Farkaskaland (vázlat)

„A hóhér ismerős ott. Elébb ezt mondja: Ne tessék félni, nem fog fájni.” (Márai Sándor)

Őszinte ősz járta, csak a vénasszonyok nyarának volt hosszabb a szoknyája, mint a megszokott.
Farkas barna melegítőjében önmaga ellen focizott az udvaron. A melegítőt akkoriban mackóruhának hívták. Minden gyerek abban járt, nem volt más. Farkas mackóruhája csak színben különbözött a többi gyerekétől: barnában ritkán lehetett kapni. Farkas büntetésben volt. Szülei jól tudták, annál nagyobb fenyítés, mint hogy nem mehet az utcára, a barátai közé, nem létezik.
Farkas a fejében közvetítette az önmaga ellen játszott meccset. Az egyik kapu Gizi néniék fásszínjének az ajtaja, a másik az ő vizes pincéjüknek a bejárata volt.
Argentína vagy San Marino? Nem tudni, melyik kerül a döntőbe, kedves hallgatóink! Nem mondom, San Marino rokonszenvesebb csapat. (A világatlaszból néztem ki azt is, mint a többi csapatot, ott van a zászlójuk is, a labda alakú föld alatt.) Nagy meglepetés lenne, ha Argentína jutna tovább, az újságok tele lennének a tudósításokkal, mindenütt a címoldalra kerülne Argentína csapata a földlabdán. De én ezt az egész címoldalt odaadnám, ha ott ülhetnék a sarkon a fűben a srácok között az otthonról csórt Rodope nevű cigivel. Köhögök, könnyezek. A Dzsil meg a többiek jókat nevetnek rajtam, mert ők már nagyok. De én mégis ott lehetek velük a fejelésekben, a triblinél meg a kapuban állok, hogy legyen kit fellökni a gólnál. Jön a Labdaéhes, aki éjjeliőr, és legalább tíz labdánk lehelte már ki nála a páráját. Futunk, futunk… Na most egy gólt a felső sarokba! Ezzel San Marino (amelynek szebb neve van) el is dönthetné a továbbjutást.
Üvegcsörömpölés. Kilőttem a vizes pince bejáratának utolsó ablakát. Már csak egy régi szemléltető vászon maradt. Egy hatalmas kéz késsel kanyarítja le a kenyérszelet-Magyarországból Szlovákiát és a többi részt.
Babám, szó’j mán a gyerökre, hogy hagyja abba! Ez a jobbra lakó szomszédasszonyunk volt, a Bözse néni.
Kisfiam, ölég lögyön!
Nem bántam, már úgyis vége volt a meccsnek. Bözse néni, ez a cigarettarekedt hájpacni kitette az alacsony kerítésre a rádiót. Súlyos zene hömpölygött elő belőle. Akkoriban Beethoven volt a slágerlista állandó első helyezettje. Ja, hogy 1956-ban nem volt még slágerlista? Lehet, hogy volt, csak a népnek sose mutatták meg. Eddig.
Szabad Kossuth rádió, Budapest. Figyelem, figyelem! Nagy fontosságú közleményt olvasunk fel. Kérjük hallgatóinkat, hogy maradjanak készülékeik mellett.
A férfiak töltöttek egymásnak, miközben várakoztak, az asszonyok süteményekkel kínálták a másikat. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Így kellett volna élnünk mindig, nem csak a forradalom alatt. Engem se zavartak föl a lakásba. Amúgy se mentem volna.
Kedves hallgatóink!, mondta a dagályos hangú rádióbemondó, aki tegnap még azt gyónta meg, hogy „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, most így beszélt:
Nagy Imre, a minisztertanács elnöke, megbízott külügyminiszter ma, november elsején délelőtt magához kérette Andropov urat, a Szovjetunió rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Közölte vele, hogy a Magyar Népköztársaság kormányához hiteles értesülések érkeztek újabb szovjet katonai alakulatoknak magyarországi bevonulásáról. Követelte ezeknek a szovjet katonai alakulatoknak azonnali és haladéktalan visszavonását. Kijelentette a szovjet nagykövetnek, hogy a magyar kormány a varsói szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét...
