatlakozó körülbelül 92000 fotómásolattal lényegében a magyar királyság levéltárát testesíti meg. Sok helyről származik ez az anyag. A XIX. század végén az akkori levéltárosok úgy döntöttek, a különböző irategyüttesekből kiemelik a középkori okleveleket, hogy a Mohács után elpusztult királyi levéltárat rekonstruálhassák. Ez a legértékesebb része a Magyar Országos Levéltár gyűjteményének, erre épül a különböző kormányzati szervek irattára 1526-tól. Ezek mellett van egy egészen sajátos gyűjteményünk is, a családi levéltárak archívuma. Az 1723-as levéltári törvény, amely az alapításról rendelkezett, ugyanis lehetővé tette, hogy magánszemélyek is beadják az ország levéltárába az irataikat.
– Vajon mi késztette az ország életében jelentős szerepet vállaló famíliákat arra, hogy éljenek a törvény adta lehetőséggel?
– Talán a társadalmi változások… A XIX. század végén több család is úgy határozott, hogy átadja az akkor már polgári jelleggel működő országos levéltárnak a családi iratait. Ki azért, hogy megszabaduljon a gondjuktól, ki azért, hogy jó helyen tudja őket. Az első világháborút követően, sőt már a világháború alatt is további lényeges változás ment végbe a történelmi családok gondolkodásában. Föltehetően a háborús veszélyektől indíttatva, majd a trianoni megrázkódtatás nyomán a főúri családok sora döntött úgy, hogy a levéltárban helyezi el iratait. Ennek köszönhető, hogy olyan történelmi családok dokumentumai is nálunk maradtak, amelyeknek a székhelye a jelenlegi országhatárokon kívül esik. Azoknak a családoknak a levéltára viszont, amelyek nem így gondolkodtak, a határainkon túl maradtak. Jó helyen vannak, alaposan feldolgozták őket, de más az optikájuk, mint ha mi őriznénk őket. Van a családi levéltárak intézményünkhöz kerülésének másik fázisa is: 1950 után nem egy kitelepített család lefoglalt irattárát juttatták el intézményünkhöz a deportálást végrehajtó hatóságok.
– Ezek a dokumentumok legalább megmenekültek attól az eszement pusztítástól, amelyet az ötvenes években a proletárhatalom nevében országszerte elkövettek a történelmi értékek ellen.
– Volt, ami csakugyan megmenekült, és volt, ami elpusztult közülük. A XX. században a Magyar Országos Levéltár épülete is több súlyos sebet kapott, 1945-ben a harcok következtében háromezer méternyi irat pusztult el a falai között. Ennél jóval nagyobb kár érte levéltárunkat 1956-ban, amikor november 4-ét követően a Széna téren megjelenő szovjet páncélosok tűz alá vették az épületet. Akkor kilencezer méternyi irat semmisült meg. Többek között olyan 1945 után ide került családi levéltár is, amelyet még föl sem dolgoztak. Így pusztult el a Héderváry család levéltára és a Habsburg család magyaróvári iratanyaga.
– Azt, ami mégis megmaradt, a rendszerváltozás után nem kérték vissza a leszármazottak, a jogos tulajdonosok?
– A levéltári jogszabályok erre valóban lehetőséget biztosítottak nekik, de egyetlen kivételtől eltekintve nem tudok róla, hogy bárki visszakérte volna családi dokumentumait. A törvény ugyanis, amely lehetővé teszi a visszakérést és kötelezővé a visszaadást, egyúttal védetté nyilvánítja a nálunk lévő történelmi dokumentumokat. Ez viszont azt jelenti, hogy az ország területéről kivinni nem lehet ezeket az iratokat, de gondoskodni kell róla, hogy megfelelő körülmények között tárolják valamennyit.
– Ha máshonnan nem, lexikonokból tudható, hogy a Magyar Országos Levéltár gyűjtőkörébe a törvényhozási, közigazgatási, jogszolgáltatási hivatalok és intézmények történeti értéket képviselő iratai tartoznak. Azt azonban nehéz elképzelni, miként működhetett ez az archiválási feladat térben és időben egy olyan országban, amely csak ritka pillanatokban mondhatta függetlennek magát.
