Újabb száz lépés – hátrafelé

Az Új Magyarország első száz lépése című MSZP-program nemcsak szakmailag alkalmatlan passzusokat, üres, semmire nem kötelező ígéreteket tartalmaz, de találunk benne fenyegető kitételeket is. Az immár szinte követhetetlenül sokadik programjával előrukkoló szocialista miniszterelnök-jelölt célja éppen az, hogy a fásulttá tett emberek az érdekeikkel ellentétes intézkedésekbe is beletörődjenek. A Gyurcsány-féle legeslegújabb, Új Magyarország-program minden jegyét magán viseli egy hamisítatlan ellenzéki programnak. Olyan elképzelések, ígéretek halmaza, amelyeket egy huzamos ideig kormányzati hatalom híján lévő politikai formáció akkor tesz, amikor elunta a háttérbe szorítottságot, és végre ki akar lépni az ismeretlenség homályából.
Lehet persze erre azt mondani: mit is tartalmazzon egy választási program a kampány finisében, ha nem ígéreteket? Ki látott már olyan politikai formációt, amely tárgyilagos helyzetértékeléssel nyert parlamenti választást? Mindez igaz is lehetne, csakhogy egy meghatározó koalíciós párt esetében törvényszerűnek kellene lennie, hogy a programelemek állandóan visszautaljanak az eddigi eredményekre, a folyamatok kontinuitására. Vagyis a világon mindenütt az a fő érv, hogy ha ránk szavazol, folytatódnak az eddigi pozitív tendenciák. Más szóval: egy kabinet mindig úgy alkot programot, hogy egyben számot is ad a ciklus alatt tett pozitív lépésekről. Mintegy emlékezteti potenciális szavazóit mindazokra a jótéteményekre, amiktől a jövőben eleshet, ha nem ő marad a kormányrúdnál. Nos, erre saját jól felfogott érdekükben szinte kísérletet sem tesznek a szöveg írói. Érzik: addig jó nekik, amíg az emberek nem teszik próbára az emlékezőtehetségüket.
Így marad az állandó jövő idő, annak is inkább a homályosan távolabbra mutató fajtája. Úgy is fogalmazhatunk: arról szól a program, hogy majd programot fognak készíteni. Csupa „megtervezzük, megalkotjuk, megteremtjük, előkészítjük, programot indítunk” terminus technicus uralja a szöveget, s ha valaki nekigyürkőzik és végigolvassa, döbbenten tapasztalja a konkrétumok, eszközök, források, kötelezettségvállalások majdnem teljes hiányát. Ahol viszont tényszerűen számon kérhető ígéretek vannak, az annál rosszabb a választópolgárra nézve. Saját szempontjukból nehezen érthető, miért kellett az olyan kifejezetten fenyegető kitételeket is a száz lépés köré sorolniuk, amelyektől inkább mindenki megrettenhet, hacsak nem tartozik a legbelsőbb klientúrához.