Éljen!, rikkantotta Feri bácsi, aki jó, ha egyharmadát tette ki Bözse néninek, nagyhangú feleségének. Ittak apámmal. Feri bácsi rákezdte, hogy:
Ferenc József csatorna, vissza lett az csatolva, visszatért már a Délvidék…
Elhallgasson kend, vén töketlen tökéletlen! Bözse néni máris letorkolta az urát. Pedig mit tudott ő arról, hogy ismét eladtak bennünket az amcsik meg a nyugat-európaiak a ruszkiknak, mit tudhatta, hogy a forradalomnak és szabadságharcnak, amely az elkeseredés és a nosztalgia szülötte volt, a végső elszánásé és az ártatlanság utáni vágyakozásé, már csak napjai vannak hátra.
Másnap megjelent az utcánkban Tamás. A nagymamájához járt a Tündér utcán át, épp ezért minden alkalommal megverték, és még a szemüvegét is eltörték a mieink szegénynek. Hanem most béke volt, mert Tamás híreket hozott.
Mint kiderült – rövidnadrág ide vagy oda –, Tamás (tizenhat évesen) mindenütt jelen volt a városban, ahol történt valami. Már 23-án meglógott otthonról, lemászott az ereszcsatornán. A Kossuth Lajos sugárúton állt be a tüntetők közé. Olyan mámorító érzés volt, mint amikor egy meccsen elsodorja az embert a bíróverés áradata. Hát azt ismertük. Másnap a gimnáziumban csak fölerősödött a srácokban az érzés, hogy valamit tenni kell. Tízkor mindenki feláll – ki az utcára!
A vasöntöde előtt éggyesű’tünk a munkásokka’, mondta Tamás, és megtörölte a szemüvegét. Kerestük az égyetömistákat, mert tudtuk, hogy készű’nek valamire. Közbe’ az ávósok cirkáltak. De hiába, mer’ mikó’ az embörök kigyüttek délután a gyárbul, mögebédöltek, akkó’ kezdődött újra a balhé. Az ávósok igyeköztek e’kapni a tüntetőket… Éngöm egész Alsóvárosig kergettek. Ott mögaludtam éggy idegön embörnél. De ki vót akkó’ idegön?
És hun vótá’ huszonhatodikán, péntökön?, kérdezte Dzsil.
Hát hun, a fő vonulatba’ a Takaréktár utcába’, mondta Tamás. Az ávósok akkorra már lézárták a Széchenyi teret. Teherautók, golyószórók, géppuskák – mindönre fő vótak készülve. Elősző még a fejünk fölé céloztak, de aztán éggy állat, a jogi kar éggyik tanára vót, kiadta a tűzparancsot. Aki tudott, menekű’t. A tömeg elejin vót éggy tehörautó, ami mán nem tudott hátratolatni. A tetejin ott állt éggy tizennyóc körüli srác, a Textilművek DISZ-titkára éggy hatalmas nemzetiszínű zászlóva’. A mellin mönt be a golyó, és a nyakán gyütt ki. Ű vót az éggyetlen halott, de sok vót a sebösült.
És té?, kérdezte Katz Jenci, a másik nagykamasz, jóképű, szőke dzsigoló, a banda igazi vezére.
Mögúsztam. A tömeg fél óra mú’va mögint öszszeverődött. Éggy saroglyára tötték a lélőtt gyerököt, és „Gyilkosok! Gyilkosok! Piszkos gyilkosok!”, ezt kiabá’va möntünk a Fekete Sas utcán, a Sóhajok hídja alatt befordú’va a tér felé. Több lövés nem vót. Amikó’ e’takarodtak a sortűz után, és az embör érözte, hogy szabad… Szabadok vagyunk, na.
Ki tudja, meddig, mondta Dzsil, és a régimódi karabélyát a földre fektette maga mellé. Úgysincs hozzá golyó, mondta Dzsil. A Matyica mondta, azt hallotta éggy csempésztű’, hogy a ruszkik mán Szabadkán vannak. Én még az éjjel átlépök a határon.
Éggy forint a finom lángos, lé van szarva Kádár János! Tamás ezzel a csúfolóval búcsúzott.
Farkas szomorúan hazabaktatott. Este hét körül csöngettek. Egy Pobeda (Győzelem) elnevezésű orosz személyautó állt meg az ablakuk alatt, és az áldott Kati néni, egy százkilós kecskeméti asszony szállt ki belőle.
