Sokan közölünk személyesen is közel állónak érezhették őt Magyarországhoz, hiszen 1938-ban pápai legátusként ő vezette a harmincnegyedik nemzetközi eucharisztikus kongresszus budapesti ünnepségeit. XII. Piusz különleges figyelemmel követte Mindszenty József sorsát, hiszen ő nevezte ki 1945-ben esztergomi érsekké, s emelte 1946 februárjában bíborosi méltóságra. Ez utóbbi alkalommal valami belső indíttatásból azt jövendölte a magyar prímásnak, hogy az új kardinálisok közül ő lesz az első, akinek vállalnia kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot.
A kommunizmus ideológiájának gyakorlati megvalósulásáról Pacelli pápa már 1918–19-ben müncheni nunciusként tapasztalatokat szerzett a rövid életű bajor tanácsköztársaság alatt. Bíboros államtitkárként szerepe volt a XI. Piusz által 1937-ben kiadott, a kommunista ideológiát elítélő Divini Redemptoris (Isteni üdvözítő) enciklika megfogalmazásában is. 1949-ben, immár pápaként adta áldását a Szent Offícium Kongregációja (mai nevén Hittani Kongregáció) határozatára, miszerint kiközösítés alá esnek mindazon keresztények, akik a „materialista és keresztényellenes kommunista” tanokat vallják, védelmezik és terjesztik, s amely kimondja, hogy a keresztényeknek tilos a kommunista pártba belépniük és azt támogatniuk. A pápa számos alkalommal emelte fel szavát a diktatúra által elnyomott népek, illetve egyházi vezetők ügyében.
Dum maerenti animo (Miközben nehéz szívvel) kezdetű apostoli levelében fordult 1956. június 29-én az üldözéseket szenvedett három kelet-európai bíboroshoz, Mindszenty Józsefhez, Alojzije Stepinachoz és Stefan Wyszynskihez, valamint Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Lengyelország, Románia és „Németország keleti részének” katolikusaihoz. A nándorfehérvári diadal 500. évfordulója adta az alkalmat, hogy a térség egyházai számára a péteri küldetéshez hűen bátorítást és biztatást adjon.
Levelében a szentatya felidézte, hogy III. Callixtus fél évezreddel korábban (Cum his superioribus annis apostoli levél) szerte a világon imára szólította a keresztényeket a Nándorfehérvárnál küzdő magyarok támogatására, majd megörökítette a győzelem emlékét (Inter divinae dispositionis apostoli levél) Krisztus színeváltozása ünnepének augusztus 6-i bevezetésével.
Hasonlóképpen a szentatya szándéka 1956-ban is az volt, hogy a világ elé tárva a szomorú kelet-európai helyzetet, a híveket imára szólítsa a „hallgatás egyházaiért”. A biztatás mellett az elnyomottakat egyben figyelmeztette is a hitben és az egyház (értsd: a legitim pásztorok) iránti hűségben való kitartásra, ami kifejezetten a „békepapok” elítéléseként hangzott. Kapóra jött az 500 évvel korábbi párhuzam, amely a déli harangszó révén szüntelen az el nem maradó isteni segítség reményére emlékeztethette őket.
1956 őszén, még a forradalom kitörése előtt sor került Rómában egy jelentős magyar vonatkozású eseményre. Október 7-én a szentatya a boldogok sorába iktatta azt a XI. Ince pápát, aki nemcsak jámbor életével tűnt ki kortársai közül, hanem diplomáciai erőfeszítései és pénzügyi támogatása révén elévülhetetlen érdemeket szerzett Magyarország török alóli felszabadításában. Joggal nevezhető ez a liturgikus esemény menynyei előjelnek: a magyar szabadság pápája 270 év múltán is az elnyomás elleni küzdelem pártfogójának bizonyult. Akárcsak Kapisztrán Szent János, akinek éppen halála fél évezredes jubileumán, 1956. október 23-án tört ki a forradalom, hogy az aktuális pogány elnyomás helyett a szabadság és az igazságosság megvalósításáért küzdjön.
XII. Piusz október 28-án reagált először az eseményekre. Luctuosissimi eventus (Azok a gyászos események) kezdetű enciklikájában már a budapesti harcok ismeretében emelte fel szavát az „igazi béke” megteremtéséért, amely „az igazságosságon, a szereteten és az igazi szabadságon alapszik”. „Legyen világos mindenki számára – hangoztatta, minden bizonnyal az első budapesti szovjet beavatkozásra, de részben az egész kommunista rendszerre is utalva –, hogy a népek megháborított rendjét nem lehet helyreállítani sem a halált hozó fegyverek hatalmával, sem a polgárokon elkövetett erőszakkal, mely benső meggyőződésüket úgysem hallgattatja el, sem pedig hazug elméletekkel, amelyek megrontják a lelkeket, és sértik mind a polgári és keresztényi lelkiismeret, mind pedig az egyház jogait; az igazi szabadság utáni vágyat nem sikerülhet külső erőszakkal elfojtani.”
