A cipő

Egy hajdan ajándékba kapott gyermekcipő kalandos történetéről szeretnék beszámolni, mert igen tanulságos. Az ünnepi lábbelit én kaptam a szülétől egyszer húsvéti meglepetésnek. De csak vasárnaponként viselhettem takarékossági okokból. Emlékszem, harmadszor volt a lábamon, és kismisére mentem benne Bakos Andris cimborámmal.
A mise után Andris arra csábított, hogy menjünk le a rétre bíbictojást szedni. Amire engem nem is nagyon kellett csábítgatni. A rét tavaszi csodával fogadott bennünket. Bokáig ért már a selymes fű, sárga virágok virítottak, illatos szellő lebbent. Nekiindultunk hát.
Fűkaszálás előtt volt ez, a bíbicek vijjogva, kiáltozva sikoltoztak felettünk. Le-lecsaptak, hogy fészkeikről eltereljék a figyelmünket. De mi rájuk leltünk. Komiszak voltunk, barbárok, neveletlen parasztgyerekek.
Dél felé már levetettük kis zakónkat, s Andris ötlete volt, hogy rúgjuk le a lábbelit is a lábunkról. Mielőtt hazamegyünk, majd felhúzhatjuk. Addig is a fű selyme simogatta a talpunk.
A vadászat nem volt igazán eredményes, s amikor kifulladtunk a futkosástól, elindultunk hazafelé mint a templomból visszatérő két alázatos gyermek.
A mama már aggódott értem, hol maradhatok ilyen sokáig. A rét felől várt, mert jól sejtette, hogy csak ott lehetek. Lehajtott fejjel álltam meg előtte. Végignézett rajtam, és az első kérdése ez volt:
„Hol hagytad a cipőd?”
Az ám, hol a cipőm?! A csordakút mellett vetettük le, oda raktam Andris szandálja mellé, mert ő szandálban járt. Futottam is nyomban vissza a csordakúthoz, de a cipőnek a nyomát se találtam. Vagy nem oda raktam, vagy ellopta valaki. Követtem csatangolásaink helyeit, sehol se leltem.
A nagyapa jött értem, hogy kézen fogva hazavigyen, mert egyedül nem mertem nekivágni. Féltem, hogy kikapok. De furcsa módon senki sem említette később a cipőt, csak a szüle vetett rám néha vádló tekintetet, ő vette a lábbelit tojáspénzből, amit hónapokig rakosgatott és a zsebkendője sarkába kötött. Ott őrizgette ugyanis a pénzét…
Aztán elfelejtődött a cipő eltűnése, mígnem ötven év elmúltával újra előhozakodott vele valaki. Péter János zongoraművész. Ő ismerte a történetet, ha nem is úgy, ahogy én meséltem.
Jánossal egy szülőfalumba való hazalátogatásomkor találkoztam a gyepsori Pörge vendéglő előtt. Meleg tavaszi nap volt, betértünk hát egy krigli sörre. Egyidősek voltunk, de a sors elszakított bennünket egymástól. Ő egy francia városkában élt a háború után. Kalandos élete volt.
„Tudod, barátom, minden akkor kezdődött, amikor apám hazajött azzal a talált cipővel!” – kezdte a történetet, és én rögtön tudtam, megéreztem, hogy az a talált cipő az én elvesztett lábbelim volt. Hajdanában. Az asztalra könyökölve arra kértem, mesélje el a különös történetet, amely a zene felé fordította az életét.
Elmesélte, hogy őt mindig is a zene érdekelte. A nagyapja a helyi zenekar tagja volt, az olthatta belé a zene iránti rajongást. Végül úgy döntött a család, hogy a szabadkai zeneiskolába íratják. Készült is szorgalmasan a felvételire, csak egy baj volt, nem volt rendes cipője. A ruházatát az anyja úgy-ahogy rendbe rakta, de kellett volna egy pár rendes cipő.
El is indult azon a vasárnapon az apja, hogy kölcsönkér valakitől, ami eléggé bizonytalan kilátás volt. De az istenek megsegítették.
„A réten keresztülvágva, a csordakút mellett egyszer csak szemébe tűnt a cipő. Boldogan szaladt vele haza, lobogtatva, lóbálva, akár az újságot, és azt kiáltozta könnyes szemmel: Megvan! Megvan!”
Sikerült a felvételi, utána a vizsgák is mind eredményesek voltak. Művész lett belőle, elismert ember. Mit szóljak? Kiittam a sörömet.
A nagyapa bölcs paraszti szavajárásával azt mondta volna: minden úgy történik, ahogyan írva vagyon.
Ez történt az én régi cipőmmel is.
Nem sajnálom…