A feljebb való igazság

Nevetünk a középkori emberen, aki fizetett, mint a köles, hogy megrövidítse majdani tartózkodási idejét a purgatóriumban. Az akkori átlag európai bizonyos volt abban, hogy a bűnbocsánat megvásárolható búcsúcédula képében. Nem is gondolt arra, hogy tulajdonképpen egy virágzó, bár bujtatott pápai adónemmel van dolga, amikor a búcsúkampány reklámarcát, Tetzel barátot hallgatta a piactéren: „Pénzedet mihelyt leszúrod, a lelked rögtön kihúzod!” Mit törődött azzal, hogy a Tetzel vasalt ládájába tömködött pénzből netán a világi fejedelmek, no meg a Fugger bankárok is busásan részesednek?
De tud-e nevetni magán a mai tömegember, aki szintén vásárol búcsúlevelet, még ha más típusút is? Az eredetiek hamis túlvilági életbiztosítások voltak, hiszen „a bűn zsoldja a halál”, int a Szentírás, amely szerint vétkeink nem egyenlíthetők ki sem érdemekkel, sem pénzváltsággal. A mai búcsúlevelek – téves igazodási pontjaink – e világi mennyországot ígérnek. A drog kitágítja a tudatod, személyiséged. A pszichológus feloldoz léha életedért, vagy ha még mindig mardos a kétely, hogy nincs rendezve valami súlyos, idő feletti számla, ott az antidepresszáns. A trend anyagi áldozattal járó követése az emberi méltóság érzését kölcsönzi. A bűnre bátorító kép egyszerre teszi csábítóvá és relatívvá azokat a bűnöket is, amelyek követése magadtól nem jutna eszedbe… És hát nevet-e saját félcédulásságán a mai, „szigorításkori” vásári sokaság, hogy szavazócédulájával 2002 és 2006 tavaszán pusztán a legpillanatnyibb anyagi biztonságot akarta a maga számára biztosítani?
A bullában kihirdetett búcsúkampányra vevő egykori Európa, ha homályosan és szennyezetten is, de még tudott a transzcendensről. Számolt vele. Szomjazott az örök életre. Ezért sem maradt szász vircsaft a wittenbergi templomkapura 1517. október 31-én kiszögezett 95 tétel. Ezért másolták, nyomtatták és boncolgatták Luther Márton gondolatait a kikerülhetetlen, igazi bűnbánatról, a szuverén Isten ingyenkegyelméről, ami csakis a Jézus keresztjébe vetett hiten át ragadható meg, és a naponkénti megtérés – a belső hitharc – megspórolhatatlanságáról.
A reformáció mai emlékünnepe nem a veszett fejszéről való nosztalgikus emlékezés. A XVI. századi keresztyén történésekkel Isten fényes jelét adta, hogy ő a történelem ura. Bibliában rögzített kinyilatkoztatását, amelynek lényege az evangélium, nem hagyta végleg a sárba süllyedni. Ne részletezzük, mi mindent jelenthetett egy-egy reneszánsz pápa. Mindenesetre a reneszánsz korszak amellett, hogy kulturális vívmányai szédítőek, még vallásos is volt, de egyúttal (ismerős-e ez?) babonás, okkult, elérzékiesedő és cinikus képet mutatott. Általában hiányzott az igazi értelemben vett puritánság – a puritas, a tisztaság – az egyes ember lelkéből, az egyházból és azokból, akikre a társadalom kormányzása bízatott. Luther, Kálvin és a többiek Isten eszközei voltak abban, hogy a minta ismét az ősgyülekezet legyen a keresztyén ember számára, s a Szentírás nemzeti nyelven a társadalom hajszálereibe is eljusson.
