Bokréta a hazai média kalapján

Ideje lenne végignézni, mennyit teljesítettek a kereskedelmi rádiók azokból az ígéretekből, amelyeket a frekvencia reményében annak idején pályázataikban megfogalmaztak. Megfeleltek-e a közszolgálati funkcióknak, a pártatlanság követelményeinek, befizették-e időben a kialkudott frekvenciabérleti díjat, s végül, de nem utolsósorban milyen színvonalú műsort sikerült az évek során felépíteniük. A rádiózásba akkor érdemes belefogni, ha van valami célja, oka. Ha valaki többet akar annál, mint szakmányba nyomatni a lemezgyűjteményét, és kívánságműsorok telefonjaiból pénzt keresni. A rádiózás alapja ugyanis – ez alighanem több új szereplőt meglepett a piacon – a műsor, mely nem csak beszédfolyam. Jobb helyeken van tartalma is.
Mondhatnánk keserűen, hogy Magyarország olyan ország, ahol azok a kereskedelmi médiaszereplők élnek a legjobban, akik nem akarnak semmit. Megelégszenek azzal, mint például a Sláger Rádió, hogy kampányidőszakban a híreket az átlagnál is balosabbra buherálják. Azok viszont, akik nem kizárólag zeneládának tekintik a rádiót, csak kínlódnak a médiapiacon.
Mondták már, tartsák el a gazdag cigányok a Rádió C-t, vannak elegen. Csakhogy ez nem így működik. A Rádió C indulásakor határozottan jelezte a szándékait, céljait, ezzel ki is vívta a média nagymoguljának, fő életben tartójának, a reklámpiacnak az érdektelenségét. A fővárosi cigányság nem tűnt a szemükben komolyan vehető fogyasztói rétegnek. A roma rádió indulása után azután hamar tilosba futott, eladósodott, tény az is, nem volt sem jó, sem sikeres. Az új gárda komolyan vette a szakmai szabályokat, és a megújult Rádió C valóban fontos médiaszereplő lett. Olyan adó, amelyet nem csak cigány embernek érdemes hallgatni. Kiváló zene és jó műsor, amely időközben kiérlelődött stílusában a hazai roma népesség gondjairól, szívéről, lelkéről szól. Valamint olyan kérdésekről, amelyeket a hazai cigány értelmiségnek már réges-rég meg kellett volna beszélnie.
E kérdések közé tartozik például az is, szabad-e cigány rádiót vagy televíziót indítani. Legjobb szándékai ellenére nem az olyannyira elítélt szegregációt erősíti-e ez, ahelyett, hogy oldaná a társadalmi elkülönülést és elkülönítést? Mata András félelme jogos. Mi a garancia arra, hogy nem a roma médiába irányítják majd az álláskereső fiatal cigány származású újságírókat, filmes szakembereket? A cigányság gondja, baja tetemes, mégis alig éri el a média ingerküszöbét. Legfeljebb humorforrásként, érdekességként, éjszaka letudható feladatként kezelik. Mi a teendő? Együtt maradni, vagy erősen verni a nyilvánosság bejárati ajtaját? Erről kell döntenie annak az új generációnak, amely már nem akar bokréta lenni a hazai média kalapján.
(Rádió C, Fm 88,8.)