A katona kezéről leoperált békegalamb

Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog – szólt az unos-untig ismételt csasztuskaszerű szlogen a Rákosi–Kádár-rendszerben. Persze Vlagyimir Iljics Lenin most mosolyoghat valahol a pokol bugyraiban, mert ő és hűséges követői sem gondolták, hogy a jelszó utolsó része – Lenin élni fog – mennyire beteljesül, s a mindennapok integráns részévé válik a XXI. század hajnalán. Így a szombaton ünnepélyesen megnyitott hódmezővásárhelyi Emlékpont termeiben barangolók talán a sok jelenbeli áthallás miatt nem is színtiszta időutazás részeseinek érezhették magukat, hanem egy virtuális kiképzőshow önkéntes jelentkezőinek, akik sok hatalmi technikai elem továbbélésére csodálkozhattak rá. Talán a központi pénzelosztók is ráérezhettek erre a veszélyforrásra – ezért sem juttattak semmilyen költségvetési pénzforrást a világon egyedülálló intézmény felépítéséhez.
Mint a gondolatgazda, Lázár János polgármester egy kérdésre elmondta, a hétszázmillió forintos beruházás valódi civil kezdeményezés, egyetlen fillért sem kaptak a kormányzattól a nem mindennapi vállalkozásukhoz. Pedig az Emlékpontnak valóban nincsen párja. A Terror Háza Múzeum is unikum a totalitárius diktatúrák totális feldolgozásával, ám olyan muzeológiai teljesítményre még sehol sem adták a fejüket, amely egy egész város életén keresztül dolgozza fel egy embertelen rendszer mindennapjait és módszertanát. A Terror Háza Múzeum szakmai segítségével felépített Emlékpont az első olyan látogatható intézmény, amely a kommunizmus teljes időszakát mutatja be, 1945-től az 1990-es rendszerváltozásig. Így hát, akik az őszinteséget hiányolják a neokommunista régi-új hatalom kommunikációjából, revideálhatják álláspontjukat. A maguk szempontjából karakán lépés volt a költségvetési csapok elzárása egy, a régi uralmi szisztémákat feltáró polgári építkezés előtt.
Hogy a bolsevik rendszer ráült a társadalomra, azt persze nem a hódmezővásárhelyi históriai emlékezőhely termeiből tudhattuk meg. Az a szellemesen intellektuális gondolat azonban már az épületet kívülről szemlélőt is rabul ejti, hogy Lenin szoborbeli fizikai valójában is ott strázsál az Emlékpont homlokzatán. A művészettörténet talán egyetlen ülő Lenin-szobrának makettjét varázsolta oda a múzeum építésze, F. Kovács Attila.
A szovjet gyakorlat viszont a társadalmat ejtette rabul, a szó legszorosabb értelmében, s erre multimédiás eszközökkel, gazdag installációval emlékeztet a kiállítás. Az épület labirintusszerű úton tereli a látogatót, mintha filmszerűen peregne le előttünk a saját múltunk. Csakhogy ez a film olyan, amelyben, aki belép, szereplővé lép elő maga is. A falakon a meghurcolt, bebörtönzött, kivégzett hódmezővásárhelyiek fotói, a képernyőkön a szemtanúk vallanak a megpróbáltatásokról. A posztamensszerű állványokra helyezett monitorokhoz pedig fülhallgatókat szereltek, hogy behatóbban is megismerkedhessünk egy-egy helyi polgár kálváriájával, például a Fehér Gárda ellenállási mozgalom mártírjainak sorsával.
De mégsem csak a tragikum uralkodik a múzeum atmoszférájában. Szinte karon ragadja az idelátogatót a humor, amely mégsem illetlenül, tolakodóan szegődik mellé. Ám mégis tükrözi azt az egészséges parasztpolgári attitűdöt, amely révén érthetővé válik, miért tudták a vásárhelyiek túlélni az államvédelmi hatóságok, majd az állampárti rendőrség inzultációit, a kuláklistázást, a hol nyílt, hol burkoltan, alattomban támadó terrort. Az egyik helyiséget elválasztó szalagfüggönyön Rákosi Mátyás felnagyított portréja látható, így szinte átléphetünk az egykori pártfőtitkáron. S a rengeteg munkásőrszobor. Ma már parodisztikusnak tűnnek a fegyveres alakok, főként, ha – mint az egyik földszinti szobában – morbid karácsonyfadíszek módjára, egy egész falat beborít megannyi pici munkásőr. Az abszurditást fokozza, hogy kis glóriák övezik a figurákat. Komócsin Zoltán, Csongrád megye mindenható, rettegett sztálinista pártvezére viszont úgy van fölkasírozva a plafonra, mintha csak pókhálóvédőként teljesítene szolgálatot a csillár fölött. A lámpaburákat pedig vörös gombolyagok helyettesítik, utalva a már akkor is csak szavakban sikeres szocialista iparosítás évtizedeire. Igaz, a vásárhelyi kötöttárugyár, a Hódiköt mégiscsak eredményes tudott lenni, miként híres volt a helyi porcelán, a majolikagyár, a mérleggyár, a Metripond is, ám ezek a sikerek nem a műveletlen kommunista vezetők, hanem a találékony lakosság munkájának voltak köszönhetők. Ugyanígy büszke volt a vásárhelyi közönség a Pulira, a saját fejlesztésű villanyautóra is. Mégha sorozatgyártását nem is engedélyezték a „nacionalizmustól”, így a magyar autó ötletétől félő csúcskáderek, helyi használatra alkalmazták a Pulit. A kis autó egy példánya most a kiállításon látható.
