A magyar népesedés meglehetősen rossz tendenciája egyre szélesebb körben ismert és aggodalomra okot adó probléma. Szakolczai György a Magyar Nemzet február 23-i számában kiváló írásban (A népesség fogyása és bővülése ciklusoktól függ) elemezte az elmúlt két és fél évtized jelenségeit, és túllépve a sommás véleményen, miszerint évtizedek óta folyamatosan fogy hazánk lakossága, egyre kevesebb gyermek születik, kimutatta, hogy a politikai légkör jelentős hatással volt – sőt kijelenthetjük: van és lesz – a gyermekvállalási kedvre. Tételeit megszívlelve érdemes a határon túlra is kitekinteni, mert a katasztrófával fenyegető demográfiai helyzet össznemzeti kérdés.
A tényleges népszaporulatot alapvetően három tényező befolyásolja: a természetes népszaporulat (a születések és elhalálozások különbsége), a vándormozgalmak, valamint a beolvadás egyenlege. Ám ezen adatok általában csak további számsorokkal együtt értelmezhetők, belőlük csak a szakemberek képesek azonnali következtetéseket levonni. A probléma gyökere egyetlen mutató segítségével megragadható: a teljes termékenységi arányszámmal, vagyis az egy nőre egész életében jutó élveszülések átlagos számával, amit a köznapi szóhasználatban átlagos gyerekszámként is emlegetnek. Erről köztudott, hogy kiegyensúlyozott korösszetételű populációban 2,1 körüli értéknek kell lennie ahhoz, hogy az adott népesség száma ne változzon.
Szakolczai György is elsősorban ezt a mutatót használta az egy emberöltővel ezelőtti demográfiai változások érzékeltetésére. Elemzésének kiindulópontja 1980. Magyarországon akkor 1,92 volt a teljes termékenységi arányszám. Szakolczai György a népesedés szempontjából derűlátóbb és borúlátóbb időszakokat különböztet meg. A lajstromot érdemes még egyszer végigtekinteni (évszám – teljes termékenységi arányszám): 1980 – 1,92; 1982 – 1,78; 1983 – 1,73; 1985 – 1,83; 1988 – 1,79; 1989 – 1,78; 1991 – 1,86; 1994 – 1,64; 1998 – 1,33; 2002 – 1,31; 2004 – 1,28. Az adatsor önmagában is beszédes, néhány megjegyzést azonban érdemes hozzáfűzni. Ha a gyermekvállalási hajlandóság és a politikai légkör közötti kapcsolatot kívánjuk feltárni, akkor figyelembe kell venni, hogy a számok mindig durván az egy évvel előbbi helyzetet mutatják; a magyarázat természetesen a gyermekáldás biológiai menetében rejlik. Ennél érdekesebb megállapítás, hogy a születések száma nem folyamatosan és egyenletesen csökkent. Volt két olyan időszak, amikor még emelkedett is. Egyszer 1986 és 1988 között, amikor felcsillant a rendszerváltoztatás reménye, majd 1989 és 1991 között, amikor ez meg is valósult. A rendszerváltoztatás mint a jobb, könnyebb élettel kecsegtető korszak ígérete élt az emberek tudatában. Az 1991 utáni ciklusok adatai azt mutatják, hogy ebből az ígéretből éppen mennyire ábrándult ki a társadalom. Ez alapján megállapítható, hogy az Antall-kormány nem tudta ébren tartani az emberek jövőbe vetett hitét, a Bokros-csomagról elhíresült Horn-kormány ezt alapjaiban rengette meg, az Orbán-kormány is csak fékezni volt képes az önpusztító tendenciát, a Medgyessy- és Gyurcsány-kormánynak pedig nem is volt ilyen szándéka. Leginkább mégis az 1986 és 1991 közötti korszak jelentőségét kell hangsúlyozni. Ez a szakasz felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenlegi, kétségbeejtő helyzetből csakis össznemzeti katarzis segítségével lehet kilábalni.
Ez még inkább világossá válik, ha áttekintjük a határon túli magyarság demográfiai tendenciáját. A magyarországihoz hasonló részletes adatok ugyan nem minden szomszédos állam esetében állnak rendelkezésre, de a meglévők is elegendőek a jelen helyzet és a kilátások megértéséhez. Kárpát-medence-szerte 2001–2002-ben tartottak népszámlást, amely lehetővé tette az azt megelőző évtized változásainak elemzését. A Határon Túli Magyarok Hivatala megbízásából a Teleki László Intézet a KSH Népességtudományi Kutatóintézetével karöltve ennél többre is vállalkozott: különböző változók figyelembevételével becslést készített a Kárpát-medencei magyarság lélekszámának alakulására a 2020-ig terjedő időszakra. (A munka esszenciája Gyurgyík László, illetve Hablicsek László tanulmányából ismerhető meg.)
