Magyar Nemzet: Az elmúlt húsz évben átalakult a társadalom, és változott közgyűjteményeink szerepe is. Csökkent vagy növekedett a feladatok köre?
Monok István: A nemzeti könyvtárat erősen érintette a rendszerváltozás. Fölrobbant a könyvpiac, a Kárpát-medencei kiadók száma ötezer fölé ugrott. Németországban nincs ilyen. Megszűnt a Kiadói Főigazgatóság, ahová annak idején be kellett jelenteni minden kiadványt. Igaz, hogy a kiadók fele mostanra tönkrement, de még így is sok van, ezért a kiadványok bibliográfiai leírásához több munkaerőre lenne szükségünk. Az Országos Széchényi Könyvtár a kisnyomtatványok gyűjtése terén is speciális helyzetben van Európában, az országos közgyűjtemények nem dolgoznak olyan tág gyűjtőkörrel, mint mi, akik mindent gyűjtünk az étlapoktól kezdve a báli meghívókig és a hirdetési újságokig. A törvény nem tesz kivételt, emiatt két példányban meg kell őriznünk az összes áruházi újságot is. Ráadásul gyűjtőkörünk sok tekintetben párhuzamos a levéltárakéval, hiszen ma már nyomtatványnak minősül számtalan irattári anyag is.
Gecsényi Lajos: A rendszerváltoztatás következményeként jelentős mennyiségű új iratanyag került a Magyar Országos Levéltárba is. Megszűnt szervek, hatóságok, privatizált vállalatok irattárai, valamint pártiratok özönlöttek be, és ez igen sok új feladatot adott az intézménynek. Gondoljunk csak a kárpótlási ügyekre. A vagyoni és a személyi kárpótlás jogosultságának igazolásáért 1992 és 1996 között több tízezren fordultak a levéltárakhoz. Ilyen esetekben egy irat megtalálása lelkiismereti kérdés. Megnőtt a történészek érdeklődése is a közelmúlt dokumentumai és a régebbi iratanyagok iránt. Mindemellett a demokratikus váltógazdaság új helyzetet teremt a levéltár számára, mert ez a közgyűjtemény felelős az egyes kormányzati szervek és az alárendelt intézmények iratkezelésének ellenőrzéséért. Mivel négyévenként átszervezésre számíthatunk, az elődszervezetek iratai kellő figyelem nélkül elvesznének, eltűnnének a homályban. De egyéb kihívások is érték a levéltárakat, elég az írott források jellegének megváltozására utalnunk. Minderre a levéltárak nem voltak sem felkészülve, sem felkészítve.
Magyar Nemzet: Menet közben megtörténtek-e a szükséges szervezeti és gazdasági átalakítások?
Gecsényi Lajos: A Magyar Országos Levéltárat 1992-ben összevonták az 1970-ben létrehozott Új Magyar Központi Levéltárral. Az új intézményt a Bokros-csomag alaposan „megborotválta”, és a veszteséget csak 2003–2004 táján tudtuk fokozatosan leküzdeni. Ekkorra vált lehetségessé, hogy megkapjuk az új feladatokhoz szükséges létszámot is. A levéltári szaktörvény – a könyvtárihoz és a múzeumihoz hasonlóan – nem írja körül pontosan az intézmény szolgáltatási feladatait, és mint az idén kiderült, ha a levéltárosok rendszeresen bejárnak a munkahelyükre, a törvény szövege – a tulajdonos álláspontja szerint – ezzel teljesül is. De az már érdektelen, mi történik a stratégiai fejlesztések terén. Tehát a fenntartó azt mondhatja, hogy a költségvetési támogatások megnyirbálásával nem sérül a törvény. Ez minden intézmény halála. A levéltáros ugyanis nem magának írja a jegyzékeket, azokat közzé kell tennie, emellett más feladatokat is el kell látnia. A levéltár az államalapítástól napjainkig 73 kilométernyi iratanyagot őriz, ennek több mint a fele XX. századi.
Magyar Nemzet: Nem a szakma feladata volna, hogy felhívja a fenntartók figyelmét ezekre a problémákra?
Gecsényi Lajos: A gond az, hogy az állami irányításnak semmiféle hosszú távú stratégiája nincs a nemzeti közgyűjteményeket illetően. Úgy gondolják: léteznek, eddig is elvoltak valahogy, könyveket gyűjtenek, kiállításokat szerveznek, iratokat vesznek át, az élet megy, nincs szükség nagyobb léptékű tervezésre.
