Engedély nélkül

A hazai közvélemény vegyes érzelmekkel fogadta, hogy a horvátországi Vir szigetén lebontják azoknak a magyar ingatlantulajdonosoknak a házát, akik nem tartották be a hetvenméteres védelmi sávot. Az előzetes figyelmeztetéseket tettek követték: a buldózerek valóban elkezdték lerombolni az engedély nélkül felépített több tíz millió forintos nyaralókat. Hogy mi lesz a folytatás, azt majd talán a horvát bíróság dönti el, mivel a magyarok beperelték a horvát államot. Az is elgondolkodtató, hogy a tudósítások szerint a természetvédelmi területen, a hetven méteren belüli tengerparti sávon főként a magyarok házait bontották. Mindenkinek szíve joga, hogy szolidaritást vállal-e külföldön bajba jutott honfitársainkkal vagy nem. Az is érdekes, hogy a magyar Külügyminisztérium meglehetősen érzéketlenül, ügyetlenül kezelte a magyar állampolgárok ügyeit. A magát nagyra tartó, zömmel szocialista vezetésű diplomácia elégtelenre vizsgázott érdekvédelemből, középszintű magyar külügyesek nyilatkoztak a horvát érvekről és a magyar sérelmekről. Még Lamperth Mónika belügyminiszter is kudarcot vallott a horvát belügyminiszternél, amikor személyesen kérte kollegáját toleranciára, nagyobb megértésre. Egyvalamit azért nemcsak a külföldön építkező magyarok, de itthon is sokan megértettek: a horvátoknál nem lehet engedély nélkül építkezni az eddigi magyarországi módon, magyarországi stílussal, az engedélyt jelentő papírok utólagos elintézésével, ahogyan ez nálunk évtizedek óta divatban van.
Bevallom, sajnálom a kész villák eldózerolását, esetleg egy élet munkájának a romba döntését. Éppen ezért az engedély nélkül épült házak, paloták bontását inkább Magyarországon kezdtem volna el, mert talán nem kellett volna elmenni a keserű piruláért Horvátországba. Valljuk meg őszintén, nálunk a Kádár-rendszer örökségeként még ma is dívik az engedély nélküli vagy az építési engedélytől eltérő építkezés. Hány riport készült annak idején a Balaton-part engedély nélküli feltöltéséről, a tó vize közeli építkezésről, a nádpusztításról, a köztulajdon lekerítéséről! A jó elvtárs, az erős elvtárs, avagy a jó összeköttetésekkel rendelkező szakszervezeti, vállalati üdülő vezetője vagy maga a párt (MSZMP) végül is elintézte, hogy a tanácsok belenyugodjanak a megváltoztathatatlanba. Amikor már lehetett valamennyire nyíltan beszélni, akkor – 1989-ben – nyilatkozta Pozsgay Imre a Balaton Rádióban, hogy az elmúlt évtizedekben a Balatonból betonteknőt csináltak, amivel jóvátehetetlen károkat okoztak a magyar tenger élővilágának, a víztisztaságnak.
Az építésügyi hatóság szemet hunyása persze az ország más területére is jellemző volt. A rendszerváltás után aztán elszabadult minden. Nem véletlenül épült be húsz év alatt a budai hegyvidék, tűntek el a természetvédelem alatt álló erdők, mezők, vagy töltötték fel betonnal a természetes vizesárkokat, ami előnytelenül megváltoztatta Buda vízháztartását. Az emberek úgy gondolták, ha a „VICO-királynak” ki lehetett irtani a Svábhegyen két hektár erdőt, és ott építkezni, ha a közismert énekes házaspár nagyobb házat húzhatott fel, mint amit az építési engedély tartalmazott, akkor nekünk is lehet. Így történhetett meg, hogy – főként a budai kerületekben – szocialista összeköttetés révén, egy kis „nyomásra” az építésügyi hatóságok átsorolták az építési övezeteket, hogy lakóparkokat – Hárs-hegy, Rózsadomb és társai – építhessenek, vagy a megengedettnél nagyobb zöld területet építhessenek be. A papírokat a fennmaradási engedélyre magyar szokás szerint utólag intézték el, ki így, ki úgy. Ha kellett, néhányan kifizették a büntetést is, és minden maradt a régiben. Most derült ki, hogy a Szemlőhegy utcának azt az oldalát, ahol a jelenleg regnáló miniszterelnök háza, azaz az Apró-villa található, alacsonyabb kategóriájú övezetbe sorolták át, emiatt nem kell luxusadót fizetnie.
Így megy ez nálunk, következmények nélkül. Egyiknek lehet, másiknak nem. Mint ahogy következmények nélkül építhetnek egyesek magasabb házat egy másik ház elé, elvéve az ott lakók elől a kilátást. A károsult feljelentheti a kár okozóját, mert értéktelenebbé vált a lakása, de bontást úgysem rendelnek el, legfeljebb kiszabnak valamennyi pénzbüntetést. Az újdonsült, hirtelen meggazdagodott vállalkozó pedig nevetve kifizeti rendre a bírságot, amíg az egész ügy el nem csendesedik. Sokan keserűen tapasztalják, hogy a törvény előtti egyenlőség az elmúlt tizenhat év demokráciájában sem sokat változott: a hatalomban lévő vagy sok pénzzel rendelkező emberek többnyire megússzák a felelősségre vonást. Ilyen hazai morál mellett aligha voltak felkészülve a külföldi jogrendre Horvátországban építkező honfitársaink. Bezzeg Demszky Gábor főpolgármester sokkal körültekintőbben építette horvátországi nyaralóját. Ő mindjárt az egész települést birtokba vette, úgy, hogy körbebástyázta magát engedélyt jelentő papírokkal, támogatásokkal, szövetségesekkel. Nyilatkozta is valahol, hogy ő a tapasztalatok birtokában szívesen segít magyaroknak horvát ingatlanok vásárlásában. Nos, úgy tűnik, ezt a kárvallottak elmulasztották.
Nem kellett volna messzire utazni építkezési tapasztalatcserére. Ausztriában, Svájcban vagy akár Németországban fel sem merül az engedély nélküli építkezés, netán az engedélytől való eltérés. Mert aki ezt megteszi, az a helyi önkormányzatnál örökre elássa magát, építkezési engedélyt soha nem fog kapni azontúl, hogy az építtetővel szigorúan helyreállíttatják az eredeti állapotot. Ugyanis rendnek kell lennie, a törvénynek érvényt kell szerezni – gondolják nyugati szomszédaink. Most már úgy látszik, tőlünk délre is átértékelik eddigi értékrendjüket. Ennek fényében már csak az a kérdés, ki áll közelebb Európához.