Tekintsük át a legfontosabb adatokat! A határon túli magyarság száma 1991 és 2001 (2002) között 2millió 763 ezerről 2 millió 465 ezerre csökkent, azaz a fogyás tíz év alatt durván 300 ezer fő. Országonként, illetve régiónként is érdemes áttekinteni a változást. (A kettő nem minden esetben fedi egymást, hiszen például a romániai magyarok nem kizárólag Erdélyben élnek. Lényeges eltérés azonban csak Burgenland és Ausztria összevetésében jelentkezik. A következőkben külön jelezzük, hogy az abszolút számokat és a százalékos arányokat az adott szomszédos országra vagy a trianoni békediktátum következtében kialakult régióra vonatkoztatjuk-e.) Továbbá azt is, mi áll annak hátterében. Összefoglaló adatként megelőlegezhetjük, hogy a Kárpát-medencei magyarság körében az új évezred kezdetén a szülések átlaga 1,23. Tehát még kisebb, mint önmagában Magyarországon, azaz a határokon túl lényegesen alacsonyabb a születések száma, mint a trianoni országban.
Folytatás a 21. oldalról
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kisebbségbe kényszerített magyarság körében a fogyást abszolút értékben tovább növeli az elvándorlás és az asszimiláció. Az alábbiakban régiónként tekintjük át az előző évszázad utolsó évtizedében végbement változásokat, illetve azok okait.
A romániai magyarok száma 1 millió 625 ezerről 1millió 432 ezerre, azaz 193 ezerrel, 11,7 százalékkal csökkent ebben az időszakban, eközben Erdélyben a magyarok aránya 20,8 százalékról 19,6 százalékra apadt. (Varga E. Árpád munkásságának köszönhetően az erdélyi magyarság demográfiai változásairól nagyon alapos elemzések állnak rendelkezésünkre.) Az átlagos gyerekszám a kilencvenes évek első felében becsült 1,15-ról az évtized második felére – tehát öt év alatt – 1,05-ra süllyedt. Ez utóbbi adat tovább árnyalható. A trianoni Erdély (amelynek területe kétszer akkora, mint a történelmié, és a trianoni Magyarországénál is nagyobb) az alábbi régiókra bontható az átlagos gyerekszám tükrében: Székelyföld 1,31, Partium 1,15, Észak-Erdély 0,63, Dél-Erdély és a Bánság 0,63. A csángók népszaporulata közismerten magas ma is, ám a népszámlálási adatok értelmezését megnehezíti a nemzeti hovatartozás bizonytalansága. Ezen számadatokból súlyos következtetéseket vonhatunk le. A székely szaporaság mítosza ma már alaptalan, szórványban pedig gyakorlatilag nem születik magyar gyerek. A születésekét jóval meghaladó elhalálozások száma 110 ezerrel, a Magyarországra irányuló elvándorlás 55 ezerrel, az asszimiláció és a külső vándorlás pedig 28 ezerrel apasztotta a romániai magyarság lélekszámát, így adódik összességében a 193 ezer. Ebből az is kitűnik, hogy bár hatása nem lebecsülhető, az asszimiláció végzetesen nem fenyegeti az erdélyi magyarságot. A vegyes házasságokból született gyermekek egyharmada lesz magyar nemzetiségű, szemben az egyensúlyt mutató ötven százalékkal.
A felvidéki magyarok száma 567 ezerről 520 ezerre, azaz 47 ezerrel, 8,2 százalékkal csökkent. A magyarok aránya Szlovákián belül 10,8 százalékról 9,7 százalékra apadt, 1920 óta első alkalommal esett 10 százalék alá. A teljes termékenységi arányszám Magyarországhoz hasonlóan drasztikusan, öt év alatt 1,39-ról 1,17-ra csökkent. A halálozások többlete 24 ezer fő, azaz durván a fogyás fele. A magyarországi kivándorlás nem jelentős, nem egészen négyezer fő – amit a határ közelsége mellett a közös európai uniós tagság indokolhat. Az asszimiláció azonban óriási probléma. Az ebből származó veszteség tíz év alatt 19 ezer fő, a Vajdasághoz hasonlóan a fogyás durván 40 százaléka. Ám a jövőre nézve a Felvidéken ez a probléma még inkább fenyegető. Itt a vegyes házasságokból született gyermekek csupán 20 százaléka lesz magyar nemzetiségű. De még ennél is súlyosabb az úgynevezett kiházasodás aránya: a magyarok több mint 25 százaléka köt vegyes házasságot. Jól ismert, hogy az iskolapolitika terén a környező országok közül Csehszlovákiában, majd Szlovákiában érte a legerősebb elnyomás a magyarságot – ennek következményeit figyelhetjük meg manapság. A Felvidéken különösen létfontosságú lenne, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába iratkozzanak be; talán megkockáztatható, hogy a kedvezménytörvénynek, valamint a Rákóczi Szövetség áldozatkész munkájának köszönhetően e tekintetben az elmúlt években történt előrelépés. Ám a felvidéki magyarság tömeges identitásváltásának megakadályozására ez aligha elegendő. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, a reszlovakizáció idejéből ismert „Maradj magyarnak!” buzdítás kellene hogy átjárja a magyarokat.