Bereczky Loránd: Ez régi, tulajdonképpen filozófiai probléma. A lényege, hogy a közgyűjtemények nem tulajdonosai az általuk őrzött értékeknek. Csak kezelői szerződést kötnek a Kincstári Vagyoni Igazgatósággal. Háromfajta tulajdont különböztetünk meg: államit, önkormányzatit és magánt. Ebben a relációban minden vidéki múzeum és megyei könyvtár önkormányzati tulajdonnak számít, az egyházi múzeumok és könyvtárak magántulajdonnak. El kellene dönteni, hogy mit kezdjünk az állami tulajdonnal. A közgyűjteményeknek dokumentálási kötelezettségük van, a múzeumoktól az a legnagyobb elvárás, hogy kiállításokat rendezzenek. De biztos, hogy mindig csak erre van szükség? Nem az az elsődleges cél, hogy amit múzeumban őriznek, az meg is maradjon? Világjelenség, Magyarországon is így van, hogy sem a pénzkezelésben, sem a finanszírozási, sem pedig a minősítési rendszerben nem veszik figyelembe, hogy az adott intézmény hogyan vigyáz a műtárgyra, csak azt nézik, milyen kiállítást rendezett, és azt hányan látták. Mert az éppen regnáló hatalomnak ez használ. Direkt módon, hogy át tudja vágni a szalagot; és indirekt módon, hogy demonstrálja: támogatja a kultúrát.
Magyar Nemzet: A közgyűjteményeket érő költségvetési megszorítások következtében új terveket is kell készíteniük?
Monok István: Ha a 703 milliós költségvetésből egyszer csak 471 milliós lesz, akkor nehéz tervezni. Ráadásul a 471 millió a saját bevételünkkel együtt értendő, tehát az állami támogatás, amelyet a miniszter a 2006. évre aláírt, csupán 340 millió forint. Az Országos Széchényi Könyvtárnak azonban csak a rezsije 530 millió forint, ennyi kell ahhoz, hogy egyáltalán ki tudjuk nyitni a házat. Ha semmit sem teszünk, egy darab könyvet sem vásárolunk, ennyit akkor is ki kell fizetnünk. Pénzbe kerül a raktárak egy része is, amelyeket bérelünk, fizetnünk kell a takarításért vagy a reprográfiáért, mivel az eszközöket csak béreljük. Ezek a dologi kiadások. Ezenkívül a személyi kiadások és a felújítások további külön forrást igényelnek.
*
– A beruházási keretünk 19 millió forint, amivel nem lehet mit kezdeni – folytatja Monok István. – Takarékoskodni az átalánydíjas szerződések felmondásával tudunk, de ez életveszélyes, mert ha meghibásodik valami, akkor nem lesz keret a kijavítására, és alapvető szolgáltatások omolhatnak össze. A tavalyi évet valahogy kihúztuk, de az ideit nagyon rossz feltételek között kezdtük.
Magyar Nemzet: Figyelembe veszi-e a Pénzügyminisztérium a könyvtár igényeit a költségvetés tervezésekor?
Monok István: Az úgy történik, hogy a parlament meghatározza a tárcák költségvetésének keretszámait, majd a Pénzügyminisztérium utasítást ad ennek generális csökkentésére. Ezt azután a tárcák differenciáltan vagy automatizálva végrehajtják. Tehát a fejezeten belül a parlament, a sorokon belül pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma határozza meg a csökkentés mértékét. De a tárcánk nem kérdezi meg, mi a véleményünk a javaslatairól, hanem közli, mennyi pénzt fog adni. Aztán kapunk néhány napot arra, hogy ez alapján készítsük el a költségvetésünket. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnák, mennyire volna szükségünk. Azt szoktam mondani, hogy nem közgazdászok, hanem könyvelők vannak a minisztériumokban. Magyarország legnagyobb baja, hogy gazdaságfilozófusai és könyvelői vannak, de közgazdászai nincsenek. Ennek eredményeként egyrészt csökkentik a költségvetésünket négy százalékkal, a másik utasítással viszont előírják a bérek emelését. Amikor megtudjuk, mire számíthatunk, elkezdünk időpontokat kérni, kilincselni, hogy jobb körülményeket tudjunk teremteni. Lobbizni nem tudunk, legföljebb könyörögni.
Magyar Nemzet: Ez azt jelenti, hogy az 1997-ben nagy szakmai konszenzussal elfogadott CXL. törvénynek súlyos hiányosságai vannak, amennyiben nem foglalkozik a mindenkori finanszírozás feltételeivel?
