Magyarok és/vagy erdélyiek

Hiánypótló és tabudöntögető felmérést készített szakdolgozat gyanánt az ELTE egyik pszichológia szakos végzős hallgatója. Jagamos Izabella tanulmányában arra kereste a választ, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyi magyar értelmiségiek hogyan tudnak beilleszkedni az anyaországi kultúrába, és egyáltalán be kell-e illeszkedniük. Van-e különálló erdélyi kultúra, vagy csak egységes magyar kultúra létezik? Megőrzik-e az erdélyiek az erős magyar identitásukat, vagy áttelepedésük után „erdélyivé” válnak? Az idén tavasszal készült felmérés a bevándorlók akkulturációját vizsgálta (a szakkifejezés azt a fogalmat takarja, amikor különböző kultúrájú csoportok kapcsolatba kerülnek egymással, és ez a folyamatos érintkezés változásokat eredményez életükben) szokatlanul nagy mintán. A fiatal szakember kizárólag értelmiségieket, orvosokat, tanárokat és mérnököket keresett meg kérdőívével, és a közel száz egykori erdélyi mellett a befogadó közeg, vagyis az anyaországi értelmiség ugyanennyi képviselőjét is megkérdezte arról, ők hogyan látják új polgártársaik helyzetét.
A klasszikus bevándorlásnál két kultúra találkozik egymással. A bevándorlók és a befogadók is szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy az újonnan érkezettek ápolhatják-e itt saját kultúrájukat, illetve milyen mértékben ismerik meg és vallják magukénak a befogadók értékeit. A bevándorlók többféle stratégia közül választhatnak: integrációnak azt nevezzük, ha valaki megőrzi saját kultúráját és átveszi a befogadókét is. Asszimiláció esetén a személy a befogadó értékeit részesíti előnyben, és eldobja magától a régit. Aki viszont szeparálódik, az pontosan fordítva jár el, csak a saját szokásait ápolja. Anómiát él át valaki, ha egyik kultúrát sem ápolhatja – ez többnyire kikényszerített stratégia. Individualizmusról akkor beszélhetünk, ha valaki önmagát és másokat nem egy érték szerint rendeződött közösség tagjaként, hanem egyénként határozza meg csupán. Minél inkább egybeesik a befogadók és a jövevények stratégiaválasztása, annál valószínűbb, hogy a csoportok közti kapcsolat konfliktusmentes lesz. A kutatások szerint pszichológiai szempontból az a legegészségesebb, ha a bevándorló mindkét kultúrát magáénak vallhatja: azaz úgy illeszkedhet be az új társadalomba, hogy közben nem kell feladnia saját értékeit, szokásait.
A vizsgálatban kilencvennégy, 1985 és 1995 között áttelepült erdélyi magyar értelmiségi és kilencvenöt magyarországi magyar értelmiségi alkotta a mintát. A kérdőív az erdélyiek esetén felmérte, hogy milyen etnikumhoz tartozónak vallják magukat (erdélyinek, magyarországi magyarnak, magyarnak, esetleg más származásúnak), hogy ez az etnikai identitás mennyire erős, milyen akkulturális stratégiát választanak a különböző életterületeken, illetve mennyire elégedettek az életükkel. A magyarországiaktól azt kérdezte meg a kutató, hogy a bevándorlóktól milyen beilleszkedési stratégiákat várnak el általában, illetve hogy konkrétan az erdélyi magyarokra vonatkoztatva milyen stratégiákat engednek meg a különböző életterületek mentén.
