Ördögi kör, ami nem ér véget

Gyurcsányért kiáltanak a befektetők, a külföldi tőke a kormány fennmaradását támogatja – halljuk szinte naponta a kabinet holdudvarából annak bizonyításaként, hogy a miniszterelnök bukása a magyar gazdaság összeomlását jelentené. Amellett, hogy régen rossz ennek a kis országnak, ha vezetőjét csupán a nyugati pénzemberek tartják életben, a befektetőkre vonatkozó megállapítás sem igaz, hiszen nem mindegyikük ért egyet abban, hogy a jelenlegi válságból egyedül Gyurcsány és a konvergenciaprogram jelent kiutat. Van, amelyikük egyenesen úgy véli: a dokumentumban foglaltak ördögi körbe vezetik az államháztartási folyamatokat, aminek további eladósodás és a hiány újbóli felpörgése lehet a vége. Így foglalt állást például a napokban nyilvánosságra hozott tanulmányában a Quaestor elemzőház.
Ördögi körbe vezető programra mondott áment tegnap az Európai Bizottság. Vajon miért? – adódik a kérdés. Vannak olyan jelek, amelyek kétségtelenül arra utalnak, hogy Brüsszelben is Gyurcsány keze mozgatja Almunia pénzügyi biztost és a kártyalapokat. Ez lehet az egyik magyarázat. Ugyanakkor nem árt figyelembe venni azt sem, hogy a közös Európa fővárosában jelenleg nem igazán érdekel senkit, hogy megvalósítható-e mindaz, amit a magyar kormány által benyújtott dokumentum tartalmaz. Ránk bízzák, hogy amit leírtunk, bizonyára végre is hajtjuk majd. Az uniós aggodalom később erősödhet fel, ha kiderül, hogy a valóság megint nem találkozik vállalásainkkal. Most tehát hiábavaló számítanunk arra, hogy Brüsszelből érkezik olyan kormányt elítélő nyilatkozat, amelyik a vasárnapi önkormányzati választáson közvetve az ellenzéknek segít majd. Nem nehéz észrevenni ugyanakkor, hogy az EU valójában nem hisz a budapesti könnyeknek, csak kételkedését diplomatikus csomagolásba rejti el. Annak a bejelentésnek komoly üzenete van, hogy ezután rövid pórázra fogják az országot, és már a jövő év áprilisában jelentést kérnek arról, milyen konkrét intézkedésekkel váltja valóra a kabinet a konvergenciaprogramban foglaltakat.
Bármiért is ünnepelnek most Brüsszelben, rosszul teszik, mert a magyar kormány vállalásait nem lehet megvalósítani. A konvergenciaprogram számos sebből vérzik – állítja több szakértő, akik szerint alapvetően a dokumentum alapjául szolgáló, egyoldalú fiskális szemlélet vezeti zsákutcába az országot. A kormány úgy csökkentené évről évre – némelykor radikális mértékben – az államháztartási hiányt, hogy közben lefojtja a gazdaságot, növeli az adóbevételek arányát, a munkanélküliséget, felpörgeti a pénzromlás mértékét, csökkenti a bérek vásárlóerejét. Közben olyan, reformnak nevezett megszorításokat hajtanak végre, amelyek során az állam kivonul a közszolgáltatásokból, átadja azokat a magántőkének, vagy külön fizetteti meg a polgárokkal a fenntartás költségeit. A folyamat végén tehát az államkasszába utalt – egyre nagyobb mértékű – adónkért lényegében nem kapunk vissza semmit. Pénzünk útja egyértelmű: befoltozzák vele a költségvetésben tátongó lyukakat.
De még nem is ez a legszörnyűbb az egészben, hiszen ha tudja az ember, hogy miért húzzák le a bőrt a hátáról, tán még vállalja is az áldozatokat. Akkor van igazán baj, ha nincs is semmi értelme a megszorításoknak. Márpedig nincs – s ezt hozzáértők mondják –, hiszen a konvergenciaprogramból csak egyvalami hiányzik: a mélypontra szorított magyar gazdaság újbóli fellendülésének fedezete. A terhek drasztikus emelésével a kormány elveszi a levegőt a vállalkozások elől, emellett visszaesik a fogyasztás, a kereslet. Mindezek következményeként – képletesen szólva – a végén nem lesz mit lenyírni a „birkákról”. S arról végképp elfeledkezhetünk, hogy a költségvetésbe beérkezik az az összeg, aminek köszönhetően ismét enyhíthetők lesznek a közterhek. Ha pedig a magyar polgárok nem tudják a gazdasági növekedés újraindítását kifizetni – mert már nincs miből –, marad a jól bevált módszer: újabb hitelek felvétele. Ezért mondják azt a konvergenciaprogram bírálói, hogy annak végrehajtása nem a költségvetés rendbetételéhez, hanem az ország adósságainak további növekedéséhez vezet.
