Az előcsarnokban hatalmas tabló, fiatal pár mosolyog róla boldogan. Kezükben mózeskosár, benne néhány hónapos csecsemő. A szabadságvágy allegóriája. Még itthon vannak a forradalom kezdetén, vagy most értek át szabad földre? Nem tudjuk. Néhány lépéssel beljebb, a nagyteremben vörös leplekre vetített fotók: ismert és kevésbé ismert képek 1956-ból. A mikrofon előtt a forradalom még élő szemtanúi, hazatért vagy ma is külföldön élő emigránsok és gyermekeik, újságírók, történészek, diplomaták, politikusok váltják egymást. Az ötven évvel ezelőtti időszak képeit villantják fel, a remélt szabadság eljövetelét és a megtorlást. Személyes emlékeket, a családban szájról szájra hagyományozott történeteket, mindazt, amit az 1956-os őszről és télről meg az utána következő évtizedekről kikutattak. Az olasz nagykövetség kezdeményezésére gyűltek össze mindannyian itthonról és a magyarországi menekülteket befogadó országokból. Hogy emlékezzenek és emlékeztessenek 1956-ra és arra is, mit adtak az ötvenhatos emigránsok második hazájuknak. Eljött a tanácskozásra többek között Boross Péter volt miniszterelnök, Göncz Árpád volt köztársasági elnök, Király Béla, a nemzetőrség volt főparancsnoka, Fónay Jenő, a Pofosz korábbi elnöke. Michael Habsburg-Lothringen, a Mindszenty Alapítvány osztrák elnöke az üldözött bíboros hercegprímás életének főbb állomásait idézte fel, és emlékeztetett arra: Mindszenty az ellenállás szimbóluma volt a gyávaság és megalkuvás idején. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Eisenhower elnök fél órán belül megadta neki a politikai menedékjogot, amikor a bíboros az amerikai követségen keresett oltalmat.
Ezen a találkozón mindenki „magáról beszélt”, amint Sólyom László mondta. Arról, hogy ő hogyan élte át a forradalmat, mit látott, mit értett és mit nem. Elismerés a szervezőknek, hogy megtalálták azt a hajdani szép fiatal lányt (ma ipari formatervezőként él Franciaországban), aki akkor, 18 évesen úgy került az események fő sodrába, mint Pilátus a credóba. Kőbányáról, a munkából ment hazafelé, az Astoriánál szállt le a villamosról, ott ölelte magába a tömeg. Sodródott az emberárral, és hirtelen egy autó tetején találta magát. Kezébe nyomtak egy papírlapot, hogy olvassa fel a szöveget. Tizennégy pontban megfogalmazott követelések voltak. Később a rádiónál ő volt az egyetlen lány, akit kilenc fiúval együtt beküldtek, hogy tárgyaljanak Benke Valériával. Ettől a naptól kezdve új irányt vett az élete.
A kezdő újságíró Thomas Scheibert, aki 1948-ban hagyta el Magyarországot, 1956 indította el a pályán. Személyes emlékeit mesélte. Az év szeptemberében mint a L’Express és a francia közszolgálati rádió munkatársa jött Budapestre, hogy tudósítson „a roskadozó kommunista rendszerről”. Váratlanul érte, hogy mindenki, akivel csak találkozott, meglepően szabadon beszélt arról, hogy „ez így nem mehet tovább”. A L’Express október 13-i számában jelent meg három oldalon képekkel illusztrált cikke. Ekkor figyelt fel rá a Le Monde főszerkesztője. Elemző cikket kért tőle. Scheiber két nap múlva visszaindult Budapestre. Rá hivatkozva jelent meg a nagy tekintélyű lapban az első híradás a forradalomról október 25-én. November 2-án a katonai attasétól hallotta, hogy özönlenek befelé az országba a szovjet csapatok. Családja erről mit sem tudva lelkesen ünnepelte a forradalom győzelmét. Neki pedig nem volt bátorsága – vallotta be –, hogy megmondja nekik: mindennek vége. November 11-én a francia követségről indult el a külföldi újságírók gépkocsikonvojával. A motorháztetőket az egyes országok nemzeti zászlói borították. Az út mentén álló emberek tapssal köszöntötték őket. Azt hitték, az ENSZ-csapatok előőrsei érkeznek. Scheiber mondta meg nekik, hogy menekülnek, nem szabadítani jönnek.