Monok István: A törvény egyes részeivel valóban vannak problémák, de a fő gond az, hogy épp az állam nem tartja be. A törvény nem részletezi pontosan az egyes feladatokat. Például a nemzeti könyvtár feladata a határon túli magyar könyvtárak támogatása. Mivel 1997-ben megszűnt a tizenhat dokumentum köteles beszolgáltatása minden kiadványból, és a hiányt a költségvetés pénzzel nem pótolta ki, könyvvel, folyóirattal nem tudjuk támogatni a határon túliakat, legföljebb hagyatékokból, ajándékokból bekerülő többes példányokkal. Lényegében csak tanácsokat adunk, mert az nem kerül semmibe. Vagyis a mi értelmezésünkben az állam nem tartja be a törvényt, amikor ennek a feladatnak az ellátásához nem rendel forrásokat, a minisztérium szerint viszont betartja, mert tanácsokat azért tudunk adni. Ez a nézőpontkülönbség azért lehetséges, mert a törvény pontatlanul fogalmaz.
Cseri Miklós: A szakmai törvényt nem lehet felelőssé tenni a mindenkori költségvetési törvény megszorításaiért. A szakmai törvényt nálunk, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban azért nem szeretik a kollégák, mert régészeti törvénynek érzik, amelynek rendelkezései nem alkalmazhatók megfelelően a skanzenben, de más múzeumokban sem. Ha a fenntartó biztosítja a múzeum rezsiköltségeit, a munkatársak bérét, már úgy érezheti, hogy betartotta a törvényt, pedig enynyivel még semmi sem történt. A megyei és városi fenntartású intézmények pedig még a mienknél is sokkal rosszabb helyzetben vannak.
Magyar Nemzet: Pedig ezek az intézmények több helyről is kapnak pénzt.
Cseri Miklós: Sajnos nem, rendszeresen elmarad a kötelező támogatások, kompenzációk kifizetése. A megyei fenntartású múzeumokat egyre inkább csak a nagyberuházások, építkezések tartják el, amelyek költségvetésének kilenc ezrelékét régészeti feltárásokra kell fordítani. Ezek nélkül be is zárhatnának.
Monok István: Nem a szakmai törvények finanszírozásra vonatkozó kiegészítése jelentene biztosítékot a közgyűjtemények működésére, hanem ha a parlament és nem a minisztérium határozná meg a költségvetésüket. Ha a parlament tárgyalná költségvetési fejezetként az országos közgyűjteményeket, és az intézmények nem a mindenkori tárca kénye-kedvének lennének kiszolgáltatva. Mert ha az Országgyűlés mondaná meg, mennyi a minimális költségvetésünk, amely feltehetően nem lehetne kevesebb a rezsinél, akkor abból már nem lehetne elvenni. A múzeumok pedig nem futnának bele rendszeresen olyan csapdákba, hogy rendeznek egy rekordbevételű, sikeres kiállítást az egyik évben, a következő évben pedig eleve ennyivel kevesebb támogatást kapnak, mert beállítják az egyszeri sikeres kiállítás bevételét a költségvetés bázisába kötelező bevételként.
Bereczky Loránd: Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy nem a kulturális tárca ötlete a megvonás, hanem a pénzügyi folyamatok függvényében döntenek így. És nem azért nem foglalkozik az Országgyűlés a közgyűjtemények helyzetével, mert csupa rosszindulatú ember dolgozik ott, hanem mert nincs megfelelően rendezve, hogy kinek miben van a felelőssége. Két gazdánk van: tulajdonosunk a Kincstári Vagyoni Igazgatóság, szakmai felügyeleti szervünk pedig a minisztérium. De ez még átlátható ahhoz képest, hogy milyen adminisztrációja van a pénzkezelésnek. Állítom, hogy minden megkapott forint legalább háromba kerül. Az egyes közgyűjtemények helyzete is eltér egymástól. A Magyar Nemzeti Galériában szerencsés helyzetben vagyunk a bérek költségvetési arányát tekintve, sokkal jobban szenvedünk a nominálértékben leszállított dologi kiadások miatt. Annak idején nagy vitánk volt a szakszervezetekkel, hogy ne csak a dolgozók bérével foglalkozzanak, mert ennek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy meglesz ugyan a dolgozók pénze, de nem lesz munkájuk, mert hiányozni fog a munka feltételéhez szükséges dologi kiadás. Nagy csapda, mert végül így is el lehet küldeni az embereket! Nincs eldöntve, hogy milyen szerkezetű múzeumot akarunk. Nálunk Magyarországon kétszáz éves hagyománya van a szakemberek állandó foglalkoztatásának, de például Németországban csak három-négy állandó munkatárs dolgozik egy múzeumban, és mindig konkrét feladatokra szerződtetnek embereket, akiket viszont úgy megfizetnek, hogy jól megélhetnek a következő kiállításig, illetve feladatig.
