Ne bántsátok a talapzatot, mert arra még szükség lehet! – ajánlotta bölcsen szobordöntésben nagy gyakorlatra szert tett térségbeli polgártársainak a lengyel aforizmaíró, Stanislaw Jerzy Lec. Tanácsát legtöbbször megfogadták, s ha más nem is, a talapzatok maradtak, miközben az emlékművek cserélődtek, megkoptak avagy végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében. Így van valahogy ezzel maga e sok megpróbáltatáson átment térség, Közép-Európa is. A földrajzi adottságok, a közös múlt, a politikai berendezkedések kísérteties hasonlósága és nem utolsósorban a kulturális hagyományokra, közösségre épülő életérzés által összecementált talapzat szilárdan áll, a szobor azonban látott már szebb időket is. Kikezdte az idő, megtörték az eltolt határok, az etnikai kisebbségek kitelepítése, majd Kelet foglyává vált, szögesdróttal és aknamezőkkel vették körül. A Keletet és a Nyugatot elválasztó vasfüggöny azonban nincs többé, Milan Kundera elrabolt Közép-Európája körül azonban 1989 után hamar nagy csönd lett, ráadásul a várva várt, mégis hirtelen ránk szakadt szabadságban egyszerre megfeledkeztünk szűkebb környezetünkről. A nyugati világ kegyeiért folyó nagyszabású szépségversenyen vetélytársakat kezdtünk egymásban látni, amire csak rátett, hogy a csatlakozást megelőzően a brüsszeli Európai Bizottság is elővette a régi római „oszd meg és uralkodj!” elvet. Mi pedig az ígéretektől elvakítva, praktikáktól megszédítve rohantunk a „fényes jövő” felé, nem gondolva arra, hogy történelmi, gazdasági, geopolitikai okokból még sokáig természetes szövetségesei maradunk egymásnak, s könnyelműség veszni hagyni az évszázadok során kialakult kapcsolatokat. Most, Európa nagymama ölelő karjai közé visszatérve még nagyobb a bizonytalanság.
A tét nem kisebb, mint hogy az egyébként alapvető kérdésekben még belátható ideig hasonló érdek mentén haladó közép-európai országok képesek lesznek-e közösen fellépni Brüsszelben, mekkora lesz e térség súlya az Európai Unióban. E kihívásra adandó válasz pedig alapvetően függ attól, hogy megmarad-e – mármint politikai, kulturális entitásként – Közép-Európa, illetve több évtizedes kényszerű kitérő után ismét összenő-e, ami összetartozik. S ha igen, milyen formában? Mi az együttműködés motorja? Ötlet vagy adottság, tartalmi együttműködés vagy hatalmas blöff például Visegrád? S egyáltalán, szükség van-e ezután is közös közép-európai projektekre? Egyszóval lesz-e, s ha igen, milyen lesz az a bizonyos új szobor?
Ez a talapzat masszív. Tegnap óta Győrben ott áll rajta a lengyel–magyar barátság első köztéri emlékműve. Az alkotás a kezdeményezők szándéka szerint szimbolizálja a két nép évezredes, egy szívvé, egy lélekké összeforott viszonyát, és újabb lendületet ad a kétoldalú kapcsolatoknak. Az emlékmű két, gyökereivel összenőtt tölgyfát ábrázol. Tóth Dávid szobrászművész Stanislaw Worcell XIX. századi lengyel emigráns politikusnak, közírónak a két nép közös sorsára, évszázados összetartozására utaló szép hasonlatát öntötte formába. S a két nép barátságát jelző emlékmű mögött ott az ezeréves közös történelem. A lengyel–magyar viszony történelmileg kivételes szintje, amely alkalmas lehetne arra, hogy az integráció újabb, megvalósítható reményeket szülő víziójához vigyen közelebb bennünket.
Ma is elevenen él ugyanis a történelmi kapcsolatok emlékezete, sorolni sem kell őket, elég például annyit mondani, Bem apó, és mindent értünk. Elég felidézni a második világháború eseményeit, a lengyeleknek nyújtott magyar segítséget, vagy említhetjük 1956-ot, a Szolidaritást, a rendszerváltás közös élményét, hogy a történelmi tudatba szintén a génekig beivódott régmúltról, Szent Hedvigről, Ulászló és Zsigmond királyokról vagy a Báthoryakról ne is beszéljünk. A konfliktusoktól mentes, sok tekintetben találkozó történelmi múlt, az érzelmi kapocs egyértelmű, nagy kérdés azonban, hogy mindezek ellenére sikerül-e a régi hagyományokra alapozva új minőséget, pragmatikus viszonyt kialakítani. Ehhez ugyanis önmagában már nem elég a rituális szellemidézés, Közép-Európa könnyes felemlegetése, s a „lengyel, magyar, két jó barát…” sem. Mint ahogy kevés az is, hogy Brüsszelben majd összehoznak bennünket a lobbiérdekek, a többi pedig úgysem számít. Az egymást kölcsönösen lenéző romantikusoknak és pragmatikusoknak most, bizony, össze kellene fogniuk, külön-külön ugyanis egyikük sem ér célba, s az emlékmű torzó marad.