Hans Olik holland szociológus-újságíró arról beszélt, milyen erős hatást tett az 1956-os forradalom a hollandok közös emlékezetére. Hősként ünnepelték a magyarokat, mert szembe mertek szállni a Szovjetunióval. November 4-ét máig „az árulás napjának” nevezik. A holland politikai kultúrának nem része a lövöldözés, mondta, ezekben a hetekben mégis több város forrongott. A holland kormány egy időre törvényen kívül helyezte a kommunistákat, akiket új világháború előkészítésével vádoltak.
A magyar emigráns szülőktől származó, Angliában született (1954-ben) Fischer Tibor író, újságíró arról beszélt, ő úgy látja, 1956. október 23-át az elmúlt években is ünnepelték, de igazi érdeklődés nem volt iránta, és nem történt meg a történelmi igazságszolgáltatás. Erősen bírálta Magyarország mai belpolitikáját. Nagy tapsot kapott, ugyanakkor többekben ellenérzést váltott ki, amikor arról beszélt: a médiát itt még a régi rendszer emberei uralják. Magyarország demokratikus rendszerben él, de nem demokráciában, mondta Fischer. Ott ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy miniszterelnök, aki olyasmiket mond, mint a jelenlegi magyar miniszterelnök, hivatalában maradjon.
Tom Rogers brit diplomata 1953-től 1957-ig élt Budapesten családjával, és ma is meghatottan emlékezik arra, milyen „csodálatos egységet mutatott a magyar nép 1956-ban”.
A Kanadában felnőtt Némethy László, a Magyar–Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke arról is szólt, mi minden nehezíti egy külföldi magyarnak a visszatelepedést. Azt hitte, ismeri ezt az országot, de 1991 óta különös dolgokat tapasztalt. A társadalom polarizálódott, nincs csapatmunka, és ez a versenyképesség egyik legnagyobb akadálya. Csodálkozva látta, hogy a whiskys rablóból nemzeti hős lett, hogy mindennapos és hallgatólagosan elfogadott az adórendszer kijátszása. Ő azt tanulta Kanadában, hogy első az ország, azután jön a magánérdek. Magyarországon ez fordítva van. Azt hitte, tárt karokkal fogadják, de többnyire keserű megjegyzéseket hallott arról, hogy a hazatérők a legmagasabb bérű állásokat veszik el az itthoniaktól. Valójában a sokszorosát hozták létre annak, amit kaptak. A magyar diaszpóra hatalmas hálózatot képez gazdasági és kulturális szempontból egyaránt, közvetítésével rengeteg befektető érkezett Magyarországra. (Némethy László ugyan nem említette, de mondjuk el, hogy édesanyja, aki három hónapja hordta őt a szíve alatt, amikor férjével elment Magyarországról, nem más, mint Németh Magda, azaz Németh László egyik lánya.)
Sergio Romano olasz történész-újságíró személyes emlékeinek felelevenítése után azt elemezte, hogyan hatott az 1956-os forradalom az olasz belpolitikára. Úgy látja, hogy az olaszok számára az igazi kihívás 1968 volt, nem 1956. Az olasz kommunisták ugyan némileg meggyengültek 1956-ban, de csak átmenetileg. A balközép kormányzás csődöt mondott, Togliattinak sikerült megszilárdítania hatalmát. Ellentétben azokkal a történészekkel, akik szerint az ötvenhatos forradalom indította el a kommunizmus erózióját, Sergio Romanónak az a meggyőződése, hogy az 1956-os csatát a Szovjetunió nyerte meg. A Nyugat nem tudta és nem akarta megbontani a második világháború után kialakult kényes egyensúlyt. A Szovjetunió annak ellenére, hogy gyenge gazdasági eredményeket produkált, jelentős tényező maradt a nemzetközi életben. Az 1973-as, 1979-es olajválság pedig még gazdagította is. Csak a nyolcvanas években esett szét – belső okok miatt.