Monok István: A mi munkatársaink viszont közalkalmazottak, és ha sikerül ügyeskednünk, akkor tudunk nekik valami kis pluszpénzt adni, de ha nem, akkor is örülnek, hogy fix állásuk van. Németországban viszont egy-két, maximum három évre szerződtetik a munkatársakat.
Bereczky Loránd: A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény tulajdonképpen azt az embert védi, aki reggel bejön dolgozni, este hazamegy, és e kettő között nem csinál semmit, tehát nem is hibázik.
Cseri Miklós: Az a baj, hogy nincsenek végiggondolva a problémák. Ha biztosítanák működésünk anyagi bázisát, nem lenne gond. A nagy gyűjtemények ugyanis fel tudják mérni helyzetüket, és racionalizálhatnák a működésüket, de nincs semmiféle garancia ilyen folyamat végigvitelére. Nincs meghatározva, hogy melyek azok a primer feladatok, amelyeket a közgyűjteményeknek mindenképpen el kell látniuk az adott költségvetés keretein belül. Ezenkívül persze pályázhatunk különböző projektek megvalósítására, de most az történik, hogy elvonják a fenntartáshoz szükséges összegeket, majd odadobnak koncként valami kis pénzt, amelyet megpályázhatunk, és amikor ezt elnyerjük, többé-kevésbé szabálytalanul vissza kell passzíroznunk a fenntartásra.
Monok István: Ugyanis minden közgyűjtemény vezetője exlex állapotban van. Bárki bármikor megfogható, mert például a pályázati pénzből olyan feladatokat vagyunk kénytelenek finanszírozni, amelyeket elvileg nem lehetne. Nonszensz, hogy a legtöbb országos közintézményben a bérek és járulékaik most már a költségvetés több mint háromnegyedét teszik ki. Emellett a fennmaradt huszonöt százalékból kellene működnünk műemlék épületekben. De azt is látni kell, hogy jelen pillanatban a feladatokhoz képest a racionalizálással megtakarítható pénz nem számottevő, legalábbis a nemzeti könyvtárban ez a helyzet. Nálunk a Bokros-csomag elvitte a létszám majd felét. 964-en dolgoztak itt 1996-ban, most 558-an. 2000 után átszabtuk a struktúrát, ötvennégy osztályból huszonhármat megszüntettünk, innen is adódnak az intézményen belüli feszültségek. De az új feladatokhoz, a tömeges digitalizáláshoz, a könyvtár információs központtá válásához egyszeri nagyobb költségvetési támogatásra lenne szükség.
Magyar Nemzet: Nem ezt szolgálják a Nemzeti Kulturális Alap és a minisztérium pályázatai?
Monok István: A pályázati rendszer jelenlegi formájában gyakran bohóckodás. Ha a digitalizálást megpályázza a nemzeti könyvtár és a sarki kft., akkor biztos, hogy a sarki kft. nyer, és ráadásul még jogokat is követel magának a digitális másolatra. Minden civilizált országban, beleértve Macedóniát is, ez úgy történik, hogy a kormány a rendelkezésre álló pénzt allokálja az illetékes nemzeti intézménybe, és az hirdeti meg a pályázatot. Természetesen nem maga fogja elvégezni a munkát, hanem megpályáztat egy vállalkozót erre a feladatra, és ezzel is élénkíti a vállalkozói piacot. A vállalkozó nem vetheti föl, hogy az övé a nemzeti kulturális örökség körébe tartozó anyagok másolata.
Mihály Mária: Nemzetközi viszonylatban a nálunk gazdagabb országok nagy múzeumai sem csak a központi támogatásból működnek: költségvetésüknek körülbelül hatvan–hetven százaléka állami pénz, a többi szponzoroktól származik. A kultúra támogatásával kapcsolatban azt is figyelembe kell venni, hogyan ösztönözheti az állam a szponzorokat, milyen kedvezmények adhatók nekik. A kultúra támogatói idehaza szinte nem részesülnek semmilyen adókedvezményben, ennek következtében nagyon sok támogatástól esünk el. A kilencvenes években az Egyesült Államokban takarékossági okokból megvonták a szponzorok adókedvezményét, és a kinti kollégáktól tudjuk, hogy amíg nem vonták vissza ezt a megszorító intézkedést, addig a galériák semmilyen adományt nem kaptak.
Bereczky Loránd: Egész pontosan úgy táncoltak vissza, hogy azt mondták: egy festmény esetében a műtárgy értékébe csak a vásznat, a festéket, a keretet lehet beszámítani, erre lehet adókedvezményt igénybe venni. A többi mese.
