A multik felosztották a cégeket és a piacot

H Á T T É R A tucatnyi hazai cukorgyárból legfeljebb négy-öt marad talpon – ezt a megállapítást tartalmazta már nyolc évvel ezelőtt is több szakmai előrejelzés. Mára maradéktalanul megvalósultak az 1998-ban még hihetetlenül pesszimistának tűnő jóslatok. A kabai üzem most bejelentett bezárása után tizenkét cukorgyárunkból már csak négy fogadja jövőre a gazdálkodóktól az alapanyagot.

A legjobb termőhelyi adottságokkal rendelkező Tiszántúlon a kabai leépítés után lényegében megszűnhet a cukorrépa-termelés. A francia–brit Eastern Sugar kivonul az országból, a petőházi, kaposvári, szolnoki és a szerencsi gyárak pedig német kézben vannak. Az előző kettő a Südzucker tulajdonú osztrák Agrana-csoporté, az utóbbi kettőt pedig még 2003-ban vette meg a francia Beghin-Saytól a braunschweigi székhelyű Nordzucker AG.
A gyárbezárások akkor kezdődtek meg, amikor az Agrana tíz éve megvásárolta a „magyar modellként” emlegetett Magyar Cukor Rt.-t. Az Ercsiben, Sarkadon, Mezőhegyesen, Sárváron és Ácson üzemeket működtető társaságot 1993-ban vette meg az államtól a menedzsmentből és hazai termelői konzorciumokból alakult EHCF Kft. Már a privatizációkor 3,5 milliárd forint volt a cégnél az éves veszteség, ami érdemben később sem változott. A társaság állami mentőövvel állhatott volna talpra, ám ezt a Horn-kabinet elutasította. A problémát az Agrana „oldotta meg”: az ötből három üzemet bezárt, a mezőhegyesi és sarkadi gyárat pedig a Kabáról most kivonuló Eastern Sugarnak adta el. A francia–brit csoport sem most számol fel először feldolgozót: a két átvett viharsarki üzem is az Eastern Sugar döntésének köszönhetően szűnt meg. Időközben bezártak a Beghin-Say–Nordzucker tulajdonú selypi és hatvani gyárak is.
A szakértők szerint a két multi azért számolta fel a legtovább magyar kézben maradó cukorgyárakat, hogy a Beghin-Say-csoporttal együtt a kilencvenes évek második felére felossza egymás között a hazai termeltetést és a cukorpiacot. A gyártulajdonosok mindvégig cáfolták ezt a feltételezést, ám az 1997–1998-ban, a cukorrépa termelői ára körül kitört háború megerősítette a gazdálkodók ezzel kapcsolatos gyanúit. Nem csak földrajzilag volt világosan elkülöníthető, hogy az Agrana a Dunántúlról, a Beghin-Say a Mátraaljáról, a Duna–Tisza közéről, az Eastern Sugar pedig a Tiszántúlról fogadta a szállítási költségek miatt meglehetősen helyhez kötött répatermelőktől az alapanyagot, hanem az átvételi árak is kísértetiesen hasonlítottak egymásra. Ez utóbbi miatt a Cukorrépa-termelők Országos Szövetsége feljelentést is tett gazdasági erőfölénnyel való visszaélés miatt a Gazdasági Versenyhivatalnál, ám ott beadványaikat elutasították.
A gyárbezárások kapcsán nemcsak a piacfelosztás gyanúját fogalmazták meg a termelők, hanem azt is, hogy az európai piacon vezető szerepű befektetők lényegében piacszerzési céllal érkeztek az országba. Tény, hogy a hazai cukortermelés a kilencvenes évek eleji évi 600 ezer tonnáról mára 400 ezer tonnára apadt, a kabai üzem kiesése pedig további 100 ezer tonnás csökkenéssel járhat. Ebben szerepe van a kukoricaalapú izocukor-termelés növekedésének és az uniós ágazati reformnak is, mely termeléskorlátozás mellett rövidesen kinyitja a piacot a 30–40 százalékkal olcsóbb tengerentúli édesítőszerek előtt.