MI A MAGYAR?

Phoebus napszekerén, amint tovahajtat az égen, magát atillájuk gombjának fényén gyönyörködve nézi, s Achilles imádottja, a kék szemű Athéné szerelmesen kacsingat utánuk… s lágy fuvolahangon suttogja:
Oh, ti dicső, nyalka szegedi rendőrök!
S Athéné kisasszony őnagyságának csakugyan jó gusztusa van. A nyalka fiúk csakugyan nyalka fiúk, s annyiban valóban ők is hasonlítanak az istenekhez, hogy sehol sem láthatók.
Nekem magamnak azonban van egy ismerősöm, aki azt mondja, hogy ő már látott eleven szegedi rendőrt.
Hanem az az egy is részeg volt. Aztán az az ismerősöm sem egészen szavahihető ember.
Jókai Mór valamelyik regényében azt mondja, hogy ez az a város, amelyben nincs rendőrség, de van rend a „polgárok közt”.
Nemrég, amikor világhírű írónk itt Szegeden időzött, s ellopták a vasútnál a plédjét, szemrehányást tettem neki azért a kifejezéséért, mire aztán úgy igazította azt ki:
Hja, öcsém! Azt én úgy értettem, hogy itt csak a rendőrök lopnak.
[…] Csodálatos dolgok történnek egy idő óta. Olasz brigantik vadásznak az emberekre esténkint a legnépesebb utcákon, gödrök támadnak a trotoárokon, két rendőrről úgy lopták le egy éjjel az inget a Keméndy bácsi kapujában, hogy a dolmány rajtuk maradt, egy rendőrrel meg pláne az esett meg, hogy amint a tolvajt a városházára cipelné, útközben elálmosodék, s ezt fölhasználván az illető tolvaj hirtelen átöltözött a rendőr ruháiba, s ő vitte be tolvaj gyanánt a rendőrt. A szegény ártatlan most is ott sínylődik a börtön fenekén! S ez még hagyján! De a szennyfoltot ki mossa le a rendőr névről, mely ily véletlenül tapadt arra?
E kaotikus zürzavar közt valóban nehéz konstatálni, hogy vannak-e hát Szegeden rendőrök, vagy nincsenek?
[…] És mégis, ha rendőrök nem lennének, ki lopta volna el a postacsomagot?
E jelentéktelen stikli szörnyű üdvös dolog volt, mert azon megnyugtató tapasztalatra vezetett bennünket, hogy mégis kell rendőröknek létezni.
Emellett szól még az a körülmény is, hogy létezésöknek csakugyan nyoma van a városi költségvetésben is.
Félre tehát hamleti tűnődés! Bizton kimondom: csakugyan vannak rendőrök!
De hát hol vannak?
Néhány vézna vánszorgó, uniformisba öltözött rongyos ember tűnik föl imitt-amott sunyi ábrázattal, nagy ijedten suhanva el a sikátorokban. Ugy néznek ki, mint a szomorú alakú manchai lovag, Don Quijote. Szegény emberek! Az egyik minden lépten-nyomon megáll köhögni, nyolcvan év terhe alatt roskadozik, a másik alig bírja húzni a lábait, még a szavakat is szaggatottan, elhalóan ejti ki. Kék mondur van az embereken, azt lehetne hinni, hogy valamely aggastyán-egylet tagjai. A halál ott ólálkodik a hátuk mögött, el is küldte már előre a vizitkártyáját, a „tehetetlenséget”.
De ha megkérdezed valamelyiktől:
Ej hó; micsoda kend, százesztendős öregapám?
Az agg apó kivicsorítja ilyenkor fogait, vagyis inkább szájának azon vidékét, hol régenten a fogai voltak elültetve s azt rebegi:
Én városi rendőr vagyok!

(Részlet Mikszáth Kálmán Rendőreink című cikkéből. Szegedi Napló, 1879)