Ha egy magyart megkérdeznek, mi jut eszébe az 1956-os forradalomról, bizonyára a nemzetközi segítségnyújtást említi utoljára. Ezzel a mondattal kezdte előadását Bo Lidegaard történész, a dán miniszterelnöki hivatal államtitkára. A Nyugat politikai értelemben valóban cserbenhagyta Magyarországot, a humanitárius segítség azonban szinte a forradalom első napjaitól kezdve megszerveződött. Köszönhetően a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (International Committee of the Red Cross, ICRC) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága tevékenységének. Az előbbi 1956-os magyarországi tevékenységéről könyvet is kiadtak magyar nyelven (Isabelle Vonèche Cardia: Magyar október vörös zászló és vörös kereszt között: a Nemzetközi Vöröskereszt 1956-ban. Budapest, 2006). Az utóbbiról Gerald Walzer számolt be, aki tizenhat évesen, diákként a magyarok regisztrálását, kimenekítését segítette Bécsben. Ausztria keleti felében nőtt föl, majd negyven évig dolgozott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán. Hangsúlyozta, hogy a világ humanitárius segítségnyújtásáról beszél, amely eltért a politikaitól.
A Vöröskereszt genfi székhelyű Nemzetközi Bizottságának felhívására október 29-től 21 ország nemzeti szervezetei jelezték, hogy azonnal orvosi felszereléseket, vérkészítményeket, ruhát és élelmiszereket juttatnának el Magyarországra – tudtuk meg François Bugniontól, az ICRC nemzetközi jogi és együttműködési szervezetének svájci igazgatójától. A segélyszállítmányok özönlöttek Bécsbe, Magyarországra szállításuk és szétosztásuk azonban rengeteg nehézségbe ütközött. Október 31-én visszafordították az ICRC gépét, mert a Ferihegyi repülőteret már orosz tankok vették körül. A szervezet munkatársai ekkor az osztrák–magyar határon osztották szét a segélyeket, az még nyitva volt. Az ICRC közleményt adott ki a genfi egyezményekben foglaltakra hivatkozva (lásd: az idézett könyv függelékében). November 16-án az ENSZ az ICRC-t ismeri el egyetlen olyan nemzetközi szervezetnek, amely segélyeket juttathat el Magyarországra, illetve oszthat szét. Az ICRC munkatársai a forradalom leverése után többször összeütközésbe kerültek a magyar hatóságokkal, és olykor kénytelenek voltak engedni, kompromisszumokat kötni. A politikai foglyokon nem tudtak segíteni. Hiába tiltakoztak a kiskorúak bebörtönzése, a tömeges kivégzések ellen, Kádár János kormánya mindanynyiszor cáfolta az ezekről szóló híreket. Összetett feladat elé állította a vöröskereszteseket, hogy Kádárék követelték, telepítsék haza a felügyelet nélkül külföldre került kiskorú gyerekeket. Az ICRC-nek mindeközben fenn kellett tartania törékeny kapcsolatát a Szovjetunióval is, nehogy lehetetlenné váljanak humanitárius akcióik. Az ICRC 1956. október 27-től november 11-ig 88 millió svájci frank értékű, ötvenezer tonnányi segélyt osztott szét Magyarországon. Ami akkor sokaknak életmentő volt.