A Mindenható tehát az emberiséggel kapcsolatos tervében számításba vett, akkor már közelgő nagy-nagy elvilágiasodás előtt még egyszer megigazította az iránytűt, hogy – amint a Szentírásban áll – aki hisz őbenne (tudniillik az Atya egyszülött Fiában), el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A reformáció visszahozta a keresztyénség államvallási szintre jutásával kimosódó lényeget. Helyreállt a közvetlenség lehetősége: tudniillik, hogy „egy a közbenjáró is Isten és ember között”, a magát a mi menthetetlenségünk miatt odaáldozó Krisztus. Minden más vélt közbenjáró – kanonizált szent vagy éppen búcsúcédula – elszigetelhet az Atyától, akivel azonban ismét lehetővé vált a közvetlen, személyes kapcsolat. Milliók újjászületése rá a példa, hogy ez nem maradt elméleti lehetőség öt évszázada, s hogy az akkori korszak „minősített idő” volt ez az emberi civilizáció históriájában.
De azért mégiscsak protestáns belügy volna ez? Nemrégiben Pázmány Péter, a leghíresebb magyar ellenreformátor prédikációiba feledkeztem. Úgy szólt erkölcsteológiai kérdésekről, hogy azt is gondolhattam volna, valamely mai protestáns ébredési irányzathoz tartozó igehirdető sorait olvasom. Remélem, nem sértek senkit, ha azt állítom: a reformáció mérhetetlen sok jó következménynyel járt a katolicizmusra nézve is. Mondta-e volna különben II. János Pál, a mostanit megelőző pápa Lutherről, hogy „Márton testvér”? A reformátorok fellépésével ugyan a hajó látszólag már nem egy, de helyén a flotta a helyes irányba tart. És a hajó abban az értelemben mégis egyetlen, ahogy azt az „előreformátor” Szent Ágoston mondta, aki bevezette a látható és a láthatatlan egyház fogalmát. Augustinus szerint valójában a láthatatlan egyház számít. Az pedig azoknak a közössége, akik valóban személyes megváltójuknak tartják az Úr Jézus Krisztust. A mai ökumenének is ez adja az értelmét: katolikusok, protestánsok és ortodoxok ne átkozzuk ki egymást, szeretetben megmaradva emlékeztessük egymást arra, mit tanít a Szentírás. Így tett újszövetségi leveleiben Pál apostol is, nem kiátkozva a korinthusi vagy éppen a galata gyülekezetet. Feledjük tehát a protestálás „tiltakozás” értelmét, és tekintsük azt, amit eredetileg jelentett: kiállást valami mellett.
Ez a bátor kiállás mentette át a magyarságot is azokon az időkön, amikor főpapság nem volt, hisz Mohácson veszett, s amikor megszűnt a magyar államiság. A vándorprédikátorok, az iskolaalapítók, a bibliafordítók és a Habsburgokat kordában tartó Bocskaiak, Bethlenek kiállása. Az Aquinói Tamáséhoz hasonló színvonalú rendszeres világképet alkotó Kálvin a szóban forgó következetes bátorsággal tért vissza Genfbe, ahonnan csúfosan kiűzték, és másodszori ottléte alkalmával csak azért is létrehozta a puritán mintaköztársaságot.
Már Luther is bátran megmutatta a reformációnak azt a lényegi vonását, amelyről még nem esett szó: az igazság feljebb való, mint a politika. (Vesd össze Jézus kijelentésével: „Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet.”) Luther Márton világi és vallási fejedelmeket sértett, és az őket is zsebre rakó bankház számítását keresztezte a vártemplomra erősített téziseivel. Hiszen ezek a gondolatok a népámítás ellen voltak, s a szegénypártiságot is megfogalmazták.
Az igazság politikafölöttisége a mai Magyarországon ugyancsak fontos. Nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk jubileumán úgy bántak az ünneplők ezreivel, hogy az már-már az 1572-es véres Szent Bertalan-éjt, a Coligny vezette hugenották (francia reformátusok) esetét juttatja eszünkbe az ígéretszegő királlyal.
Bizony, van szent re-, azaz visszaformálódás, ilyen volt a reformáció. Tapasztalunk aztán egy profán reformációt is: visszaformálódást a rákosista időkhöz, mikor is hazugsággal etették és erőszakkal terelték a „pásztor nélkül maradt nyájat”. Ezen az őszön előbb a hazugság köszönt vissza, aztán az erőszak. A reneszánsz Machiavelli eszközei és az új Fuggerek hálója ellen ökumenikus egységben protestálni kell. Ez a protestálás azonban csak a politika feletti igazság, a szelíd Megváltó figyelembevételével érhet célhoz.