A világ keresztényeit, különösen a gyermekeket pedig „imahadjáratra” szólította annak érdekében, hogy „az oly sok fájdalomtól sújtott és oly sok vérrel áztatott kedves magyar nép” s vele együtt Kelet-Európa többi nemzete is létrehozhassa „a közügyek helyes rendjét”. Sajátos érzelmi töltetet kölcsönöz a levélnek, hogy a pápa felidézte benne 1938-as budapesti látogatását, amikor az eucharisztikus kongresszus alkalmából megtapasztalhatta a magyarok erős hitét és istenszeretetét, mely a mostani nehéz helyzetben is erőt adhat nekik, „bármennyire erőlködtek is minden eszközzel az ateista kommunizmus előmozdítói, hogy kiirtsák a szívekből atyáik vallását”.
Szinte példa nélküli, hogy négy nappal később, november 1-jén újabb körlevelet adott közre a pápa, amelyben immár – a levél címének megfelelően: Laetamur admodum (Nagy örömünkre szolgál) – elégedettségének adhatott hangot, hiszen a hívek mindenütt „spontán lendülettel feleltek” imafelhívására, Magyarországról – és Lengyelországból – pedig jó hírek érkeztek. Mindkét országban visszanyerte ugyanis szabadságát a rendszer által székéből eltávolított főpásztor, Stefan Wyszynski, illetve Mindszenty József bíboros, akiket „miután elismerték ártatlanságukat, és hogy igaztalanul vádolták őket, az ünneplő tömegek diadallal üdvözöltek és visszahelyeztek felelősségteljes tisztségükbe”.
Ekkor győzni látszott a budapesti forradalom, és a pápa reményét fejezte ki, hogy béke köszönt a nemzetre. A levélben ugyanakkor megjelenik a világpolitika másik aktualitása, a szuezi válság, amely továbbra is szükségessé tette, hogy a keresztények „ne lankadjanak bátorítani és előmozdítani az imahadjáratot”.
A nagyhatalmak felelőseihez fordul a pápa, „az igazi béke vágya” által motivált „bölcs emberekről” szólván, s figyelmezteti őket, hogy „amikor összegyűlnek ezen súlyos gondok megtárgyalására, kétségtelenül az igazság útját kell választaniuk, nem pedig az erőszak meredek lejtőjére tévedniük”. Egyaránt célozhatott itt a pápa a szuezi konfliktusra, illetve a magyarországi szovjet beavatkozás veszélyére, figyelmeztetve, hogy a helyzet könnyen eszkalálódhat, és „kicsiny szikrából kipattanva hatalmas tűzvész támadhat”.
November 5-én újabb enciklika kiadására indította XII. Piuszt a gyorsan változó magyarországi helyzet. A Datis nuperrime (Minapi körlevelünk) kezdetű a legrövidebb a három közül. Benne a szentatya „fájó keserűséggel” szól arról, hogy „Magyarország városaiban és falvaiban ismét a polgárok nemes vére ömlik, akik lelkük mélyéből vágynak az igazi szabadságra, hogy a haza alig felállított intézményeit felforgatták és lerombolták, hogy az emberi jogokat megsértették, s idegen fegyverek által a vérző népre új szolgaságot kényszerítettek”. Fájdalmas kiáltásként hangzik híres mondata, amely a testvérgyilkos Káinhoz intézett isteni szózatot idézi: „a magyar nép vére az Úrhoz kiált”. Jövendölésnek hat figyelmeztetése: Isten „igazságos bíróként a magánemberek vétkeit rendszerint csak haláluk után bünteti, de előfordul, hogy a vezetőket és magukat a népeket ebben az életben is sújtja igazságtalanságaikért, amint azt a történelem tanúsítja”. Az utóbbi félmondat feltehetőleg a XX. század másik totalitárius ideológiájának bukására utal, de egyúttal táplálja a hitet, hogy a levert forradalommal a szabadság ügye nem véglegesen bukott el.
Öt nappal később a pápa ismét visszatért a magyarok tragédiájára november 10-i Allo strazio del Nostro cuore (Atyai szívünk gyötrelmeihez) kezdetű rádióüzenetében. Az események tanulságát ekként foglalta össze: „a népek, a családok, az egyének a munka és a család nyugalmát jobban kedvelik minden csábító gazdagságnál, mégis készen állnak lemondani róla, ha annak ára a zsarnokság vagy a háborús veszély”. A szovjet beavatkozás feletti fájdalmát tetézni látszott a nyugati hatalmak tétlensége: felülkerekedett az a politika, amely „a részrehajlást és a gazdasági érdekeket az emberi életek és az erkölcsi értékek fölé helyezi”.
