Séta Na’ Conxypanban

Kis tatár barátom, összefér ez a sok szép minden a te földed népeinek ízlésével? – így szólította meg az Itáliában festegető Gulácsy Lajost egy ismeretlen angol „aestetikus”. A fiatalember, akit később a magyar szürrealizmus előfutáraként kezdtek tisztelni idehaza, akit különös képei és tragikus sorsa miatt már életében is nagy-nagy szeretettel vettek körül a kor jeles művészei, önérzetesen válaszolt: „Gazdag és nagy nép az, sir, s én szerény kis adófizető polgára vagyok.”
A XX. század első évtizedeinek eseményei persze rútul rácáfoltak e büszke kijelentésre. A törékeny lelkű festő például megőrült, amikor az első világháború kitörésének hírét vette. Most azonban az ország egyik pontján, az itáliai hangulatú dél-dunántúli városban, Kaposváron, ahol emlékkiállítást rendeztek Gulácsy Lajos tiszteletére, mintha igazolódna mégis a száz évvel ezelőtti kijelentés. Kaposváron ugyanis hat esztendeje immár olyan képzőművészeti rendezvénnyel ünneplik a város múltját és jelenét, amilyenre csak lelkiekben gazdag és nagy közösség képes. Természetesen szerény adófizető polgárainak a közreműködésével.
A táj európai hírű nagy szülöttének, Rippl-Rónai Józsefnek a születésnapján a festők városa lesz Kaposvár. A festőké és a gyermekeké, valamint mindazoké, akik a gyermekeket és a festőket szeretik. A sétálóutcát a ponyvafestészet művelői veszik birtokukba – az idén május 25. és 28. között feLugossy László, Csetneki József, Balogh István, Szük Norbert, Szabó Zoltán, Bihari Beatrix Renáta, Lénárt István és Burcsa Gábor óriásképeinek születését követhette figyelemmel, aki arra járt. Az Európáról elnevezett parkban Rippl-Rónai-értelmezéseket látni az „elektrográfia nyelvén” megfogalmazva. A fő motiváció, miként a plakát is hirdeti, Rippl-Rónai piros sapkája… Közben a vándormuzsikus Gulyás László síppal, dobbal, nádi hegedűvel szórakoztatja a népet, alkotót és bámészkodót egyaránt. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem hallgatói bábelőadásokat tartanak, a szalmavárban az aprónép hadakozik-hancúrozik… Mintha Na’ Conxypanban járnánk. A Gulácsy Lajos által kitalált, megrajzolt és megírt boldog mesevárosban, ahová ő – jó barátja, a költő Juhász Gyula állítása szerint – virágok útján szokott telefonálni.
Na’ Conxypan egyébként nemcsak vidám lírai hangulatával van jelen Kaposváron, de megtekinthető a maga képi valóságában is a Rippl-Rónai Múzeum legszebb termeiben megrendezett Gulácsy-emlékkiállításon. Az igen átgondoltan és elegánsan összeállított, meglepően gazdag tárlat anyaga nagyobbrészt a kaposváriak tulajdona egy országos méretekben kellően nem méltányolt, festőművész fivérének az árnyékában megbúvó, pedig – a maga „műfajában” – vele szinte egyenértékű életművet ránk hagyó műgyűjtőnek, Rippl-Rónai Ödönnek a jóvoltából. A város időtálló szellemi gazdagságáról és nagyságáról ugyanis nemcsak jeles képzőművészei gondoskodtak, az itt született és franciaországi sikerei teljében ide visszatérő Rippl-Rónai József, a nála mindössze hat évvel fiatalabb, ugyancsak kaposvári pedagóguscsaládból származó Vaszary János vagy a kubizmus első magyar képviselőjeként számon tartott Galimberti Sándor, hanem egy vasutas is. A modern magyar képzőművészeti törekvéseket kezdetben nagy-nagy idegenkedéssel szemlélő, később viszont hatalmas küldetéstudattal felkaroló Rippl-Rónai Ödön. Ha jól meggondolom, ez a számos rajzon, festményen és emlékiratban megörökített, termetes férfiú tekinthető a kaposvári festőfesztivál kiötlőjének is. Akik ugyanis az ezredfordulón, 2000-ben e rendezvényt életre hívták, voltaképpen nem tettek egyebet, „csak” az 1912 óta Rippl-Rónai Ödön által szorgalmazott összejövetelt elevenítették fel mai magyar festők bemutatkozásával, a két Rippl-Rónai értékrendje szerint.
