Plaza Hungría

Tizenhárom órás repülőútra vagyunk Budapesttől, de a mangó- és pálmafák alatt magyar zászlót lenget a szél: az udvaron épp a magyar cserkészcsapat parancsnoki tisztségének átadása-átvétele zajlik. A caracasi magyar ház nagytermében márványtábla hirdeti Mindszenty József bíboros hercegprímás 1975-ös látogatását – az emléket a „hitükben és nemzeti érzésükben megerősödött venezuelai magyarok” állították.
A terem egész mennyezetét beborítja a történelmi magyar vármegyék térképe. Szívet melengető érzés a trópusi melegben végigmenni a dicső múlt címerei alatt Trencséntől Háromszékig. Időközben beszivárognak a fiatalok, egy részük a cserkészruhát pólóra, sportcipőre váltja, és elkezdődik a Gyöngyösbokréta együttes táncpróbája. Ritka alkalom a mai, hiszen az anyaországból érkezett egy koreográfus azért, hogy a májusi ünnepségre új táncot tanítson be.
Tóth Andrással, az együttes vezetőjével az egyik próbaszünetben beszélgetünk. A fiatalember már Venezuelában született, de jól beszél magyarul. Elmondja, hogy már a szülei is itt táncoltak, ő két éve vette át az együttes irányítását. Évente egyszer, általában májusban van egy nagy ünnep a házban, amikor két-háromszáz ember is eljön az ebédre és az azt megelőző ünnepi műsorra. Most nyolc-tíz pár jár rendszeresen táncolni. Nem beszél mindenki magyarul, de szeretik a magyar táncot, és a nyelvet is próbálják tanulni. A magyar kötődésűek mellett akadnak a csoportban született venézek és egy portugál ősökkel rendelkező fiatal is. Őket előbb a tánc hozta ide, de a népdalok után megtanulták a cserkészvezényszavakat is.
Folytatódik a próba, ezalatt Gózon Szelei Imre építészmérnök mutatja be nekem a házat. A férfi ötvenhatos menekült. Az egyik fia hazatelepült, és az anyaországban lett elismert operatőr, két unokája pedig most is fent ropja a színpadon.
Az intézményt a második világháború idején idemenekült magyarok alapították – a második és egyben utolsó nagyobb hullám, az ötvenhatosok csak felfrissítették a közösségi életet. Abban az időben az országban kedvező volt a gazdasági helyzet, a magyarok is megtalálták a számításaikat. Sokan tehetős emberek lettek, akik önfeláldozóan, saját erőből építették fel az impozáns épületet. Megalakultak a szervezeteik, a cserkészek és a táncosok mellett női protestáns és katolikus csoport is létrejött.
– Eddig szépen megfértünk itt annak ellenére, hogy nem mindenkinek volt ugyanaz az elképzelése a közösségről, vagy különbözött a politikai nézete – mondja az igazgató. – Az emigrációban az ilyesmit félre kell tenni, mert kevesen vagyunk, és össze kell tartanunk. Minden hónapban az első vasárnapon magyaros ételeket szolgálunk fel, a különböző szervezeteink vállalják el a főzést-sütést. Sajnos anyagi támogatást nem kapunk sem a venéz, sem a magyar kormánytól, így a körülbelül kétszázötven aktív magyar család tartja fenn az intézményt. Ez elég nagy terhet jelent mindannyiunknak, így néha bérbe is adjuk a házat más nemzetiségűeknek.
A magyaroknak jó a hírük errefelé. Rendszeres vendégük például a leghíresebb venéz táncosnő, Iolanda Moreno is, akit amellett, hogy szereti a magyar táncot, a családi kapcsolatai is idekötik, hiszen a fia magyar lányt vett feleségül. Kérdésemre, hogy mit remél a jövőtől, Gózon Szelei Imre így felelt.
– Az optimisták közé tartozom. A legtöbben azt mondják, hogy már húsz év múlva nem lesz magyar ház, és senki nem fog tudni magyarul. A ház vezetőségének a nyolcvan százaléka harminc év körüli, s ha a színpadra néz, táncoló magyarokat lát. Az unokáim is beszélnek magyarul, ezért úgy gondolom, megvan bennünk a kellő eltökéltség, hogy megmaradjunk annak, aminek születtünk.
