Kovácska kódja

Da Vinci-kód című amerikai bestseller nemcsak az olvasók fantáziáját mozgatta meg, hanem azét az angol bíróét is, aki a regénnyel kapcsolatos szerzői jogvédelmi vitában döntött a napokban: az ítéletben saját kódját helyezte el a törvény játékos kedvű embere.
Tudniillik Dan Brown világszerte sikert aratott kalandregénye – jól bevált receptet követve – történelminek tetsző rejtély nyomába ered, és egy évezredek óta titkos társaság létét és tevékenységét fedi fel olvasói előtt. E titkok és „leleplezésük” mozgatja a cselekményt. A főhős egy rejtélyes gyilkosság és az áldozat mellett talált kódolt üzenet megfejtése után nyomoz. A regényből aztán kiderül, miféle társaság tagjai voltak eddig a történelem legjobbjai, hogyan örökítette tovább vérét Jézus Krisztus, és hogy tulajdonképpen minden mindennel összefügg, amint az egy misztikumban megmerítkező ponyvától elvárható.
Így vagy úgy, a Da Vinci-kód tisztes hasznot hozott a szerzőnek, ezért nemcsak Brown olvasóit, hanem irigyeit is szaporította. Két angliai író beperelte a szerzőt, mondván, regényében plagizálta korábbi közös művüknek alapötletét, amelynek címe a Szent Vér és a Szent Grál volt. A vádlók elvesztették a pert, ám a papírforma csak a bíró döntésében érvényesült, annak szövege meglehetősen rendhagyó lett.
Tudniillik szintén tartalmaz egy rejtélyes üzenetet. A titkos társaságok történetét a beavatottság határozza meg, annak a tudásnak a megszerzése, amellyel dekódolhatók az ezoterikus üzenetek és összefüggések. A beavatott, aki az igazságok felismerésével, a titkos tudás megszerzésével saját szívében és szellemében az elrejtett kód rejtjelfeltörő masinájává válik, megértheti a szent szövegek rejtett üzenetét, nemkülönben azon beavatottak üzeneteit, akik szintén birtokában voltak e tudásnak. Eközben a nem beavatottak gyanútlanul siklanak el e szövegek efféle értelmezése felett, sőt az ő tudatukban az írások éppúgy teljes, csak másféle értelmet nyernek. Legalábbis ez az általánosan elfogadott feltételezés, amelyre nekem is hagyatkoznom kell, mivel legnagyobb sajnálatomra ez idáig egyetlen titkos társaság sem csöngette meg telefonomat, hogy éjfélkor valami titkos belvárosi helyen tagjává fogadjon.
Okulásképpen vagy játékosságból az említett angol bíró is úgy rejtette el üzenetét, hogy ne legyen rögtön nyilvánvaló az érintettek számára. Csak napokkal az ítélet kihirdetése után vette észre valaki, hogy üzenetet rejtett el benne Peter Smith bíró. Az ítélet szövegében ugyanis egyes betűket – látszólag minden funkció nélkül – kiemelve szedetett Smith. Az első hét bekezdés dőlt betűit összeolvasva a következő két szót kapjuk: „Smithy code”. Azaz a bíró nevét is lefordítva:
Kovácska kódja.
Jól látható nyomokat hagyott Smith bíró az üzenetben, és az AP amerikai hírügynökség kérdésére nem is vitatta, hogy valóban van elrejtett üzenet a szövegben, ám nem bocsátkozott részletekbe, csupán annyit jegyzett meg: „nem értem, miért ne lehetne egy ítélet egyben humor forrása is”. Arról, hogy nehéz-e feltörni a bíró által alkotott rejtjelet, maga Smith azt mondta: egyáltalán nem nehéz feladat.
Így az egyik jó nevű londoni ügyvédi iroda jogásza máris tudni véli, hogy Smith a felperes és az alperes regényeiben található kódból gyúrt össze magának saját rejtjelet. Témájában valóban mind a két könyv hasonló, bár a felperesek műve nem regény: a történet szerint Jézus egykor titokban nőül vette Mária Magdolnát, és gyermekük is született, a vérvonalat pedig titkos társaságok tartják fenn évezredeken át. A teória izgalmas, sok-sok kombinációra ad lehetőséget – ám történészek és teológusok egyként elvetik.
Jelként, rejtjelként értelmezni látszólag összefüggéstelen jelenségeket, az események mögött nagy ívű, ember irányította összefüggéseket sejteni régi játéka az emberiségnek. Engem nem is az érdekel, milyen mértékben képesek befolyásolni történelmünket az efféle titkos társaságok. (Véleményem szerint az ember és körülményei túl esetlegesek ahhoz, hogy nagy bizalmat helyezhetnénk az efféle történelemmagyarázatokba.) Fontosabb kérdés az, mi hajtja az embert arra, hogy nem csupán a körülötte lévő világban, de a saját maga által előidézett eseményekben is mindenhol rendszert keressen. Méghozzá rejtett rendszert, rejtjeles üzenetet. Vannak persze a rejtjelezésnek gyakorlati alkalmazásai is: például csupán az a cél, hogy az ellenség ne ismerje meg az üzenetet. Ilyen megfontolás vezette a Dan Brown regényében központi szerephez jutó Leonardót is saját rejtjeles irattárolója megalkotásához: ki akarta küszöbölni, hogy a futár felfedje a rá bízott üzenet lényegét a többet fizető megbízónak. Ám van olyan rejtjelezés is, amely szinte önmagáért való: gondoljunk csak azokra a szimbólumokba, arányokba rejtett tudásra, amely például a középkori katedrálisokba van kódolva. Van-e e rejtjel mögött valódi igazság, valódi titok, vagy a misztikus rendszer önmagát építő, önmagáért való, önépítő kód, amelyet az ember rendszeralkotó kényszere hozott létre az évezredek során?
A magasabb rendű tudást kétségbe vonni nem, kigúnyolni végképp nem akarom, mégsem tudok szabadulni a sejtéstől, hogy Umberto Eco és Dan Brown regényei éppúgy ennek az ösztönnek megnyilvánulásai, mint a korábbi korok misztikusainak rendszerező, de végső soron játékos törekvései: csak éppen a forma idomult a kor követelményeihez. Ami korábban az alkimisták üzenete volt, ma a mindent elsöprő történetbe kódolódik bele, és bár lehet vitatkozni azon, hogy melyik a silányabb formája a világról alkotott kép lemásolásának, a mögöttük rejlő emberi indíték ugyanannak tűnik. Talán ez az igazi titok a felépített kódrendszerek mögött: mindenki találja meg a saját kovácska kódját, amellyel a világ értelmetlennek ható történései elnyerik értelmüket – legalább egyvalaki számára.