Köznapló

Szeptember 16., szombat
Ügyes szerző Moldova, biz’ isten, ügyes. Megírta könyvét Kádárról, mint mindig, kibulizott húsz percet a Napkeltében, hogy reklámozza, ahol aztán falsul beszélt, mondhatni, hazudott. Nem meglepő ez, mióta a legfontosabb magyar közmondást – Kárnak, szarnak nincs gazdája – letaszította trónjáról egy másik – Fejétől bűzlik a hal –, de hogy Moldovánál maradjunk, bármilyen dörzsölt, könnyű rajtakapni. Oka egyszerű: írónk, ha nyilvánossághoz jut, és közzéteheti megállapításait, mámoros lesz, elragadtatott: tetszik önmagának. Ilyenkor mosolyog, csapkodja a térdét, úgy tesz, mintha még mindig Kőbányáról jönne, ám könnyelművé válik, és hazugságait figyelmetlenül építi be mondandójába.
Lehet, ez nem figyelmetlenség, Moldova azt hiszi, ennek ma már nincs kockázata, és nem ok nélkül hiszi.
A szellemi alultápláltság olyan erős alapokat kapott a nyugati példákat nyáladzó „szakemberektől”, hogy bátran föl lehetne építeni rá a butaság katedrálisát. És megélhetési karriert is bizton építhet rá a politikus vagy a félszemű vezércikkíró, a tévé sunnyogó műsorvezetője, mint a mai, aki nem szól közbe, mikor Moldova, a plebejust játszó író azt kezdi cifrázni, hogy Kádár a magyar történelem egyetlen neves figurája, aki lentről jött. A műsorvezető hallgat, ilyenformán bűnrészes, mint sok társa, akik naponta vezetik félre a nézők millióit.
Pedig Moldova kitűnően ismeri a Nagy Imre-életrajz első mondatait, azt, hogy a mártír miniszterelnök apja tenyérnyi földön gazdálkodó földműves volt, miként azt is tudja, hogy Rákosi apja se jutott többre egy vacak szatócsüzletnél. Ha az író e megállapítása Kádárról azt jelenti, az előbbi kettő az ő szemében nem számít jelentős politikusnak, arra kell gondolnom, hogy további föl- és leminősítéseket ad majd közre. Árpáddal fogja kezdeni, Hubával és Töhötömmel folytatja, közben kideríti, hogy Tyukodi pajtás többet érő kuruc volt Rákóczinál, Rózsa Sándor nagyobb magyar Széchenyinél, nem beszélve a búvár Kundról, aki egészen mélyről jött: a víz alól.
Remek találmány ez a demokrácia! Ki gondolta volna, amikor még előtte voltunk, hogy ennyire szórakoztató lesz?