No de mire lehet alapozni ezt az új minőséget, az összefogást? Elsősorban az érdekegyezések és -különbségek reális felmérésére. Bármilyen triviálisan hangzik is, inspirációt adhat majd a tartalmi együttműködéshez, hogy az igazából csak most kezdődő modernizációnkhoz, a fejlődéshez, a pénzek lobbizásához régióként kell megjelenni Brüsszelben. Természetes eközben, hogy az Európai Unió az ad hoc koalíciók hosszú sorának példáját is nyújtja, a geopolitikai beágyazódás, a földrajzi elhelyezkedés azonban mind az infrastrukturális fejlesztéseknél, mind pedig a közös külpolitika alakításánál meghatározó lesz. Az észak–déli infrastruktúra kiépítése például nagyrészt regionális érdek, mint ahogy jelentős részben az a kelet–nyugati közeledés megalapozása, a legújabb lehetséges közös pontként pedig ott van az egységes európai energetikai politika éppen Varsó által körvonalazott elképzelése. Térségünk országai számára egyébként politikai értelemben is prioritást jelentő kérdés az Európai Unió keleti dimenziójának megteremtése, különös tekintettel az Ukrajnával és Oroszországgal kialakított kapcsolatra. A közös uniós külpolitika alakításában geopolitikai meghatározottságunk folytán egyébként is sok tekintetben egymáshoz vagyunk kötve, bár némiképp érezhetően eltérő biztonságpolitikai ambícióink – míg Varsó egyértelműen és határozottan Amerika-párti, addig Budapest inkább szoftatlantistának nevezhető – időnként zavaróan hathatnak a közös gondolkodásra. Magyarországról nézve joggal tűnhet úgy, hogy súlyát az Európai Unióban növelendő, területéhez, népességéhez mért viszonylagos gazdasági gyengeségét Lengyelország a biztonságpolitikai dimenzióban észlelhető túlvállalással kompenzálja. Mindez Varsóból nézve érthető is lehet, Budapestnek azonban nem okvetlenül kell teljes mellszélességgel felsorakoznia e politika mögé. Legutóbb éppen Putyin orosz elnöknek sikerült kisebb éket vernie a visegrádiak közé, megtörve a térség egyébként is gyengülni látszó szolidaritását. Mindehhez járul még, hogy – fékezően hatva az együttműködésre is – a térségre ránehezedik Lengyelország középhatalmi súlya. Miközben egyrészt világos, hogy a közép-európai hagyományok legfőbb letéteményese az unióban már csak súlyánál fogva is Lengyelország, Varsó imént felvázolt motivációit a térség országainak politikai elitje nem nagyon értette meg. Mintha taszítaná az a nagysággal párosuló határozottság, amellyel a lengyelek fellépnek Brüsszelben, így manapság erősödés helyett inkább gyengül az a bizonyos közép-európai egység. Magyarországon például párthovatartozástól függetlenül sokan magától értetődőnek tartják, hogy mi majd Szlovéniával, Ausztriával, Szlovákiával fogunk játszani, míg Lengyelország a nagyokkal. A helyzet paradoxona, hogy miközben egy közép-európai új összefogásra vonatkozó varsói kezdeményezést ma minden bizonnyal kétkedve fogadnának Pozsonyban, Prágában vagy Budapesten, addig az együttműködésnek új lendületet adó impulzusra leginkább mégiscsak Lengyelország lehetne képes.
A méretbeli különbségek és a talán inkább magyar oldalra billenő nagyobb fajlagos súly érthető módon von maga után részben különböző érdekeket és eltérő megoldásokat, ám mégiscsak több szál köt azonban bennünket össze egymással, mint amennyi elválaszt. Így például a migrációtól a környezetvédelmen, a szegénységen, a nemzetközi szervezett bűnözésen át a terrorizmusig hosszan sorolhatnánk azokat a széles értelemben vett biztonságpolitikai kihívásokat, amelyek megoldása nemcsak az unión, hanem a térségen belül is csak közösen képzelhető el. S akkor még nem beszéltünk azokról a szintén közös problémákról, amelyek abból fakadnak, hogy mindannyian új tagjai vagyunk az Európai Uniónak. Meg kell például tanulnunk, hogy a nemzeti érdekeket az unión belül is lehet érvényesíteni. De tudatosítani kell azt is, hogy európai vadászgépet venni talán azért jobb, mert ezzel nem Amerikának, hanem Európának, tehát önmagának teremt az ember munkahelyeket.