Legkisebb mértékben, 156 ezerről 152 ezerre, azaz négyezer fővel, 2,7 százalékkal a kárpátaljai magyarok száma csökkent, arányuk a régión belül 12,8 százalékról 12,1 százalékra apadt. A csupán négyezer fős fogyás hátterében azonban nem az áll, amit korábban sokan feltételeztek, miszerint itt magas a magyarok népszaporulata. Ezzel szemben, sajnos, itt is alacsony. A teljes termékenységi arányszámra nézve nincsenek ugyan adatok, de az abszolút számok önmagukban is beszédesek: a becslések szerint ötezerrel többen haltak meg, mint ahányan születtek. A Magyarországot érintő vándorlás egyenlege ugyancsak negatív, ötezer fő. Az 5+5=10 ezerből hogyan lesz mégis csupán 4? Úgy, hogy Kárpátalján a magyarság disszimilációs nyereséget könyvelhet el. Bár a szakemberek vitatják, hogy ez magyar–ukrán (ruszin) viszonylatban tömegesen érvényesült-e, avagy csupán a kedvezménytörvény hatására egyszeri, statisztikai nemzetváltásról van szó a ruszin, szlovák és cigány nemzetiségűek körében. Bármi álljon is a háttérben, megrázó és megható, hogy több mint nyolcvan évvel Trianon után Kárpátalján még ma is dicsőség a magyar nemzetiséghez tartozni. Ez a körülmény nem lebecsülendő távlatokat nyit meg a nemzetpolitika horizontján.
Szerbiában a magyarok száma 1991 és 2001 között 344 ezerről 293 ezerre, vagyis 51 ezerrel, 14,5 százalékkal csökkent. Az itteni magyarság szinte kizárólag Szerbia Vajdaság nevű közigazgatási egységében él, ahol aránya a jelzett időszakban 16,9 százalékról 14,3 százalékra apadt.
A Vajdaság elnevezés mellett röviden érdemes elidőzni. Az 1849 és 1860 között létező „Szerb Vajdaság – Temesi bánság”-ból származtatható, s azt sugallja, mintha a terület eredendően szerb lakosságú volna, ahová a magyarok beköltöztek. Jól tudjuk, hogy nem így van. (Az 1910-es népszámlálás szerint a terület 55,4 százalékban, de még 1921-ben is 51,4 százalékban magyar és német többségű volt. A nem egészen száz év alatt végbement etnikai változás mértéke megdöbbentő.) Talán éppen ezért kerülik sokan a Vajdaság szóhasználatot, s a területet a nemzeti romantika hevületétől is áthatva Délvidékként emlegetik. Ám ez is felvet problémákat. Magyarországnak a Dunától keletre és északra eső déli részét az Árpád-korban Alvidéknek, a török megjelenésekor Végvidéknek hívták. A Délvidék megjelölés a XVII–XVIII. századból származik. A Bácska és a Bánság (az egykori Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegye), valamint a Szerémség (az egykori Szerém megye keleti fele) tartozott oda. (A trianoni békediktátum a Bánságot két részre osztotta, kisebbik, nyugati harmada került a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz – a többi Romániához –, ez a Bánát.) Délvidéken tehát ma a történelmi Magyarországnak az 1918. december 1-jén kikiáltott SZHSZ-királysághoz csatolt részeit – tájegységi megnevezésekkel: a Muravidék, a Muraköz, a Dráva-szög, a Bácska, a Szerémség és a Bánát – értjük. Ha tehát nem általában erről a területről, hanem egyértelműen a Szerbiához tartozó legnagyobb darabjáról beszélünk, akkor jobb híján mégis a Vajdaság elnevezés a legkevésbé helytelen.