A kilencvenedik pont például meghökkentő módon azt taglalja, hogy szigorítanák a csőd- és felszámolási eljárások során köztartozásokat felhalmozó gazdálkodók elleni szankciókat. Ma, amikor a kormány adó- és járulékpolitikájával, valamint a magyar vállalkozások diszkriminációjával soha nem látott csődhullámot gerjesztettek, élő ember nincs, aki örömmel fogadná ezt a tervet. Főleg, hogy a programban még egy inkvizítori kitétel is szerepel: nem csupán kizárják még hosszabb távra a felelősnek talált személyeket az üzleti életből, de vagyonelkobzással is fenyegetik őket. Amennyire drákói szigorral járnának el a kisemberekkel szemben – ne feledjük, a vállalkozások elleni durva szankciók az általuk foglalkoztatottakat is húsbavágóan érintik –, annyira kesztyűs kézzel bánnának az állami felelősséggel kapcsolatban. A hetedik pont úgy szól: visszaszorítják a kis- és középvállalkozások körbetartozását, csökkentik az alvállalkozók kiszolgáltatottságát. Tehát „nesze semmi, fogd meg jól!” alapon csak üres, eddig sem betartott ígérettel akarják kiszúrni a polgárok szemét. Pedig itt tehettek volna konkrét fogadalmat. Például azt, hogy az állam minden esetben és késedelem nélkül kifizeti az általa megbízott vállalkozásokat. Tudott dolog ugyanis, hogy az utóbbi időben éppen a magát baloldalinak nevező kormány generálta a magyar cégek körbetartozását, és ennek következtében a tönkremenetelüket azzal, hogy a legnotóriusabb nem fizetőnek bizonyult. Ugyanígy hiába keressük a nyomát a száz lépés közt egy kézenfekvő, a legkönnyebben betartható ígéretnek: Gyurcsányék nem hajlandók garantálni az elnyert támogatások pontos folyósítását, legyen szó mezőgazdasági vagy ipari vállalkozásról. Miért is garantálnák, ha maga a miniszterelnök-jelölt jelentette ki, hogy a magyar kis- és középvállalatok legjobban tennék, ha beolvadnának a nagytőkés cégekbe.
Mintha Gyurcsányék célja éppen az lenne, hogy annyi tévinformációt zúdítsanak az emberekre, amitől kifáradnak, s még olyanra is igent mondjanak, amit ép ésszel nem fogadnának el. Így feltehetően sokaknak nem tűnt fel az sem, hogy környezetvédelemről, oktatásról, kultúráról szinte egyetlen pont sem szól. Programot indítanának a termelők szövetkezésének felgyorsítására a visszakolhozosítás pártállami hagyományaihoz híven. Támogatnák továbbá két-három millió tonna gabona megújulóenergia-termelés céljára történő hasznosítását. Aki kicsit is járatos az agráriumban, pontosan tudja: abszurd dolog éves termelésünk több mint felét erre a célra fordítani. Hacsak nem arról van szó, hogy kenyérnek valóval akarják a mozdonyokat fűteni.
Gyurcsány milliós nagyságrendben terjesztett szórólapja, amely Az új Magyarország első tíz lépéséből címet viseli, nem véletlenül emel ki csupán tíz pontot, mindenekelőtt saját bázisát megcélozva. Hiszen ki ne szeretné azt, hogy 25 százalékkal növekedjenek a bérek, függetlenül attól, hogy az állami vagy az üzleti szférában dolgozik? Ki ne örülne annak, ha tíz év alatt 15 százalékkal csökkenne a daganatos megbetegedések száma? Csakhogy ez utóbbi például nem megy csodatévő kormányfői kézrátétellel, s a versenyszférában sem a kormány vagy egy párt szabja meg a béreket, hiszen központi bérszabályozás csak a szocializmusban létezett. S kétkedve olvassuk az olyan passzusokat is, hogy húsz százalékkal növelik a családi pótlék összegét, a rászorulók kedvezményes áron kapják a gázt és az áramot, vagy hogy négyszázezer új munkahelyet teremtenek. Erős a kétely mindenkiben, mert egyszer már megégették a kezüket a szavazólapok kitöltésekor. Ezzel az állampolgári elutasító hangulattal, úgy tűnik, a szocialista aktivisták is mind gyakrabban kénytelenek szembesülni. Másként nem fordulhatna elő, hogy kaputelefonokon fideszes szórólapokat harangoznak be, hogy aztán a házban lakóknak a gyurcsányos tíz lépést kelljen kihalászniuk a postaládájukból. Vajon hány helyen nem engedték be őket, ha erre a turpisságra kényszerülnek? Az óriásposzterekre s a tárgyalt kis szórólapra is azt kanyarították a mágnás-miniszterelnök portréja alá: „Látom. Hiszem. Akarom.” A társadalom döntő része ezt az egyes szám első személyben megnyilvánuló cezaromán önzést nem díjazza. A szavazópolgárok nem hisznek egy olyan embernek, aki mindenütt csak magát akarja látni.