Kovács Ákos, aki a múzeumban halkan szóló zenét állította össze, úgy fogalmazott: a muzsika most akkor tölti be igazi hivatását, ha szinte észrevétlen marad. Így jobban segít megérteni azt a valóságot, amely egyszerre volt tragikus és röhejes. S valóban, nem kegyeletsértő a megnyomorítottak iránt, ha a társadalom túlélést segítő humorérzékét adaptáljuk a jelenre. Elnézve a múlt szombati ünnepélyes megnyitón az Emlékpontba özönlő tömeget, a tradíciók e tekintetben is csorbítatlanok. Komolyan, de mégis derűsen emelkednek felül idősek és fiatalok egyaránt saját megpróbáltatásaikon, amikor szembesülnek a szocreál kompozíciókkal, az irreálisan rózsaszínűre glancolt fotográfiákkal, a ma sajnos ismét nem parodisztikusnak ható sematikus propaganda-újságcikkekkel. Pedig ha példaadó tett az ország számára a saját történelem feldolgozása Vásárhelyen, ugyanilyen modellértékű volt az is, ahogy megpróbáltak elbánni a város lakosságával. Ám az alföldi mezőváros lakói már akkor sem voltak hálás alanyai a modellkísérleteknek. Holott a kiállított tárgyak, dokumentumok rafinált együtteséből fölsejlik az idő távolából is, hogyan édesítették a mézesmadzagot a pártállamban, ha a korbács kudarcot vallott. Az úgynevezett szocialista realista giccsfestmények és szobrok egy olyasfajta álvalóságot közvetítettek, amely mindenkit elandalíthatott, aki a rusnya hétköznapi tapasztalatok helyett elfogadott egy idealizált jövőbeli álomvilágot. Amelyben mindenki örül egy vörös nyakkendőnek, egy kalauzi állásnak vagy a növekvő beszolgáltatási, valójában elkobzási eredményeknek, miközben kenyérre sem telik. Sudár, kipirult arcú, hurráoptimista legények kaszálnak a mezőn a képeken, s boldog, büszke parasztleányok kötik a kévét. Ki ne örült volna egy olyan világnak, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet? Csak hát a kormos valóság szöges ellentéte volt mindennek, s ezt a szocreál teremre ráterpeszkedő központi szobor, a hatalmas szovjet katona hűen illusztrálja. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója elmesélte, hogy a lépő katona előrenyújtott keze azért tűnik olyan sutának, mert eredetileg békegalambot tartott. Az álságos kommunista hatalomnak azonban nem kellett se béke, se galamb, s kicenzúrázták a humanistának szánt motívumot.
S ha már a szovjet katona balra halad, mi is belépünk a balra nyíló ajtón, amely abba a kis helyiségbe vezet, amely megjósolhatóan a legnépszerűbb eleme lesz az Emlékpontnak. Itt van a retróbüfé. Minifotelekkel, presszógéppel, régi, feledésbe merült mesterségesen előállított üdítőpótlékokkal, kiemelt helyen a kátrányízű Bambival. A sarokban a hatvanas évekbe berobbant új tömegkommunikációs eszköz, egy kis képernyős tévé. Szinte kedvünk támad kérni egy „duplát”, ha állna a pult mögött valaki. A falon viszont jelen van az akkori első számú vezető, Kádár János szelleme egy idézet formájában, ami mai napig vezéreszméje a „létező szocializmusnak”. „A rádió és a sajtó többet ér, mint a puska” – mondta 1957-ben a nagy megtorló, irányt mutatva a besúgó- és propagandagépezet korszerűsítéséhez. A retróbüféből kijutunk az emlékház tetejére, ahol hatalmas munkásőrfigurák emelkednek ki derékig az épületből. Lábuk a kiállítótermekben gyökerezik, mintha csak a félbesikerült rendszerváltozást, a Kádár-rezsim továbbélését szimbolizálnák. A panorámateraszról egyszerre láthatjuk a zordon „davajgitárosokat”, a mögöttük lobogó vörös zászlókat, s az egész várost megmozgató ünnepségre összegyűlt tömeget. Az idesereglett emberek pontosan értették, miről beszélt Stumpf István politológus, amikor azt mondta: Magyarországnak csak akkor lesz sikere a világban, ha az a fajta lokálpatriotizmus, ami Vásárhelyen tapasztalható, teret nyer másutt is. A huszonegyedik században igenis létezik egy parasztpolgári hagyomány, amelyet a globalizáció, a neoliberalizmus elsivárosító hatásával szembe lehet helyezni.
Az alföldi városban egyszer már túlélték a permanens vegzatúrát, amit az első Nagy Megszorítás évtizedeinek nevezhetünk. Akkor a népi demokrácia, a társadalmi haladás, s a fejlett szocializmus építése ürügyén folyt a rombolás. A szocialista szlogenek azonban nem vesztek el, csak átalakultak. Ezért is aposztrofálható egyfajta terápiás intézményként az Emlékpont, hiszen kifejleszti a kollektív immunitást a szocialista visszarendeződéssel szemben. Fájdalommentesen, a bűntudattól megszabadítva segít felszámolni azokat az illúziókat, amelyeket a társadalom szelektívebb emlékezetű részében még fenntart a régi-új posztkommunista elit. Hogy végre pontot lehessen tenni egy befejezetlen történelmi-politikai szomorújáték végére.