A teljes termékenységi arányszám 1,38-ról 1,43-ra emelkedett, s Kárpát-medence-szerte a legmagasabb a magyarság körében. Ez több okból is meglepő. Egyrészt a magyarok természetes népszaporulata először – még a hatvanas években – a Vajdaságban fordult át negatívba, másrészt az elmúlt évtizedben az a kép alakult ki, hogy ez a régió „kiürült”, a fiatal korú magyarok közül aki tehette, átköltözött Magyarországra. A mutató növekedése a szakemberek szerint éppen a háborúval okolható: a fiatalok kivártak, és elhalasztották a gyermekáldást. Ugyanakkor ez azt is sejteti, hogy nem tartós, csupán átmeneti növekedésről van szó. A születések és az elhalálozások különbsége ennek ellenére sajnos negatív, mínusz hatezer fő, a fogyás durván 10 százaléka. S bizony a Magyarországot érintő vándorlás jelentős: 24 ezer fő, azaz a fogyás 50 százaléka. A fennmaradó durván 40 százalékért, 21 ezer főért a külső elvándorlás, valamint (nagyobbrészt) a beolvadás tehető felelőssé. A Vajdaságban a vegyes házasságból született gyermekek körülbelül negyede lesz magyar nemzetiségű, tehát a vegyes házasságban fogant gyermekek közül a magyar nemzet számára minden második elvész.
A horvátországi magyarok száma 22355-ről 16595-re, vagyis 5760 fővel, 25,8 százalékkal csökkent. A Vajdasághoz hasonlóan itt is magasabb az átlagos gyerekszám (1,35), mint a kilencvenes évek elején (1,26). Ugyanaz lehet a magyarázat: a háború miatt elhalasztott gyermekáldást pótolhatták be az emberek. A fogyás mértéke ennek ellenére sokkoló. Összességében 904-gyel haláloztak el többen, mint ahányan születtek. A Magyarországra vándorlás egyenlege 1172 fő, a külső, más országokat érintő vándorlásé, valamint az asszimilációé együttesen 3684. Így adódik az 5760 fős fogyás.
A szlovéniai magyarok döntő többsége a Muravidék 31 településén él, lélekszámuk 8503-ról 6243-ra, azaz 2260 fővel, 27 százalékkal csökkent. A termékenységi mutatók itt kirívóan alacsonyak, az átlagos gyerekszám 0,96-ról 0,87-ra csökkent, ehhez fogható Európa-szerte sem található. A természetes fogyás 738, a magyarországi vándorlásból adódó 585, míg az asszimilációs 937 fő. A magyar közösségek közül a szlovéniai a leginkább elöregedett, az átlagéletkor 48 év, az öregedési index (a 60 évnél idősebbek és a fiatal, 20–39 év közötti aktív korúak aránya) 2,8. Ha ez a mutató 1, már az is elöregedő társadalmat mutat. Megkockáztatható, hogy a szlovéniai magyar közösség már képtelen az önfenntartásra.
Az ausztriai és azon belül a trianoni békediktátummal elcsatolt várvidéki (burgenlandi), azaz az őshonos magyarság demográfiai helyzetét külön kell tárgyalni. Miközben Ausztriában a magyarok száma 33 ezerről 40 ezerre, azaz 21 százalékkal növekedett, addig a várvidéki magyarságnál 1,8 százalékos csökkenés (6763-ról 6641-re, ami a teljes lakosság 2,4 százaléka) figyelhető meg. Erre csakis a bevándorlási egyenlegben jelentkező nyereség lehet a magyarázat. A teljes termékenységi arányszám Ausztriában a magyarok körében 1,35-ról 1,28-ra csökkent, a beolvadás azonban jelentéktelen, 51 fő.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a magyarság az egész Kárpát-medencében vészesen fogyatkozik. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy valamennyi környező országban magasabb a nem magyarok népszaporulata, mint a magyaroké. A Kárpát-medence lakosságának az 1910-es népszámlálások szerint 51, Horvátország nélkül pedig 55 százaléka volt magyar nemzetiségű. Ez az arányszám ma 30 százalék körül mozog, de talán alacsonyabb is annál. Becsült adatként ma – négy-öt évvel a népszámlálások után – a Kárpát-medencei magyarság összlétszáma 12253101, csak Magyarországé 9 920 564. Hablicsek László tanulmányában becslések is olvashatók arról, hogy várhatóan mekkora lesz az egyes magyar közösségek száma a közeljövőben. A legvalószínűbb, úgynevezett alapváltozat szerint 2021-ben a magyarok létszáma – Magyarországgal együtt – 11 584 657 főre tehető. Országonként az alábbi megoszlásban: Magyarország 9650 505, Románia 1 089 495, Szlovákia 443 287, Ukrajna 124 929, Szerbia 208 341, Horvátország 7785, Szlovénia 3463. De még ez a változat is olyan feltételekkel számol, amelyek bekövetkeztében egyáltalán nem lehetünk biztosak. Így például ötévenként az átlagos gyerekszám 0,05-dal emelkedik, vagyis a nők 5 százaléka vállal eggyel több gyereket; az átlagos élettartam pedig a férfiaknál 1,5, a nőknél 1 évvel lesz nagyobb.