Elképesztő, hogy mi mindenre volt szeme, mersze s persze pénze is az „aszalói állomásfőnöknek”, aki a modern művészetekkel való első (s akkor még meghökkentő) találkozását annak köszönhette, hogy – ingyenjeggyel utazván – ő szállította Párizsba szűkölködő testvérének és művész barátainak a hazai elemózsiát, a jófajta kaposvári sonkát, kolbászt, dunántúli borokat. Gyűjteménye, amelyet legalább két alkalommal megtizedelt a történelem (1945-ben szovjet katonák tapostak Rippl-Rónai, Vaszary János, Márffy Ödön, Csók István festményein, aztán 1955-ben az állami cenzúra előírásai alapján selejteztek le fontos műveket), több múzeumot, emlékházat tölt meg ma is. Fivérének Lonka-hegyi szép villáját, a Rippl-Rónai Emlékmúzeumot, a nemrég megnyitott Vaszary-emlékházat a város szívében, a Zárda utcában s a vármegyeházából „átigazított” Rippl-Rónai Múzeum állandó kiállításának a főbb látványosságait is a pártfogoltjai, Medgyessy Ferenc, Bernáth Aurél által csak Ödön bácsiként emlegetett Rippl-Rónai szerzeményei töltik meg.
Gulácsy Lajost kiváltképpen kedvelhette, több, Itáliában fogant fontos művét vásárolta meg gyűjteménye számára. Aligha az olaszországi műemlékek és az itáliai táj iránti hódolattól indíttatva. Valószínű, hogy inkább a furcsa, szorongásos látomásait lírai gyengédséggel színező festő kivételes képességeit csodálta. Ha a jól ismert itáliai műemlékeket és természeti szépségeket akarta volna Rippl-Rónai Ödön festmény, rajz vagy akvarell formájában Kaposvár tulajdonába adni, nem sokra ment volna Gulácsy Lajos munkáival. Ez a különös művész ugyanis, akit Kosztolányi Dezső költőnek tartott és nem festőnek, olyan költőnek, aki az ecsetjével verseket fest, ámbár, mint a tenyerét, úgy ismerte Itáliát, tárgyi hűséggel sohasem örökítette meg egyetlen jellegzetességét sem. Meglehet, a Gulácsy-életműnek ez a sajátossága is közrejátszott abban, hogy az emlékkiállítás szomszédságában, a Vaszary Képtárban Gulácsy Lajos bemutatkozásával egyidejűleg olyan művész tárlata látható, aki viszont egy életen át elfogult elfogulatlansággal örökítette meg a maga rajongva szeretett Itáliáját. Triznya Mátyást, aki 1948-ban kénytelen volt megszakítani képzőművészeti tanulmányait, el kellett menekülnie Magyarországról, aki eztán Szőnyi István közreműködésével csak levelezés útján folytatta stúdiumait, igazából mostanában fedezi fel a műpártoló hazai közönség. Szentendrei életmű-kiállításának „szűkített” változata került Kaposvárra, munkáinak Nyugat-Európában élő gyűjtői, akik évtizedek óta pontosan tudják, kit kell tisztelni Triznya Mátyásban, nem tudták hosszabb ideig nélkülözni képeit. De mert a festők városában, Gulácsy szomszédságában látható, a kiállított művek számát tekintve tán szerényebb Triznya-tárlat is hangsúlyossá, fontossá válik. Akvarelljeinek finomságait figyelmesen cizellálják a fotóművész Simon Csilla fényképei, amelyek a Triznya-képek eredeti modelljeit mai valóságukban mutatják. Persze Na’ Conxypanba jut el az is, aki e fotográfiákat nézegeti.