S most gondoljunk bele: nem e forgatókönyvnek vagyunk tanúi már évtizedek óta? Most azt halljuk, hogy meg kell húzni a nadrágszíjat, de csak egy időre, azután ismét jobb lesz. Mintha már mondott volna ilyesmit a most is regnáló késő Kádár-kori elit. Mikor is? Lóránt Károly közgazdásztól tudjuk, hogy például bő harminc évvel ezelőtt, amikor a nemzetközi olajválság miatt felborult a kereskedelmi mérleg, és a pártállam felgyorsította a hitelfelvételeket, aminek ma is isszuk a levét. Pár évvel később, amikor már látszott, hogy a kölcsönök nem oldották meg a gondokat, jöhetett a második fázis, a megszorításokra épülő fiskális diktatúra. A két gyógyszer együtt sem segített: félelmetes nagyságú adóssággal értük meg a kilencvenes éveket. A Gyurcsány-kormány most jutott oda, hogy már nem segítenek a 2002 óta felvett hitelek. Hiába duplázták meg az államadósságot az utóbbi négy esztendőben a szocialisták, hiába folyt be az állami vagyon eladásából 1404 milliárd forintos rekordbevétel. Hiába a rengeteg pénz, ami tudj’ isten hová ment el: a vége megint gazdasági válság, amit fiskális diktatúrával orvosolni kell.
A fentiekből is látható: mi a garancia arra, hogy az egész megszorítósdinak van értelme, ha egyszer mindig ugyanoda jutunk vissza, és az ördögi körnek nincsen vége? A konvergenciaprogram nem tartalmaz biztosítékokat arra nézve, hogy a mostani évtized végén, a következő elején ismét ne oda jussunk, ahonnét most elindultunk, azaz ne essünk vissza a gödörbe. A szocialisták vannak hatalmon, akik láthatóan akkor érzik jól magukat, ha folyamatosan válságkormányozniuk kell. Az országon régen csődöt mondott gyógyászati módszerekkel kísérleteznek. Csakhogy nekik is látniuk kéne már, hogy a beteg nem attól gyógyul meg, ha nem kap enni vagy a végtagjait amputálják. Egészen másra: vérfrissítésre, táplálásra, friss levegőre volna szüksége. A gazdaság nyelvére átfordítva ez azt jelenti, hogy az ésszerű takarékosság mellett engedni kellene a kötőfékeken, enyhíteni a terheken, hogy a vállalkozások megélénkülhessenek, és felpöröghessen a növekedés motorja, a piaci kereslet. Meg kellene tehát fordulni a lovon, s akkor a karcsúbbá váló bürokrácia és a bővülő gazdaság együtt megtermelhetné a hiány és a közadósság csökkentéséhez szükséges költségvetési bevételeket.
Nem lázálomról, valamiféle hiábavaló önáltatásról van szó. Azok, akik e mellett a fordított gazdaságfilozófia mellett érvelnek, működő külföldi példákat hoznak fel igazolásul. Csaba László közgazdász nyilatkozta lapunknak, hogy a belga, az ír, a dán, a svéd válságkezelési modellek azt mutatják, hogy megszorító intézkedések nélkül is csökkenthető a közadósság. De említhető a mostanság sokat emlegetett Bulgária esete. A nem igazán magas életszínvonaláról ismert ország nálunknál hamarább vezetheti majd be a közös uniós pénzt, az eurót, kedvező államháztartási adatai miatt. A jó költségvetési mérleghez hozzájárulhatott az is, hogy a balkáni állam adócsökkentést hajtott végre, amiből az államkasszának 680 millió eurós többletbevétele keletkezett. Többletbevétele, mert alapszabály, hogy az emberek szívesebben fizetik a kisebb közterheket. Erre volna szükség a mostani konvergenciaprogram helyett. Mert így érvényesülhet egyszerre a közjó, és a hiány csökkentése.