Szeptember 17., vasárnap
Tegnap bementünk Vácra, paprikát, almát, zöldséget vettünk a piacon. Az őszibarack volt a legdrágább, de minthogy eddig folyton apró szemű vackot ettünk, mondom, vegyünk ezúttal jobbat. Találtam is kedvünkre valót, kétszáznegyvenért adták. Mérjen egy kilót, szóltam a kofának.
Ez tegnap történt, ma megyek a kamrába, s a fehér húsú barack bőrén barna foltokat látok. Fölvágom az egyiket, már a mag körül is rohad.
Aztán eljön az este, hallom a tévében Gyurcsány hangját, egy titkosnak mondott nyári találkozón beszél, a kazettát, úgy mondják, kicsempészte valaki: a hang indulatos, néha trágár, arról szól, amire mindenki felkapja majd a fejét, és idézni fogják évekig: hogy másfél évig hazudtak, s négy éven át nem csináltak semmit.
Itt valami nem stimmel. Előtűnik a semmiből egy titkos felvétellel tíz gyors biciklista, tízfelé szétszórják, aztán huss, eltűnnek, mintha elnyelte volna őket a föld. Az is furcsa, hogy a miniszterelnök hetykén-büszkén vállalja az egészet. Egyáltalán: ki ez az ember? Honnan jött? Kik adtak neki megbízást két éve a puccsra, és arra, hogy ő vezesse a kormányt?
Az elején azt állította, ő csupán egy pápai srác. Mások azt mondták, hogy szoba-konyhában felnőtt proli fiú. Az utóbbi aligha igaz. Egy igazi proletár nem beszél így. Próbál viselkedni. Moderálja magát.
Faludy jut eszembe, van egy rövid történet az esőerdős könyvében. Ezt írja: „Anthony Rhodes barátom, a Daily Telegraph tudósítója látogatóba utazik Magyarországra, hogy riportokat írjon. »Ugye ne vegyek fel nyakkendőt?« – kérdi. »Megállás nélkül hordjál nyakkendőt – ajánlom. – A proletárdiktatúrában senki nem áll szóba veled, ha munkásnak néz.«”
Gyurcsány a proletárdiktatúra származéka: de nem igazi származék. Egyetlen szava, egy mozdulata sem a proletároké – ellentétben Kádárral és Horn Gyulával, ők azok voltak –, igazi közege ezért csak a diktatúra lehet. Vagy egy gyarmat vezetése. A demokráciához másféle tehetség kell. Szükséges némi kultúra. Nem a Bartók értéséből fakadó, hanem az, ami a másik gyöngeségének s félelmeinek megértésén alapul. Amelyben helye van József Attila e pár sorának: „Sovány vagyok, csak kenyeret / eszem néha, e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka. / Nem dörgölődzik sült lapocka / számhoz s szívemhez kisgyerek – / ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.”
A hangszalag következménye félő, hogy baloldali diktatúra lesz. Mert mi más menthetné meg a „céget”, melynek első embere olyan, mint a váci piacon a kétszáznegyven forintos barack: kívül piros, belül romlott, s a tetejébe nagy árat kér magáért – mindenkitől.
Míg el nem felejtem: jó volna tudni, hogyan veszi a levegőt mostanában Debreczeni József, a kora nyári Gyurcsány-könyv alázatos szerzője? Lesz-e rá szép ősz és enyhe tél, vagy példányai olyan konténerben kötnek ki, mint a Westend bejáratánál lévő, ahol minden kihalászott darab száz forintért vehető és vihető.

Szeptember 19., kedd
Nem tudom, milyen kép van Gyurcsány Ferenc hivatali szobájának falán, íróasztalán vagy bárhol, de ha eddig nem volt, be kéne szereznie egy fotográfiát Gerő Ernőről. Neki volt ahhoz hasonló képessége, amilyen az övé: tudott olajat önteni a tűzre. Ötvenhatban, október 23-án Rákosi Mátyás utóda olyan „békítő” beszédet olvasott fel a rádióban, amelyre a válasz nem lehetett más, csak indulat, csak harc és forradalom.
A miniszterelnök tegnap, miután az ország megismerte a kicsempészett magnószalag szövegét, hasonló arroganciával hergelte az embereket, s nem csoda, hogy az volt a válasz, ami a tévé előtt történt. Sajnálatos? Az. Egyenes következménye volt a miniszterelnök szavainak? Igen.
Szegény Lendvai Ildikó, mint egy öreg gramofon, amelyen beakadt a tű, egyre csak azt ismételgette: a politika helye a parlament, a politika helye a parlament… Nem értem. Lehetséges, hogy neki is olyan tévéje van, ami csak a három magyar csatornát fogja? Mert akkor jó, ha tudja, hogy szerte a világon igenis szoktak utcára vonulni az emberek, amikor nincs ínyükre a politika csúfos természete, bár kétségtelen, ott nem a magyar szocialisták vezetik az országot – a gazdasági és maholnap a társadalmi katasztrófa felé.