Nyílt politikai állásfoglalásként visszhangzottak mondatai: „a világ általános és spontán megrendülése megmutatta, hogy sürgős szükség visszaadni a szabadságot az attól megfosztott népeknek”, illetve „közömbös maradhat-e a világ ezen testvérek iránt, a megalázó rabszolgaság sorsára hagyva őket? A keresztény lelkiismeret nem rázhatja le magáról az erkölcsi kötelességet, hogy minden megengedett eszközzel igyekezzék helyreállítani méltóságukat és visszaadni szabadságukat.”
Az ENSZ szerepére utalhatott, amikor olyan „nyilvános egyezséget” szorgalmazott, amelynek célja volna hatékonyan megakadályozni, hogy a nemzetközi közösség valamely tagja igazságtalan támadást intézzen mások ellen. A rendet megsértők büntetése pedig „az elszigeteltség pusztasága” volna. Ha a nemzetek ebben következetesen kitartanak, az már önmagában elrettenthetné „az emberi együttélés elemi törvényei alól magukat kivonni akaró” országokat.
Vagyis ellenlépéseket szorgalmazott a pápa – amint következő karácsonyi rádióüzenetében is kifejtette –, de nem fegyverrel, ami a világot egy újabb világháborúba taszíthatta volna, hanem inkább politikai-gazdasági elszigeteléssel szorította volna rá a felelősöket, hogy visszatérjenek a népek közösségébe, visszaadva az elnyomott nemzeteknek a szabadságát.
Ugyanakkor „kelet és nyugat kedves népeit” egyaránt felszólította XII. Piusz, hogy egyesítsék erőiket a béke ügyéért. Ez csak két évtizeddel később indulhatott meg ténylegesen a helsinki folyamattal, amelynek, a záróokmány aláírásával, a Szentszék is teljes jogú és tevékeny tagja kívánt lenni.
A magyar forradalom kapcsán XII. Piusz a békére vonatkozó egyházi tanítás lényegét is kifejtette, ami mind a mai napig visszatér a pápai megnyilatkozásokban: minden erőszak és vérontás, bármely oldalról érkezik is, minden esetben tilos. Ezért az emberek közötti ellentéteket nem fegyverekkel, nem öldökléssel, nem pusztítással lehet megoldani, hanem az értelem, a jog, a bölcsesség és az igazságosság útján. A háborúból ugyanis semmilyen tartós jótétemény nem származik. A pápai tanítás nem üres pacifizmust takar, hiszen kifejti, a béke az igazságosságon és a szabadságon alapul, továbbá „a szeretetből kell táplálkoznia”. Eszerint a béke nem jelentheti a szabadság hiányába való beletörődést, illetve az igazság sérelmének elviselését.
Ötven év elteltével felmerülhet a kérdés, milyen szerepet játszhattak XII. Piusz szavai a magyar forradalom nemzetközi megítélésének alakításában. A nyugati világ nem kelt a forradalom védelmére, hiába fogalmazta meg ennek szükségességét egyre nyíltabban a pápa. Az általa meghirdetett „imahadjárat” ellenben megismertette a magyarok ügyét a föld minden katolikusával. A maga módján hozzájárult ahhoz, hogy az egyházi intézmények és az egyszerű hívők mindenütt nyitott szívvel fogadták a magyar menekülteket. Ennek egyik szimbóluma is lehetne az a templom, amelyet Padova püspöke azért emeltetett Szent István király tiszteletére, hogy vele emléket állítson a magyar forradalomnak.
A Rómába menekült magyar egyetemistákat XII. Piusz személyesen is segítette. Először a Római Magyar Akadémia és a Pápai Magyar Intézet székhelyéül is szolgáló Falconieri-palota fogadta be őket, amely a forradalom napjaiban az emigráns magyarság kezére került. Amikor azonban 1957 őszén a palotát vissza kellett szolgáltatni a hivatalos magyar hatóságoknak, a diákok számára új szálláshelyet kellett találni. Az olasz külügyminisztérium segélyét a pápa hét és fél millió lírával egészítette ki. Az összegből egy nagy lakást vásároltak a Pantheon közelében, a Via de’ Cestari 34.-ben, amelynek falán 2001 októbere óta emlékeztet Csíkszentmihályi Róbert 1956-os zászlót ábrázoló domborműve, hogy „ebben az épületben működött 1958–1964 között az 1956-os magyar forradalom menekült diákjainak kollégiuma”.
A forradalom napjaiban a Római Magyar Akadémia külső falán elhelyeztek egy Patrona Hungariae ábrázolást, amelyet a Szent Péter-bazilika híres mozaikműhelye készített a magyarok iránti rokonszenv jeléül. Az ellipszis alakú mozaik a Szűzanyát ábrázolja a Szent Koronával, jogarral és ölében a kis Jézussal. A forradalom leverését követően a képet eltávolították, s csak a rendszerváltást követően kerülhetett vissza eredeti helyére. Ma is ott hirdeti a magyar forradalom emlékét és egyben XII. Piusz nemzetünk iránti jóindulatát.
origo.hu
Ezen múlt, hogy nem Erdő Péter lett az új pápa, hanem Prevost bíboros