Ausztriát a magyar forradalom kitörése előtt néhány hónappal hagyták el a szovjet csapatok. Noha az ország utána szigorúan tartotta magát a semlegesség politikájához, az együttérzés azt diktálta, hogy megnyissa a határt a Magyarországról menekülők előtt. Százhúszezer menekült érkezett Ausztriába 1956. november végéig, majd ez a szám hamarosan kétszázezerre nőtt. A gyorsan kibontakozó dráma láttán példátlan szolidaritási akciók szerveződtek. (Ne felejtsük el, ez volt az első menekültáradat, amelynek képeit a televízió közvetítette.) Tél volt, Ausztria egyedül nem tudott megbirkózni a feladatokkal, ezért november végén segítségért folyamodott az ENSZ-hez. November 4. után négy nappal hét ország ajánlott fel azonnali letelepedési lehetőséget a magyaroknak. Az osztrák kormány november 13-án az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához fordult. Ezúttal azt kérte, hangolják össze a segélyezést és a menekültek fogadását. A szervezet először felügyelte vészhelyzetben a segélyezési és áttelepítési kampányt, amely akkor a legfontosabb teendő volt. Különleges intézkedéseket hoztak a menekültek befogadásának meggyorsítására, speciális légihidakat létesítettek. Nyolc hét alatt 154 ezer embert helyeztek el. Gerald Walzer tájékoztatása szerint harminchét ország fogadott menekülteket, még a Tito uralta Jugoszlávia is – átmenetileg. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának köszönhető, hogy nemzetközi összefogással sikerült kezelni a rendkívüli vészhelyzetet.
Kevesen tudnak arról, hogy a forradalmárok segélyezésén, a menekültek fogadásán kívül másfajta segítség is megszerveződött – mégpedig igen jól. Az Egyesült Államokban az 1919-ben létrehozott Nemzetközi Oktatási Intézet (Institute of International Education) munkatársai nagy figyelmet fordítottak az államokba érkező mintegy 1300 diákra. Létrehozták a nemzetközi oktatási bizottságot. Pénzt gyűjtöttek magyaroknak felkínált ösztöndíjak létesítésére. Az 1956–1957-es első tanévben 1086 diák vette igénybe ezt a lehetőséget 17 egyetemen. Csak az átlagosnál sokkal gyengébbek nem jutottak ösztöndíjhoz, a diákok képességeit ugyanis felmérték. Az orvostanhallgatóknak speciális felvételi vizsgát szerveztek. Chris Medalis, az intézet igazgatója, akitől mindezt megtudtuk, azt is elmondta: diákjaink többsége gyorsan beilleszkedett az amerikai társadalomba. Vezető egyetemi oktatók, üzletemberek lettek belőlük. Amerikaiak több nemzedékét tanították, és jelentősen hozzájárultak az államokbeli képzés fejlesztéséhez, a gazdaság felfuttatásához.
Szinte minden külföldi előadó hangsúlyozta: az emigránsok nemcsak kaptak, hanem adtak is, sokat. Ami Magyarországnak súlyos agyelszívást jelentett, a befogadó országoknak áldás volt. A Göteborgban élő üzletember, Kertész Tibor is azzal kezdte: ő csak happy endes történetet tud elbeszélni. Annak idején két diáktársával egyenesen a svéd királynénak írtak levelet, hogy szeretnének Svédországban letelepedni. Postafordultával jött a válasz: máris mehetnek. Tanulhatott, befogadták, sikeres ember lett. A konferenciára érkezett hajdani menekültek szinte kivétel nélkül arról tanúskodtak, hogy fantasztikus fogadtatásban volt részük a befogadó országokban. Mindenütt áradt feléjük a társadalom rokonszenve.