– Bécsből ide szállították az uralkodó mellett működő magyar királyi kancellária iratait 1867 után, és ide kerültek a helytartótanács dokumentumai is. Összességükben tehát a törvényhozás, végrehajtás és az igazságszolgáltatás valamennyi meghatározó hivatalának munkáját dokumentáló iratok hozzánk jutottak. Sőt nemcsak a magyar királyság, hanem az 1867-ig jogilag önálló erdélyi állam központi kormányzati szerveinek dokumentumait is a Magyar Országos Levéltár őrzi. Az 1990 utáni rendszerváltó évek egyik meghatározó változása, hogy az Országgyűlés elrendelte a megszűnt állampárt központi iratainak áthozatalát a levéltárba. Ez azt jelenti, hogy 1948-tól 1989-ig a Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Szocialista Munkáspárt központi szervei által jegyzett dokumentumokat az országos levéltárban kell hozzáférhetővé tenni a történeti kutatás számára.
– Azóta is azt rebesgetik az emberek, hogy a „költözködés” során megfogyatkozott a pártanyag.
– Erről én is hallottam, de nem hiszem, hogy így történt. Azt viszont nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az érdemi anyagot illetően nemhogy számottevő, de még érzékelhető pusztítás sem történt.
– Önvédelmi selejtezés, válogatás sem?
– Elképzelhető, hogy az 1985 és 1989 közötti dokumentumokat, amelyeket még nem iktattak, íróasztalfiókokban őrizték, nem a kellő figyelemmel kezelték, miután a pártapparátus elhagyta épületét. A közhiedelemben elevenen élő feltételezés, miszerint a Párttörténeti Intézetből a Magyar Országos Levéltárba került anyag hiányos, szerintem azzal magyarázható, hogy a belügyi iratok megsemmisítésének nagyon is valóságos története gyanút keltett. De a történészek is hajlamosak azt hinni, hogy azok a dokumentumok, amelyeket feltételezéseik szerint levéltári gyűjteményeknek kellene őrizni, azért nem találhatók sehol sem, mert megsemmisítették vagy eltüntették őket. Nem számolnak vele, hogy 1948 után – a pártállam kialakulásával – az iratkezelés, a dokumentálás és iktatás jelentősége sokat veszített régi fontosságából. Korábban, a második világháború előtti polgári államban képzett szakemberek közreműködésével kellően szabályozott, világos ügyintézés folyt az országban. A pártállami apparátusnak nem voltak képzett szakemberei, azoknak, akiket alkalmaztak, az írás nem volt a kenyerük. Egyszer talán majd feldolgozzák a kutatók a magyar írásbeliség változását 1948 és 1956 között és 1956 után. Igen tanulságos mozzanatokra világíthatna rá egy ilyen tanulmány. A történészek olykor azt is elfelejtik, hogy e kor ügyintézése problematikus helyzetekben, kényes kérdésekben a telefont részesítette előnyben, nem pedig az írásos formulát.
– Ma még bonyolultabb a helyzet, hiszen nem is a telefon, hanem a hosszú távú archiválásra voltaképpen alkalmatlan e-mail lett a legsürgősebb kormányzati intézkedések népszerű eszköze. Elképzelhető, hogy a jövőben nem okleveleket, papíron rögzített dokumentumokat vesz gyűjteményébe a levéltár, hanem elektronikus üzeneteket?
– Az a változás, amelyet az információhordozók tekintetében napjainkban élünk át, sokkal drámaibb, mint amikor a kőtáblára vésett szövegeket a papíron rögzített dokumentumok váltották fel. A politikai bizottság üléseiről annak idején magnetofonfelvételek készültek, a jegyzőkönyv csak az ülés szerkesztett változatát rögzítette. Az elmúlt öt-hat évben ezeket a magnetofonfelvételeket leírattuk, szó szerinti jegyzőkönyvekként kezeljük őket. Ám ezekhez az ormótlan magnetofontekercsekhez képest az elektronikában minden olyan gyorsan és „megfoghatatlanul” történik, hogy az archiválásuk szinte lehetetlenné válik. Az elektronika térhódításával eltűntek a segédkönyvek, az iktatókönyvek, a kormányhivatalokban ma már elektronikusan iktatnak. Igaz, törvény írja elő, hogy az elektronikával rögzített és továbbított anyagokat ki kell nyomtatni, de egyre több hivatal mellőzi ezt. Ami számunkra azt jelenti, hogy ha átvehetjük is az elektronikus dokumentumokat, semmiféle keresőrendszerünk nem lesz hozzá. Több hivatal már most adatbázisban rögzíti a dokumentumait, így továbbítja őket levéltárunkhoz. Egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy miként fogjuk ezeket az adatbázisokat kezelni. Gondban vagyunk az elektronikus aláírásokkal is. Ki fogja megmondani évtizedek múlva, hogy melyik ügyirat hiteles, ha a levéltár nem kapja meg az aláírási kódokat?