Mihály Mária: Mindenki megelégedettségére szolgál például a franciák új szponzorációs törvénye. Ha egy vállalat támogat egy múzeumot, akkor az adományozott összeg hatvan százalékát írhatja le az adójából, míg magánszemély támogató a kilencven százalékát. Viszonzásul a támogatási összeg huszonöt százalékáig adhat a támogatott intézmény kompenzációt: jegyeket, helyiséghasználatot, kiadványokat stb. Végeredményben a hatvan és a huszonöt százalék együtt azt eredményezi, hogy a szponzor valójában csak az összeg tizenöt százalékát fizeti ki, mégis óriási támogatást adott a kultúrának. Adókedvezmény hiányában nálunk a támogatók sokszor az intézményektől várják el az ellentételezést: a Monet-kiállítás támogatói között például volt olyan, amelyik nagyobb értékű szolgáltatást kért vissza a múzeumtól, mint amennyit adott. Érdemes lenne nekünk is a franciákéhoz hasonló megoldásokon gondolkodnunk, ott a kulturális minisztériumban külön osztály foglalkozik a mecenatúrapolitikával. Az Európai Unió Bizottsága égisze alatt szakértői csoportok alakultak, hogy irányelvek létrehozásával segítsék a nagy múzeumi kiállítások megszervezését. Ezekben a dokumentumokban központi kérdés az államok kiállítási garanciatörvényeinek megalkotása. Eszerint az állam a szerződésben megállapított biztosítási összeg mértékéig kezességet vállal a kiállított műtárgyakban bekövetkező károk megtérítéséért. A magyar kormány is rákényszerült az állami garanciavállalásról szóló törvény megalkotására annak érdekében, hogy ne kelljen a kiállítások költségvetésének legnagyobb tételét, mintegy 30 százalékát alkotó biztosítási díjat kifizetni. Csakhogy amíg a fenntartó, illetve az érintett minisztériumok nem fordulnak kellő bizalommal a gyakorlati problémákkal szembesülő intézményekhez, nem születhetnek jó törvények. A mi törvényünkben például az szerepel, hogy állami garanciavállaláskor már előzetesen független szakértőt kell megnevezni, aki kár esetén megállapítja annak mértékét. Ez csökkenti a magyar kiállítási garancia elfogadottságát. Fontos tehát, hogy az állami garanciatörvény nemcsak világos, átlátható és korszerű, de a többi ország gyakorlatával harmonizáló is legyen.
Magyar Nemzet: A levéltárnak ilyen problémái nincsenek, hiszen nem is reménykedhet abban, hogy egy szponzornak eszébe jut.
Gecsényi Lajos: Nem is lenne mit szponzorálnia. A levéltár a nemzeti kulturális örökség része, ugyanakkor fontos közigazgatási vonzatai is vannak. A közigazgatás termeli az anyagokat, a levéltárnak pedig nincs döntési lehetősége: azokat a törvény szerint átveszi és őrzi. A beérkezett anyag feldolgozása, hozzáférhetővé tétele hosszú ideig tart, és sok munkát igényel. S bár az intézmény tudományos kiadói tevékenységet is végez, ezt csupán az állam, pontosabban a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.
Magyar Nemzet: Az egy évvel ezelőtt létrehozott Országos Közgyűjtemények Szövetsége, az OKSZ tehát a hatékonyabb anyagi lobbizás érdekében született meg?
Cseri Miklós: Ez szakmai érdekvédelmi szövetség. Azzal tudtuk a legitimációnkat megszerezni, hogy elhatároztuk: nem síró szervezet leszünk, nem azzal kezdjük a tevékenységünket, hogy pénzt kérünk. Együttműködési, konzultatív szerepet szánunk az OKSZ-nek, hogy végre ne felettünk, nélkülünk dőljenek el a dolgok.
Magyar Nemzet: Erre van is jogosítványuk?
Monok István: Jogosítványunk volt eddig is, de nem éltünk vele. A jelek szerint minisztériumi és parlamenti szinten is partnernek tekintenek bennünket, és a legutóbbi költségvetési tárgyalásoknál minimális eredményeket el is értünk, hiszen a kulturális bizottság módosító csomagját végül elfogadták. Egyik tárgyalásunkat sem úgy kezdtük, hogy duplázzák meg a költségvetésünket, hanem próbáltunk megnyugtató garanciákat kérni, ha lehet, törvényi szinten. Ilyen javaslatunk az 1992-es közalkalmazotti jogállásra vonatkozó törvény megváltoztatása. Belülről ugyanis mi jobban látjuk, hogyan lehetne racionalizálni a működésünket, de egyelőre ellenérdekeltek vagyunk minden olyan lépés megtételében, amely nekünk bért takarít meg, mert a következő évben azonnal elvonják a megtakarítást.