Éppen ezekből fakadóan a tanulmány szerzői megállapítják, hogy a létszámcsökkenés megállítására csak úgy van remény, ha a termékenység, a halandóság és az etnikai váltás egyaránt kedvező irányba mozdul el. Erre az esetre dolgozták ki az úgynevezett létszámfenntartó változatot. Ez persze csak a Kárpát-medence egészére nézve jelenti a magyarság állandó létszámát, régiónként, országonként ekkor is jelentős a mozgás. Íme az így várható adatok 2021-ben: Magyarország 10024 530, Románia 1 378 544, Szlovákia 522 907, Ukrajna 155 075, Szerbia 258 265, Horvátország 10 717, Szlovénia 4014. Ez esetben olyan feltételeknek kellene teljesülniük, amilyenekről ma csupán csak álmodni merünk. E szerint ötévenként az átlagos gyerekszám 0,09-dal, az élettartam a férfiaknál 2,2, a nőknél 1,7 évvel emelkedik, az identitásváltás egyenlege nulla, azaz végeredményben az asszimiláció kiegyenlített.
Szakolczai György kimutatta, hogy a politikai hangulat egyértelműen befolyásolja a gyermekvállalási hajlandóságot. Ennek a felismerésnek át kellene hatnia a politikai elitet. Ám a rendszerváltozás óta eltelt időszak – különösen a határon túli magyarok tekintetében, lásd a 2004. december 5-i népszavazást – azt mutatja, a baloldalinak és liberálisnak nevezett pártok érzéketlenek a probléma iránt, intézkedést csakis a nemzeti elkötelezettségű pártoktól remélhetünk. A kampánycsatározásokon túllépve ez a választások igazi tétje. S majd az új kormány talán legfontosabb feladata. Az eddigieknél sokkal határozottabb cselekvésre van szükség. A demográfiai tendencia megváltoztatását akár a legfontosabb kormányzati céllá kellene emelni, amelynek – a családtámogatástól kezdve az egészségügyön, az oktatáson és a gazdaságpolitikán át a külpolitikáig – mindent alá lehetne rendelni.
A matematika nyelvén azt mondhatjuk, a politikai gondolkozás megváltozása csak a szükséges feltétel. Elégséges feltételként a teljes Kárpát-medencei magyarság körében gyökeres szemléletváltozásra lenne szükség. Ennek elemeiről köteteket lehetne teleírni, egyetlen gondolatként kiemelhetjük: tudatosítani kell, hogy valóban megmaradásunk a tét. A hatalom és a civil társadalom együttesen idézhetné elő a rendszerváltoztatás idején néhány évig megtapasztalt nemzeti katarzist.
Vitapartner híján is hallható az ellenérv: ha mi, magyarok valamilyen csoda folytán megváltoznánk is, a „nemzetközi helyzet” úgyis megakadályozza a kibontakozást. Annál természetesen sokkal összetettebb a kérdés, hogy néhány mondattal elintézzük, de beletörődés helyett érdemes figyelembe venni, hogy a népsség aggasztó fogyása Európa valamennyi országát sújtja. Az Eurostat 2000-es adatai szerint földrészünkön egyetlen olyan ország sincsen, ahol a teljes termékenységi arányszám meghaladná a 2-t. Még a sokszor példaként állított, egyébként Izland (1,99) mögött második, mélyen katolikus Írországban sem (1,88). A Lengyelországra való hivatkozás pedig egyszerűen téves, ott az ezredfordulón az átlagos gyerekszám csupán 1,37 volt.
Németh Lászlótól kölcsönözve a gondolatot: Magyarországon csak olyan megoldás segít, amely egyben európai megoldás. Ha a magyar nemzet meglelné a vészes fogyatkozásból a gyarapodás felé vezető utat, akkor nemcsak féltékenységre, hanem elismerésre is számíthatna Európában.
főpolgármester
Latorcai Csaba: A kormány segítene Budapestnek