Megnézem a ház büszkeségét, a több évtizede működő magyar óvodát. Jogos büszkeség, hiszen kevés helyen látni hasonlót az emigrációban élők között: a hét minden napján – sokszor másfél órát autózva – hozzák ide a szülők a gyerekeiket, hogy magyarul tanuljanak. Kétéves kortól az iskolaérettségig járhatnak ide, de az a gond, hogy kevés a gyerek és a pedagógus. Egy ideig a magyar állam küldött képzett tanítót, de aztán véget ért a program. Most a magyar közösség nyugdíjasai vállalják az óvodai oktatást. Örülnének, ha valaki szemléltető anyagot, meselemezt, képeskönyvet tudna küldeni, mert abból soha nincsen elég.
A következő fél év nagy feladata, hogy szeptemberre gyerekeket próbáljanak toborozni az óvodának a magyar hangzású névvel rendelkező családokból.
A statisztika szerint kétezer-ötszáz magyar származású család lakik a fővárosban és közvetlen környékén. A magyarok lobbierejét jellemzi, hogy az ötvenhatos forradalom ötvenedik évfordulóján az egyik caracasi teret Plaza Hungríának nevezik át, és emléktábla is őrzi majd a hősök emlékét, miközben egy másik kerületben a magyar fővárosról neveznek el teret. Október 22-én este koncert lesz, egy neves venéz zongoristanő Liszt-zongoraműveket fog előadni, és az itt élő vagy élt magyar festők és szobrászok műveiből kiállítás nyílik. A közösségi élet egyébként a hetvenes években, a Mindszenty-látogatás idején volt a csúcson: akkoriban nyílt az óvoda, a cserkészekhez százhúsz gyerek járt, és gazdaságilag is erős volt a közösség.
Dél körül a koreográfia is elkészül. Szigetvári József, a százhalombattai Summerfest igazgatója immár másodszor jött el az itteni fiatalokat tanítani. Számukra nagyon fontos az elsődleges kapcsolat az anyaországgal, mondja, hiszen nincsenek szakembereik. Kazettát, zenei anyagot, filmeket hoz a hazai táncokról, most pedig egy gyorsan megtanulható koreográfiát, Szabadi Mihály Szőlőtaposóját tanította be nekik. A sárközi ugrós táncoz van ruhájuk, ez is szempont volt a választásnál.
A magyaros ebéd után az itteni magyar cserkészet történetéről beszélgetek Nyisztorné K. Jeszenszky Judittal, aki a Külföldi Magyar Cserkészszövetség venezuelai körzetének parancsnoka. A magyar ifjúságot összefogó szervezet Észak-Amerikához tartozik, kapcsolatban van a többi emigrációs cserkészszövetséggel. Egységes próbarendszer és felvételi alapján toboroznak tagokat, s a nyolcvanas évektől nyitottak a nem magyarok felé is. Az évek folyamán körülbelül négyszáz gyerekkel foglalkoztak. Most ért be a harmadik generáció: akad olyan cserkész, akinek a nagyapja is tagja volt ennek a szervezetnek. A kis népességszám mellett az elvándorlás is tizedeli a soraikat.
A venezuelai magyarok nem szívesen beszélnek a politikáról. Félnek. Hugo Chávez iránti álláspontjukat az jelzi a legjobban, hogy az elnök regnálása óta sokan visszatelepedtek Magyarországra, vagy elmentek az Egyesült Államokba. Akik maradtak, azok is hazaküldik a gyerekeket tanulni: 1999 óta huszonnégy fiatal ment az anyaországba tanulni a középiskola elvégzése után, s egy ösztöndíjnak köszönhetően közülük kilencen ott is maradtak, néhányan egyetemisták lettek. 2003 óta egyéves középiskolai program is indult, eddig ezt hét diák vette igénybe. Az ösztöndíj bentlakást, képzési díjat, társadalombiztosítást és havi tizenhatezer forint zsebpénzt jelent.
A caracasi magyarokkal beszélgetve értem meg a dilemmájukat: szegényedik és öregedik a kolónia, mégis nehéz a hazatérés, hiszen ide köti őket a családjuk, az emlékeik. Megszokták a trópusokat, idős embernek nehéz visszaszoknia a hidegbe – mondják, és titokban abban bíznak, hogy az anyaország melléjük áll a megromlott gazdasági helyzetben.
Este a táncosok meghívnak arepát (kukoricalisztből készült lepényt) enni. A különféle egzotikus töltelékekkel megrakott finom étel mellett nevetve mesélik, hogy a kolumbiai feleség hogyan beszéli meg a pesti anyóssal a magyar ételek receptjeit, miközben egyik sem beszéli a másik nyelvét. Politikáról nem esik szó. Erről most amúgy is túl sokat beszélnek mindkét országban.