Magyar Nemzet: Melyek lehetnek tehát e különféle közgyűjteményeket egyesítő szövetség közös törekvései?
Cseri Miklós: A jelenlegi rendszerben a legnagyobb probléma, hogy nincs az országnak kulturális stratégiája. Külföldön mindenütt létezik egy tíz–húsz oldalas leírás, amelynek alapján a közgyűjtemények dolgoznak. Csak intézményi szinten vannak terveink, nem pedig nemzeti szinten. Ezért az OKSZ megalakulása után levelet írtunk a miniszternek, és első gondolataink között szerepelt a kulturális stratégia kidolgozásának szükségessége. A másik probléma, hogy a közgyűjteményi rendszer átalakításához az egész világon úgy kezdtek hozzá, hogy egyszer egy nagy összeggel rendbe tették az intézményeket. Ötéves költségvetéssel már lehetne tervezni, lehetne rá hitelt felvenni. Most viszont egyes kis projektekre, kiállításokra kuncsorgunk pénzért ahelyett, hogy lenne középtávú tervünk. A kultúrpolitika dolgozzon ki kulturális stratégiát, és szakmailag, valamint anyagilag megfelelő mértékben támogassa az állományvédelmet, illetve a tárgybeszerzést. Ma e tekintetben egy százhúsz méteres versenyben százméteres hátrányban vagyunk a műtárgy-kereskedelemmel szemben, és a hátrányunk egyre nő. A magyar múzeumi szakma ma nem boldog a sikerkiállításoktól, bár örül annak, hogy újra divat lett múzeumba járni. A nagy kiállítások fénye azonban eltakar minden más problémát.
Bereczky Loránd: Befektetés lett a műtárgy, a befektetői érdeklődéssel és érdekérvényesítő képességgel sem az állam, sem a közgyűjtemények nem tudnak lépést tartani. Most is van képajánlatunk kétszázmillió forintért.
Cseri Miklós: Közben hungaricumokat engedünk ki az országból, holott ezeket éppen be kellene hozni, és erre pénzt kellene tartalékolni. Ezt minden miniszternek mindig elmondjuk. Hiller István még miniszterként kétszázmilliót ígért erre a célra, Bozóki András már csak ötvenet. Ötvenmillió forint egy kis helytörténeti múzeumnak ötven évre, a Szépművészeti Múzeumnak pedig egy képkeretre elég.
Gecsényi Lajos: A közgyűjteményeknek közös és állandó gondjuk az állományvédelem. Örökös lemaradásban vagyunk, mivel a gyűjtemény gyarapodásának ütemét nem tudjuk követni. A Magyar Országos Levéltárnak száztízezer 1526 előtti eredeti oklevele van, negyven százalékuk nagyobb törődést igényelne. De csak akkor nyúlunk hozzájuk, ha rendeznek például egy nagy Zsigmond király kiállítást, és arra kölcsönkérnek húszat. Pedig az állományvédelem a közgyűjteményi munka lelke.
Magyar Nemzet: A nemzeti gyűjtemények többségének közös gondja az is, hogy műemlék épületekben működnek, amelyek fenntartása jóval költségesebb és bonyolultabb, mint az új épületeké. A Szépművészeti Múzeumot 1990 óta újítják fel, most kaptak megint kétmilliárd forintot az építkezésre. Mire elég ez?
Mihály Mária: Megtörtént a Hősök tere és a Dózsa György út felőli homlokzat rendbetétele, egyes kiállítóterek klimatizálása. Az elmúlt egy évben sokat léptünk előre, javultak a munkakörülményeink, és ideiglenesen megszépültek azok a terek is, amelyek még teljes rekonstrukció előtt állnak. Nyáron befejeződik a teljes homlokzati rekonstrukció, és panorámalift épül a mozgássérülteknek. A Monet-kiállítás alatt vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy az épületben nem tudunk méltó módon sem dolgozni, sem közönséget fogadni.
Gecsényi Lajos: A levéltár vezetése csak irigykedik, amikor ilyen összegekről hall. Nálunk a négy épületre van összesen nyolcmillió forint felújításra, karbantartásra. És ebből három objektum a Várban található.
Bereczky Loránd: A Nemzeti Galéria költségvetésében pedig 2006-ban egyetlen fillér sincsen felújításra.
Monok István: Az Országos Széchényi Könyvtárban az épület felújítására huszonkétmillió forint van az idén, ami, figyelembe véve az épület méreteit, nevetséges összeg.
Magyar Nemzet: Ma az boldogul a magyar kulturális életben, aki megtanult pályázni. A pályázathoz azonban sem itthon, sem az unióban nem elég a jó program, mellé kell tenni az önrészt is. Miből, ha üres a kassza?