Új értelmet, lendületet adhatna az együttműködésnek az is, hogy a csatlakozással a tagságért folytatott verseny lezárult, immár nem kell egymást letaposva felajánlkoznunk Brüsszel ágyasának. Nagyon jól ismerik ott a legrejtettebb hibáinkat is! A rivalizálás más típusú lesz, olyan, amely legalább időnként nem zárja ki az összefogást, ehhez azonban szemléletbeli váltásra van szükség. Ezt a lehetőséget azonban csakis akkor leszünk képesek kihasználni, ha megtaláljuk az új helyzetben rejlő apró közös érdekeket. Ám ebben nem segít, hogy lassan egyetlen tudósítónk sem lesz a másik országában. Sürgősen fejleszteni kellene a szakértői szintű kapcsolatokat, hiszen a belépés előtt főképp nagy általánosságban beszéltünk az Európai Unióról, de most már ideje lenne alaposan szemügyre venni a részleteket. A közös regionális problémákra ugyanis csak ezekből kiindulva lehet megoldásokat javasolni. Hatalmas tartalékok rejlenek a kulturális együttműködésben is. Elfecséreltünk egy évtizedet, s most újra fel kell fedeznünk egymás értékeit. Eközben nem szabad megengedni, hogy csupán egy szűk elitre korlátozódjon kultúráink ismerete. A megoldásban segíthetnek azok a társadalom mikroszintjén, főképp helyi kezdeményezéseken alapuló kapcsok, amelyek annak ellenére éledtek újra, hogy nagyrészt kiestek a nagypolitika látóteréből.
Az ezeréves barátság tény, különösen társadalmi szinten, de nem automatikusan öröklődik. Minden nemzedéknek hozzá kell adnia valami újat. Nekünk is új értékeket kell hozzáadni ahhoz, hogy a barátságunk hagyománya ne csak időben néha üressé váló történelmi fogalom legyen, hanem nagyon is konkrét valóság. Mi most olyan korban élünk, amikor a lengyel–magyar kapcsolatok éppen kilépnek a XX. századi modellekből, ennek következtében új szemszögből kell nézni mindazt, ami most történik. Nagyon fontos pillanatban vagyunk, hiszen a hatvanas–hetvenes években Magyarországon kiformálódott lengyelül tudó vagy lengyelbarát elit még kinevelheti utódját. Olyan illúzióink persze nem lehetnek, hogy visszatér az autóstoppos nemzedék, a magyar fiatalok tömegei tanulnak újra lengyelül, mert nem olvashatják más nyelven a modern eszméket. Generációváltás elé nézünk, és nem mindegy, hogy a fiatal nemzedékek hogyan viszonyulnak a lengyel–magyar kapcsolatok rendkívüli hagyományához. Felnő-e a Lengyelország-szakértők új gárdája, amely már lehet, hogy nem lengyelül, de képes és hajlandó lesz érdeklődni a másik ország iránt? A lengyel–magyar barátság folytatása éppen ettől függ. A modern kor lehetőségei mellett egyébként nagyon sok példát kínál a két világháború közötti időszak is, amikor az inkább angolul, németül vagy olaszul kommunikáló cserkészek, politikusok, értelmiségiek nagyon is intenzív hálót tudtak szőni országaink között, ami később a lengyel menekültek fogadtatásában nyilvánult meg.
Sok egyéb mellett azonban talán a legfontosabb, hogy önmagunk imádásából felocsúdva végre rájöjjünk, együtt vagyunk igazán izgalmasak, színesek, vonzók a külvilágnak. A világ távolabbi pontjairól nézve Varsó és Budapest sokkal közelebb van, mint azt mi manapság gondoljuk. Bizonyítanunk kell, hogy létezik egyfajta közép-európai identitás. Ehhez nagyobb önbecsüléssel kell néznünk a csatlakozásunkra is. Érdemes ezzel kapcsolatban hallgatni a térséget jól ismerő bécsi történész-diplomatára, Emil Brixre, s el kell hinnünk, az unió bővítése nem csupán abból áll, hogy Közép-Európa betagozódik a Nyugatba, így megvalósul egy befektetés, amelynek következtében Európa állja majd a sarat a gazdasági versenyben. Valójában Európa azzal nyer a legtöbbet e nyitáson, ha megérzi, szemléletben, mentalitásban is új lendületet kaphat e sokszínű, vibráló térségtől. Ez hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy azon a bizonyos talapzaton újra olyan szobor álljon, amely előtt mindenkinek érdemes lesz egy pillanatra megállnia.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Aki Brüsszelben elárulja a magyarokat, az nem méltó a budapestiek szolgálatára – videó