Szeptember 20., szerda
Meglepett, amikor a nyomára bukkantam egy lehetséges kapcsolatnak – a Nobel-díjas ír költőről, Yeatsről és Rudolf Hessről van szó, aki 1941-ig Hitler helyettese volt. Akkor Skóciába repült, hogy tárgyaljon Hamilton herceggel, ám a dolgoknak ez csak a váza, a lényeg mögötte keresendő, titkos társaságok határokat és frontokat nem ismerő kapcsolataiban.
Az izgalmas fölfedezést félre kellett tennem, mert reggel – miként vártam – megtörtént, amiről tudni lehetett, hogy órák kérdése, s kimondja valaki. Demszky Gábor állt elő a farbával a rosszkedvű Aczél Endre mikrofonja előtt, aki oly apatikus volt, hogy a főpolgármesternek kellett emlékeztetni arra, amiben – nyilvánvalóan – megegyeztek, hogy politikáról is szó lesz. Demszky közelképet kapott, hogy hatásos legyen, amikor kimondja: a Fidesz nyíltabban határolódjon el „az Árpád-sávosoktól: azoktól, akik erőszakot alkalmaznak, azt lehet mondani, hogy a nyilasok táborától”.
Erről az olcsó, kiszámítható balliberális mantráról Rodolfo jut eszembe, a bűvész. Neki ördöngös keze volt, bármit képes volt zseniálisan keverni: kártyát, acélkarikát, ha a cilinderbe nyuszit tett, galamb repült ki belőle – Demszkynek ez nem megy, pedig ő csak szavakat és fogalmakat kever, ám merev a szája, merev a keze, mindkettő görcsös a nagy erőlködéstől, ahogy székébe kapaszkodik.

Szeptember 21., csütörtök
Nekem fáj minden ütés, ami a rendőröket éri, ugyanúgy az is, ha egy jó szándékú tüntető hátán gumibot csattan. Fáj, mert ezzel elvész valami, melynek tüzét én is tápláltam s táplálom. A reményét, hogy eljön az idő, amikor napjainkat nem a politikusok neve és agyonidézett mondataik töltik be, hanem olyan kultúra, amely nélkül visszacsúszunk az állati létbe, abba, amelyben már csak a kenyér meg a cirkusz fontos.
Amikor elsikkad a figyelem például arról, hogy az egyik minisztérium el akarja adni Jókai svábhegyi birtokát. Azt a három hektárt, melyet védeni kéne, mint zarándokhelyet. Németországban több tucat Goethe-házat, Goethe-múzeumot és -emlékszobát tartanak fenn, nem azért, mert nagy bevételt hoznak, hanem mert ez jelenti elsősorban az országot, és majd csak utána a Mercedes-gyár vagy a Reichstag Berlinben.
Nemrég vettem észre, mekkora figyelemmel ápolják a prágaiak a német zsidó Max Brod emlékét, pedig csuda közepes író volt, ám megmentette az utókornak Kafka életművét. Nekünk is van Max Brodunk: Gerlóczy Gedeonnak hívják, ha ő nincs, sosem tudjuk meg, ki volt Csontváry, és életműve mekkora erőt sugároz. Csakhogy a mi utókorunk más, mint a prágaiaké, és Gerlóczyt hálátlanul kiejtette az emlékezetéből.
A politika bűne, s főleg a mostani koalícióé. Tagjai hasukat fogták, és úgy kacagtak, amikor az Antall-kormányban egyetemi tanárok és történészek kaptak helyet, nem pedig olyan megélhetési politikusok, akik többsége újságon kívül legszívesebben pénzt olvas.
Meg is látszik. A hangnemen. A trágárságon. A stílus hiányán.
Ha majd észreveszem beszédeikben annak nyomát, ami Masarykéból, Mitterrand-éból vagy Antall Józseféből mindig kitűnt, akkor el fogom ásni a követ, amellyel a Jókai-villát fogom védeni, ha megpróbál hozzányúlni valaki.