Bereczky Loránd: Régen, ha egy intézmény megszorult, dönthetett úgy, hogy nem fizeti be egynémely köztartozását. Ma már azonban minden pályázathoz igazolni kell, hogy nincsenek tartozásaink. Itthon is, az unióban is.
Cseri Miklós: Az elsődleges kérdés nem is az önrész hiánya. Ha lenne esélyünk arra, hogy nyerjünk százezer eurót egy témára, biztosan meg lehetne szerezni hozzá a támogatást a tárcától vagy a Nemzeti Kulturális Alaptól. Csakhogy meg kellene tanulniuk a nagy intézményeknek is, melyek azok a témák, amelyekre pénzt lehet szerezni. Ehhez azonban tisztességes nyelvtudás kell, vagyis fel kell fogni, meg kell érteni az elképzeléseket. Azután partnert kell találni a programunkhoz, mert egyedül a legritkább esetben van esélyünk. Ehhez viszont elismertséget kell szerezni, és ki kell építeni a szakemberek közötti kapcsolathálót. S végül: európai szinten kellene mérni a költségeinket. Felhívott egyszer egy manchesteri múzeum, hogy hajlandó vagyok-e részt venni egyik programjukban. Megkérdezték, hogy mekkora az az összeg, amelyet ezért elvárnék. Beírtam valami óriási összeget, talán elérte a tizenkétezer eurót. Visszakérdeztek, hogy ezt havonta gondolom-e.
Bereczky Loránd: Nagyon kellene vigyázni arra, hogy az uniós pályázatok ne váljanak a vállalkozói szféra üzletágává. Félő, hogy lesznek emberek, akik ebből nagyon jól megélnek, mert jó pályázatokat tudnak írni. A közgyűjteményekben dolgozó filoszok és pénzügyesek ugyanis fel sem tudják fogni, ha azt kéri az EU, hogy mérnökóradíjban kell megadni egy kutató tevékenységének a pénzügyi vetületét. Vagyis hogy mennyibe kerül a kutató óránként, és mennyit fog érni a munkája.
Cseri Miklós: Ezért nem az unió a hibás, ezt nekünk kell megtanulnunk. Egy pályázati kiírás hatvan oldal, amelyikben megkérdezik: mi a projekt rövid és középtávú célja, mekkora a megtérülésének esélye, milyen a környezetre gyakorolt hatása. Ezekre a kérdésekre jó és szabatos válaszokat kell adnunk.
Magyar Nemzet: Lenne tehát feladata bőven a közgyűjtemények szövetségének. Mekkora az érdekérvényesítő képességük?
Mihály Mária: Külföldön a muzeológusi szövetségek vállalják, hogy olyan felméréseket és ajánlásokat készítenek, amelyek meggyőzik a fenntartót, aki ezek alapján készíti el a nemzeti kulturális stratégiát. Ha írásba foglalnánk a javaslatainkat, nem kellene mindig minden kormányzattal és miniszterrel újrakezdeni, és nem nekik kellene mindent újra kitalálniuk.
Gecsényi Lajos: Nyilvánvaló, hogy az lenne jó, ha a szakma fogalmazná meg a legfontosabb feladatokat, mert akkor politikamentesen – kormányzati ciklusoktól mentesen – lehetne meghatározni a célokat. Az más kérdés, hogy ez mennyiben találkozna az aktuális miniszter elképzeléseivel, akinek „el kell adnia magát”, amire a nagy kiállítások vagy a látványos felújítások az alkalmasabbak. A levéltárral vagy a könyvtárral láthatóan ezért nem is tudnak mit kezdeni.
Magyar Nemzet: Politikai döntés volt az is, hogy az országos gyűjtemények állandó kiállításait ingyenessé kell tenni. Lassan két esztendeje vezették be ezt a rendszert. Milyen tapasztalatokat szereztek?