– Mi jelentheti e fura helyzetben a megoldást? Bele kell nyugodni abba, hogy a mai kormányzati anyagok jelentős részét nem lehet megőrizni az utókor számára?
– Azokat a kormányzati „levelezéseket” – alkalmasint a két legfőbb közjogi méltóság elektronikus üzenetváltásait –, amelyeket semmi módon nem rögzítenek, bizony nem lehet archiválni. Az elektronikus dokumentumok megőrzése és kezelése érdekében olyan egységes kormányzati szoftvereket kellene bevezetni, amelyek révén a levéltár is képes a folyamatos konvertálásra, azaz létre kellene hozni a holnap elektronikus levéltárát.
– Térjünk vissza a Magyar Országos Levéltár által őrzött állampárti központi iratanyaghoz! Ezeket a dokumentumokat előzetes válogatás nélkül tanulmányozhatják a kutatók?
– Az 1995-ös levéltári törvény – a mi megítélésünk szerint – a kutatás szempontjából nagyon liberális, hiszen a tudományos kutató számára a kutatást szorgalmazó intézmény támogatói nyilatkozatának birtokában még az adatvédelem ellenében is lehetővé teszi az iratokhoz való hozzáférést. Olyan válogatás nem létezik, hogy a levéltáros átnézné a kikért anyagot, mi adható ki belőle s mi nem. Hogy minél átláthatóbbá tegyük, mi van a birtokunkban, annak egy módja van: részletes jegyzékeket kell készíteni, ezeket a lehető legszélesebb körben hozzáférhetővé tenni. Az MSZMP-dokumentumok esetében kedvező helyzetben vagyunk, nyomtatásban is, CD-n is kiadtuk a központi vezető szervek, a központi bizottság, a politikai bizottság, a titkárság, a szervezőbizottság, valamint a munkabizottságok, az agitációs és propaganda, az agrárpolitikai és az államgazdasági bizottság üléseinek napirendi jegyzékeit. Ezek alapján megállapítható, hogy mikor üléseztek, milyen ügyeket tárgyaltak. Jelentős lépés a kutathatóság érdekében az is, hogy ezeknek a testületi üléseknek a jegyzőkönyvi anyagát az elmúlt két esztendő folyamán digitalizáltuk. Szándékunk szerint ez a digitalizált anyag belátható időn belül az interneten is hozzáférhetővé válik. Ez azt jelenti, hogy az adatvédelem alá eső iratok kivételével jószerivel otthon tanulmányozhatja bárki az MSZMP politikai bizottságának az anyagait.
– A „törékeny” papírra rögzített történelmi információkat hogyan lehet a legbiztosabban átmenteni a jövőnek? Ha mikrofilmen tárolják, vagy ha digitalizálják őket?
– Mikrofilmosztályunk évente körülbelül egymillió felvételt készít. Tőlük tudom, hogy a mikrofilm évtizedekre szól, a közhiedelemmel ellentétben sokkal biztonságosabban őrzi anyagainkat, mint a digitális változat. A digitalizált anyagok élettartama jelenlegi ismereteink szerint mindössze tíz esztendő.
– És mi a biztosíték arra, hogy a Mohács előtti okmányokat meg tudják menteni modern világunk környezeti ártalmaitól?
– Középkori iratainkat páncélteremben őrizzük. Minden egyes oklevelet külön védőtokban, fémdobozban tárolunk, hiszen sok oklevélhez társul pecsét, ezeknek a megóvása külön feladat. Mindegyikről készült fénykép, a kutatók számára legtöbbször a fényképet adjuk oda. Természetesen mi is szorgalmazzuk az oklevélkiadásokat, az Akadémiával közösen a Zsigmond korában keletkezett okleveleket dolgozzuk fel. Az oklevélkiadás is egyik lehetséges formája az eredeti iratok védelmének.
– Üzleti vállalkozásnak sem lehet rossz díszes kiadványokban közzétenni a nevezetes középkori iratokat.
– Nemrég keresett fel bennünket az az osztrák kiadó, amelyik arra szakosodott, hogy egy-egy fontos történelmi esemény meghatározó okiratát fakszimilében kiadja. Ez a vállalkozás, amelyhez mi csak a szakmai tartalmat adjuk, nem a tudományos kutatást óhajtja szolgálni, a levéltárban őrzött értékes anyagokat a történelem iránt érdeklődő emberek számára kívánja hozzáférhetővé tenni. A magyarországi sorozat első darabja az Aranybulla első királyi átiratának a kiadása történelmi ismertetés kíséretében. A második kiadvány a trianoni békeszerződést adta közre, most egy Mária Terézia trónra lépésével kapcsolatos fakszimile kiadvány következik.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