Az eredmény érdekes: minél idősebb korban emigrált valaki, annál jellemzőbb rá, hogy bizonyos életterületeken nem alkalmazkodik a magyarországi kultúrához, tehát nem használ itteni kifejezéseket, törekszik arra, hogy erdélyivel kössön házasságot, lakókörnyezetében és a munkahelyen az erdélyi társaságot kedveli, valamint nem veszi át a magyarországi értékrendet. Akiknek erdélyi magyar házastársuk van, inkább ápolják az erdélyi kultúrát, mint a befogadó országét. Az áttelepültek fele erdélyinek tartotta magát (minél idősebb valaki, annál erősebb a régi identitástudata), harmincegyen „egyszerűen” magyarnak vallották magukat, öten székelyként definiálták státusukat, tizenhárman pedig nem is akartak válaszolni erre a kérdésre. Akik az 1989-es romániai forradalom előtt emigráltak, azoknak jóval erősebb az erdélyi identitásuk, mint azoknak, akik a rendszerváltás után hagyták el hazájukat – ez azzal lehet összefüggésben, hogy a romániai változások előtt jóval súlyosabb, akkor visszavonhatatlannak tűnő és vagyonvesztéssel járó döntés volt a kivándorlás, míg ma inkább gazdasági kérdés. Az az erdélyi bevándorló, aki integrálódott, azaz ápolja mind a magyar, mind az erdélyi kultúrát, elégedett az életével. Aki viszont csak az erdélyi kultúrát ápolja, elégedetlen. Akik erdélyi magyarnak tartották magukat, kevésbé azonosultak a magyarországi kultúrával azoknál, akik magyarnak vallották magukat.
Érdekes módon a befogadó anyaországiak nagyobb mértékben várják el általában a bevándorlóktól, hogy „felvegyék” a magyarországi kultúrát, mint az erdélyi magyaroktól. Ez azzal is magyarázható, hogy a két kultúra között nincs olyan nagy differencia, tehát ha egy erdélyi nem veszi át például a magyarországi szokásokat, még nem rekesztődik ki a társadalomból. Az erdélyi magyaroktól az anyaországiak inkább individualizációt várnak el, vagyis azt tartják jónak, ha valaki egyénekben és nem csoportokban gondolkozik. Az erdélyiek számára az individualizáció már nem annyira kedvelt, mint amennyire azt elvárják tőlük – itt látszik bizonyosodni az, hogy az erdélyi magyarok kultúrája közösségközpontúbb, mint a magyarországi társaiké, amely az utóbbi évtizedekben nyugatiasabbá, individualizáltabbá vált.
Egy másik különbség, hogy az erdélyiek nagyobb mértékben kívánják kizárólag az erdélyi kultúrát őrizni, mint amennyire azt engedik nekik a befogadók. Utóbbiak ugyanis azt szorgalmazzák, hogy az áttelepülők csak egymás között vagy az otthonaikban használjanak erdélyi kifejezéseket, és ne vegyítsék azokat a mindennapokban. A házasság vagy a mindennapi együttélés esetében már nincs vita, mindkét csoport egyetért abban, hogy ha mindkét fél kultúráját tiszteletben tartják, akkor a házastárs vagy a szomszéd származása lényegtelen, csak a személyisége, szocializáltsága számít. Az erdélyi csoportra azonban jellemző volt, hogy nagy számban előnyben részesítették azt, amikor egy erdélyi erdélyivel köt házasságot
Az erdélyiek egyetlen területen, a munkában mutattak hajlandóságot az individualizációra. Itt úgy vélik, nem számít, ki honnan jött, az a fontos, ki milyen (szak)ember. A munkánál a többi területtől eltérően gyakran választották az asszimilációt, vagyis az öszszes érintett terület közül egyedül itt hajlandók teljesen felhagyni a magukkal hozott kultúrával, és egy az egyben átvenni a magyarországi munkamorált.
A befogadók az erdélyiektől azt várják, hogy átvegyék a magyarországi kultúrát, szokásokat, értékeket, kifejezéseket, ugyanakkor nem szeretnék, ha felhagynának erdélyi jellegzetességeikkel. A másik lehetőség, hogy ne gondolkodjanak kultúrában, az emberben az egyént, a személyiséget lássák, ne a származását. Az erdélyiek inkább tesznek különbséget Erdély és Magyarország között, mint a magyarországi magyarok. A megkérdezett erdélyi értelmiségiek nagy része úgy véli, hogy áttelepülésükkel egy új kultúrába érkeztek, de nem volt nehéz a beilleszkedés. Kisebb hányaduk – főként az idősebbek – kivonult az új társadalomból, nem vette át a magyarországi szokásokat, értékeket, de ez nem jelentett számára sem társadalmilag, sem pszichésen nagy hátrányt, mivel nincsenek nyelvi akadályok és a kultúrák sem térnek el gyökeresen egymástól. Főként azok váltak magyarból erdélyivé, akik Magyarországon tudatosan nem vették át az itteni kultúrát – otthon, a kisebbségben magyarok voltak, itt pedig önként magukra ragasztották az erdélyi címkét.