Cseri Miklós: A két társadalmi közgyűjteményi szervezet, a Pulszky Társaság és az ICOM, valamint az OKSZ is több alkalommal kérte a döntés felülvizsgálatát. Ha azt mondja a fenntartónk, hogy minden látogatónknak adjunk száz forintot, és ehhez biztosítja a támogatást, akkor kifizetjük a száz forintot. Csakhogy itt volt egy magas politikai döntés, amelybe nemhogy a múzeumokat, de a kulturális tárcát sem vonták be. A miniszterelnöki bejelentés napján értesült róla a minisztérium is. Következett a kapkodás, a felmérés. Az intézmények ezután beadták a jegykompenzáció-igényüket, és jelezték, hogy ez csak egy része a problémának, mert számolni kell azzal is, hogy az ingyenes belépéssel hajléktalanmelegedővé és nyilvános vécévé válnak a múzeumok. Tehát biztosítani kell a több látogató kiszolgálásához szükséges infrastruktúrát is. Kiderült, hogy pénzt nem kapunk, sőt nem kaptuk meg a kiesett jegyárak teljes kompenzációját sem. Többször kértük, hogy különítsék el a kompenzációs keretet a többi támogatástól. Erre a következő évben már beépítették a költségvetésünkbe. Tehát nem tudható, hogy egy-egy intézmény mennyit kap. A Közlekedési, a Mezőgazdasági, az Orvostudományi és a Hadtörténeti Múzeum a fenntartó szakminisztériumától erre máig egyetlen fillért sem kapott, pedig például a közlekedési a második leglátogatottabb múzeum az országban.
Bereczky Loránd: Sőt kötelesek vagyunk jegyet is adni az ingyen belépőnek, ami húsz forintunkba kerül. Ha pedig kiállítást rendezünk egy kisebb jelentőségű magyar mester képeiből, amelyet filozófiánk szerint ingyen kellene bemutatnunk, ezért nem szedünk érte belépőt, a hivatal kiszámolja, hogy hány ember járt a Nemzeti Galériában az időszaki kiállítás idején, és a nem létező bevétel után is be kell fizetnünk az áfát.
Mihály Mária: Az ingyenes belépővel a külföldieket is támogatjuk. Külföldön azonban általában nincs meg a viszonosság a magyar állampolgárok számára.
Magyar Nemzet: Nőtt-e az ingyenesség hatására a múzeumok látogatottsága?
Bereczky Loránd: Nálunk nőtt, bár nem számottevően. Ami viszont fontos: bizonyos rétegnek megváltoztak a múzeumba járási szokásai. Van, aki ötször-hatszor is eljön egy héten egyetlen kép miatt.
Cseri Miklós: A jelszó az volt: múzeumot mindenkinek! Ez nem lett igazzá. Aki eddig nem járt múzeumba, most sem megy. Aki pedig amúgy is befizetné a belépőt, többször eljön, mint korábban.
Magyar Nemzet: Egy Monet-kiállítás sikerének lehet rászoktató hatása?
Mihály Mária: A kiállításnak valóban sok olyan látogatója volt, aki életében először járt a Szépművészeti Múzeumban. A mostani spanyol festészeti kiállításnak az első három hétben ötvenezer vendége volt, a Monet-nak egy hónap alatt volt ennyi. Jóval ismertebbé vált az intézmény, már nem kérdezik meg, hogy a Hősök tere melyik oldalán van.
Bereczky Loránd: A Monet sikere hatással volt a Nemzeti Galéria Mednyánszky-kiállításának a látogatottságára is.
Cseri Miklós: Egyre inkább az is kiderül az elmúlt évek kampánykiállításaiból, hogy nem szabad évente többször nagyágyúkat durrogtatni, mert telítődnek az emberek. Nem biztos, hogy egy múzeumnak az a dolga, hogy háromhetente új nagy kiállítással jöjjön ki. Sőt arra is ügyelni kellene, hogy ne oltsák ki egymást a különböző múzeumok nagy kiállításai. Tehát ne nyíljon egy nap öt intézményben öt nagy tárlat. Egyeztetnünk kellene.
Bereczky Loránd: Persze hogy minden múzeum produkálni akar, mert attól függ a minősítése. Most, 2006-ban például itt van a szépművészetiben a spanyol festészet, az idén még megrendezik a Luxemburgi Zsigmond-kiállítást, decemberben nyílik a Van Gogh. Nem is kellene több tárlat egy évben az országban. De rá vagyunk kényszerítve a járszalagra. Elvárják tőlünk, hogy tárlatokat rendezzünk.
Cseri Miklós: A mi kiállításaink szépek, sikeresek, de tudjuk, hogy az anyagi korlátok miatt nem tudják felvenni a versenyt az igazi nagy európai tárlatokkal. Tavaly Hágában egy szakmai találkozón azt kérdezték a holland kulturális minisztertől, melyik az a műtárgy, amelyet nem engedne ki az országból. Azt felelte, az Éjjeli őrjárat. Miközben nekünk a Magna Chartát meg sem mutatják, tőlünk azt várják, hogy adjuk oda minden aranyunkat, a Szent Koronát vagy akár a pannonhalmi alapítólevelet is. Rajtunk múlik, hogy közgyűjteményeink és velük együtt mi magunk első vagy másodosztályú állampolgárok leszünk-e az unióban.
origo.hu
Hamarosan találkozhat Donald Trump és Orbán Viktor