Hogy miért maradt el 1956-ban Magyarország politikai támogatása a nyugatiak részéről, arra Bo Lidegaard szerint három tényező együttállása ad magyarázatot. 1. Rendkívül gyorsan bontakoztak ki az események, a nyugati közvélemény viszont lassan reagált. 2. A magyarországi forradalommal egy időben zajlott a szuezi válság, és akkor érkezett utolsó szakaszába az amerikai elnökválasztási kampány. Ami Szuezban történt, világválság volt, a magyar forradalom viszont a „keleti blokk” keretén belül maradt. 3. A nyugatiak el sem tudták képzelni, mi történt valójában Magyarországon. Nem hitték, hogy lehetséges semleges demokráciát létrehozni a Szovjetunió ellenében. Csak a moszkvai levéltárak megnyitása után lehetővé vált új kutatások világítottak rá, hogy volt lehetőség új nemzetközi egyensúly kialakítására. A Nyugat azonban, mivel sejtelme sem volt róla, nem használta ki ezt a lehetőséget. Az ENSZ pedig azért nem tudta megállítani a Szovjetuniót, mert szüksége volt a segítségére a szuezi válság megoldásához. „Reálpolitikát” követett, külpolitikai alkut kötött. (Hogy megtette volna-e, ha nincs szuezi válság, az történelmietlen kérdés.)
Mégis volt valaki, egy dán diplomata, aki akkor indított elszánt küzdelmet a magyar ügy érdekében, amikor mások feladták. Povl Bang-Jensen az ENSZ tényfeltáró bizottságának vezetőjeként az életét áldozta a mi forradalmunkért. Róla írt könyvet hat éve Bo Lidegaard (és 2005-ben Nagy András, kötete most jelent meg olaszul). A dán szerző most ezen a budapesti konferencián a következőképpen összegezte kutatásai fő tanulságait. Bang-Jensen tudta, hogy idealizmusával egyedül maradt, de a „reálpolitikusokkal” szemben hitt abban, hogy az ENSZ-nek erkölcsi magaslatként, világítótoronyként kell(ene) működnie. Nem akarta elfogadni, hogy a nemzetközi szervezet hallgat, és együttműködik az új magyar kormánnyal, amelynek tagjai elárulták a forradalmat. Sem kérésre, sem fenyegetésre nem volt hajlandó kiadni azoknak a nevét, akik elmondták neki, mi történt valójában Magyarországon 1956. október 23. és november 4. között, illetve azt követően. Elszánt igazságkereséséért az életével fizetett. Elhallgattatták. Egy New York-i parkban találtak rá holtan 1957-ben. Lelőtték. Hogy ki vagy kik, azt ma sem tudjuk.
A tanácskozás méltó befejezéseként egyetemisták foglalták össze, mit tartottak legfontosabbnak a hallottakból. Egyikük arról beszélt, fontos, hogy a konferencia különböző nemzedékek párbeszédét is lehetővé tette, mert nagy baj, ha ez a párbeszéd elakad. A teremben díszletként felállított arctalan figurákról eszébe jutott, hogy mindazok viszont, akik az Olasz Intézetben megszólaltak, a maguk arcát mutatták, és ezzel fiatalkori önmagukat is felidézték. Másikuk az olasz nagykövetet idézte: „1956-ban a szabadság ereje minden másnál nagyobb volt.” Egy fiatalember azt a kérdést tette fel: mit tudnak tenni ők, mai egyetemisták 1956-ért, és válaszolt is rá. „A mi nemzedékünk felelős azért, hogy kimondják, kik a hősök és kik a gyilkosok, kik az áldozatok és kik az árulók.”
Bogyay Katalin, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkárának zárszavát követően az utolsó szó Bengt Lundborgé, Svédország nagykövetéé volt (az ő édesapja is nagykövetként szolgált Budapesten). Számára 1956 a kétpólusú világ kezdetét jelenti. A forradalom nem volt kudarc – hangsúlyozta –, elbukott, de erkölcsi győzelemként tartja számon a világ. Leverésével a Szovjetunió olyan úton indult el, amely zsákutcába vezetett.
origo.hu
Nyilvánvalóvá vált: összedolgozott a Tisza Párt és az ukrán titkosszolgálat
