A gyülekezés alkotmányos joga

Azt mondja Dávid Ibolya (a legismertebb szocialista blogvirtuózzal meglepő egyetértésben), hogy Orbán Viktor felelőtlenül utcára viszi az embereket, és tömegekkel zsarolja Gyurcsány Ferencet. Arról nem esik szó a közleményben, hogy éppen a Fidesz elnöke volt az, aki a társadalmi béke érdekében elhalasztotta a szeptember 23-ra tervezett nagygyűlését. Kár, hogy Dávid Ibolya politikai emlékezete csak két hétre nyúlik vissza. Pedig ha alaposabban körültekintene a világban, a mélyen megvetett utcai demonstrációk nagyarányú és meglepően eredményes példáit tapasztalhatná.
Utcai politizálás, pontosabban folyamatos tülkölés, sípolás, ricsaj űzte el Belgrád rossz szellemét, a nacionalista Szlobodan Milosevicset. A prágai tavasz és a bársonyos forradalom idején sem ültek otthon az emberek. Ukrajnából napokig semmi mást nem hallhattunk, mint a Juscsenkót éltető hatalmas tömeg skandálását. (Nevezett politikus aztán hatalomra is került.) Utcai politizálással, hangos demonstrációsorozattal vívták ki mai társadalmi helyzetüket az északír katolikusok és a dél-afrikai feketék. Ha kizárólag az amerikai kormány vagy az államhatalmat megtestesítő körzeti seriff jóindulatában bíztak volna, Martin Luther King követői sem kapnak polgárjogokat az Egyesült Államokban. A vietnami háború elleni tiltakozások társadalmi hatása is felbecsülhetetlen, máig hatóan jelen van az amerikai társadalomban. Olyan fejlett európai demokráciákban, mint Olaszország, Franciaország vagy Ausztria, fel sem sziszszentek az emberek, amikor az aktuális kormány ellen százezrek vonultak az utcára. Az iraki megszállás ellen tiltakozó amerikai és brit milliókat sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, hogy tudniillik nem számítanának a parlamenti politizálás ellenében. Nem kisebb hatalmasságok, mint az amerikai elnök és a brit kormányfő pályájának alakulása, látványos népszerűségvesztése cáfolja az MDF-elnök kijelentését.
Hazai példákat is sorolhatnánk bőséggel a társadalmi békét a hűvös falak között kereső Dávid Ibolyának. Vajon emlékszik-e még az 1989-es, százezres Erdély-tüntetésére, ahol pártjának alapítói játszották a főszerepet? Akkoriban a gyülekezés jogáért és a szólás szabadságáért vonultak utcára a magyarok. Ha 2006-ban bárki is elutasítja a nyilvános tiltakozás lehetőségét, voltaképpen azt sugallja, a közterület kizárólag arra való, hogy sétáljunk, autóval gördüljünk rajta, esetleg fánkot majszoljunk, léggömböt eregessünk. Pedig ez a mi hazánk, a mi közterületünk, a mi fővárosunk. Dávid Ibolya utcaellenességét mellesleg az agorán politizáló görögök sem értenék, hiszen ők már az ókorban elfogadták a demokrácia alapkérdését, miszerint nincs abban semmi rossz, ha a polgár nyíltan kifejezi a véleményét. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az MDF elnöke azért óv az utcai demonstráció jogától, mert csekélyke politikai támogatása kizárólag az illedelmes ejnye-bejnye hangvételhez elegendő az ország házában.
Bátorság kell a békességhez – zárja közleményét Dávid Ibolya. Szép mondat, nagy kár, hogy az MDF kontextusában semmit sem jelent. Bátorság ugyanis ahhoz kell, tisztelt elnök asszony, hogy az ember történelmi távlatokban és felelősségben élje az életét, ne pedig fensőbbséges kioktatásban, elegáns kívülállásban. Nagy kár, hogy tizenhat évvel a rendszerváltozás után a gyülekezés jogát is meg kell védelmezni, ráadásul éppen a rendszerváltó Magyar Demokrata Fórum elnökével szemben. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar forradalom ötvenedik évfordulóján már-már kegyeletsértésnek tűnik effajta lekezeléssel nyilatkozni a nemzetről, amely a legjobb pillanataiban sem a zsarnokságot, sem a folyamatos hazudozást nem szívlelheti.