Csomagójjatok, mondta Farkas családjának. Délre mán Bécsbe löszünk.
Mi nem mögyünk séhová, mondta Farkas édesapja, aki nagy magyar volt.
Jobb külfő’dre mönni, mint a börtönbe, mondta Kati néni.
De hisz én nem csiná’tam sémmit, mondta Farkas apja, aki nem tudta, hogy néhány hónap múlva már a segédmunkások kenyerét eszi.
Az pont elég ahhoz, hogy lécsukjanak, mondta Kati néni, aztán elviharzott.
Farkas – hat és fél éves nagyfiú – bőgni kezdett, annyira beleélte már magát a nagy kalandba. Bécs – az valami világvége volt akkoriban egy magyar gyereknek. Vagy egy másik világ kezdete.
Aztán november harmadikán hajnalban a ruszki vezértank megállt az újszegedi hídfőnél. Valaki lőtt egyet-kettőt a flintájából a szegedi rakpart mellvédjének takarásából, de a tank rá se hederített. Beköszönt a városba: egy lakást ripityára lőtt. Pont a városi párttitkár lakása volt.
A tankok dél körül ott álltak a Széchenyi téren, amikor Farkas a barátaival, Galibával, Hertelendyvel és Bottyánnal megérkezett. Már nagyban ment az agitálás – hiába, az orosz nyelv kötelező volt.
Most lőttök a testvéreitökre?
Ilyen szövegek mentek. A testvérség tényleg megvolt, mert ázsiai, alacsony vágott szeműek másztak ki a hatalmas tankokból. Egy lány lefeküdt az egyik tank elé. Szépen megvárták, míg fölkel. De tudni lehetett, hogy ezek Pesten nem fognak gatyázni. Farkasék megnézték a Tisza-parton ledöntött Sztálin-szobrot, pontosabban a szobor helyét, amely valaha egy álló – tehát nagyobb – Sztálint és egy ülő Lenint ábrázolt.
Aztán visszamentek a tankokhoz. A katonákkal jelvényt cseréltek. A Munkára-Harcra Kész (MHK) jelvénynek volt a legnagyobb keletje, mert azon volt a legmutatósabb vörös csillag. A katonák elvitték a fiúkat néhány sarkot tankozni. Aztán letették őket mosolyogva. Ugyanezek a katonák már minden gyerekre lőttek a fővárosban.
Farkasék a Lechner téren rengeteg eldobált puskát találtak. Szinte minden fához egy fegyver volt támasztva. A szuronyt szedték csak le, meg töltényeket gyűjtöttek. A Gyöngytyúk (az árvíz előtt Tyúkbögy) utcában egy golyószórót találtak az árokban. Amint ott tanakodnak, Tamás jön ki a nagyanyja házából.
Hagyjátok a fenébe, és menjetek haza, ha jót akartok, mondta.
És Farkasék, csodák csodája, hallgattak a nagyobbra, még ha nem is volt a banda tagja.
De azért másnap az iskolában mindenki a töltényeivel dicsekedett. Mint az első, majd második világháborút megélt kisfiúknál is szokás volt.
Aztán, egy késő novemberi napon – mindegyikükön Kossuth-címeres kis jelvény volt, fekete alátéttel – a Deszkás temetőtéren fociztak. Matyica, a cigány sírásó ment el mellettük, vállán egy ásóval.
Ások, mint mások, mondta. Lössz most dó’gom, ölég.
Bámm! Abban a pillanatban egy robbanás hallatszott a kanális felől. Galibának a fél kezét tépte le a robbanóanyag. Matyica szólt a papoknak, akik kihívták a mentőket.
Az aznapi szegedi rendőri jelentés utolsó mondata így hangzott: „Az elmúlt huszonnégy órában örizetbe vétel [így, rövid ö-vel] és körözött személy elfogása nem történt, ami meglepő. Volt egy robbanás, amiben egy fiú megsebesült. A gyárak csökkentett műszakkal, de dolgoznak. Az iskolákban tanítanak, kivéve a szegedi egyetemeken. Hiány van fűszerfélékből, sóból, cukorból, petróleumból, tüzelőből. Háborús rémhírek keringenek. Nagy a sorban állás mindenfelé.” Tóth János rendőr őrnagy, ügyeletes tiszt.