Selyemgubók

Manapság szokatlan, ha a világsajtó a japán császári család tagjaival foglalkozik címlapjain. A kis herceg születését azonban vezető hírként tálalták a nagy nemzetközi lapok. Részletesen foglalkoztak például azzal, hogy a császár – az újszülött nagyapja – kardot küldött számára, hogy „védelmet nyújtson” az udvar legifjabb sarjának. Vagy azzal, hogy az újszülött – Hiszahito – világrajövetelének hetedik napján miként kapta nevét, amelyet így lehet lefordítani: hosszú élet és nyugalom. (A név második tagja, a „hito” általában a császári fiúgyermekek nevének végén áll. Az előző császár neve Hirohito, a jelenlegi pedig Akihito.)
A szigetországban természetesen mindenütt ünnepélyes szavakkal köszöntötték az újszülött herceget, de az örvendező nyilatkozatokban az is érezhető volt: a politikusok fellélegeztek, hogy egyelőre nem kell sietni az udvari szabályok megváltoztatásával. A császári trónt ugyanis most csak férfi örökölheti. A jelenlegi trónörökösnek, Naruhitónak és hitvesének, Maszakónak házasságuk nyolcadik évében kislányuk született, a most született herceg édesanyjának, Akisino hercegnének pedig szintén „csupán” leányai születtek mindeddig. Éppen emiatt vetődött fel korábban a jogszabály alkotóiban az, hogy ezentúl nő is lehessen császár Japánban, amihez azonban feltétlenül meg kell változtatni a jelenlegi szabályozást. A japán közvélemény nagyobb része lelkesen támogatta a női császár ötletét, ám ez a kérdés korántsem olyan egyszerű, mint gondolnánk.
Ugyan előfordult már császárnő a japán császári család hosszú történetében, ám női ágon született császár nem volt. S ha erre esély nyílna, akkor a mostani császár leánygyermekének, Szajako hercegnőnek is másképp alakulna, alakult volna a sorsa. Szajako ugyanis 2005 novemberében feleségül ment a tokiói polgármesteri hivatal egyik beosztottjához. Férje ősei régi hűbéres földesúri családhoz tartoztak, de ezzel a házassággal Szajako hercegnő közönséges „átlagpolgárrá” vált.


A második világháború után végbement reform folyamán megszüntették a különböző hivatalos társadalmi osztályokat Japánban. Ma már nem használhatják a régi rangot az arisztokraták, azaz hivatalosan mindenki egyszerű „átlagpolgár” lett. Bár jól hangzik az egyenlőség, a japán embereknek mégis hiányoznak a régi társadalmi előkelőségek és a köreikből származó hírek, pletykák. És ez fordítva is igaz. Manapság az udvar tagjainak igencsak korlátozott a mozgásterük, hiszen megszűntek régi kiváltságaik, s úgy tűnik, hogy nem tudnak természetes módon és szabadon kapcsolatot teremteni az emberekkel.
A trónörökös felesége, Maszako hercegné például már évek óta depresszióban szenved. Házassága előtt karrierdiplomataként tevékenykedett, magas műveltségét, tudását azonban ma már – hivatalos kötelezettségei miatt – nem tudja sehol kamatoztatni. Az idén augusztusban például a trónörökös Hollandiában nyaralt családjával Beatrix királynő meghívására, ahol két hetet töltöttek a vidéki vadászkastélyában. Mindenki arra gondolt, hogy ez a távolban eltöltött pihenés jót tehet Maszako állapotának. Ám mivel ez volt az első alkalom, hogy a császári ház egy része külföldön nyaralt, azonnal a közvélemény legfontosabb témájává vált a szigetországban. Maszakónak a mindössze kétheti, családos külföldi nyaralásáról sokat kellett magyarázkodnia.
Kétségtelen, hogy a japán császári családnak az egyik legfontosabb dolga a hagyomány megtartása és folytatása, ám látható, hogy a mai modern világ változásokért kiált. Nos, ilyen a sokat vitatott utódlási probléma. Az új gyermekáldás fiú utódot hozott, aminek következtében a politikusok félretették a törvényváltoztatás ügyét, azzal azonban ma már mindenki egyetért: a női császár kérdését egyértelműen rendezni kell.


Bizottság állította össze a tavaly már csaknem parlamenti vitára került törvényjavaslatot, amelyet Koidzumi Dzsunicsiro, az előző miniszterelnök hívott össze. E bizottság tagja volt például Okuda Hirosi, a Toyota autógyár volt elnöke, az akkori Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, és Ogata Szadako, az ENSZ menekültekért felelős egykori főtitkár aszszonya, valamint számos történész.
De nem egyszerű a törvénybe iktatott részletek megváltoztatása. Kérdés például az, hogy ha valóban lehetővé tennék női császár uralkodását, akkor a császárnő férjének vajon milyen rang járna? Netán a férjnek az eddigi „császárné” mintájára kellene szerepet vállalnia?
Bármilyen hihetetlenül hangzik – Európában legalábbis –, a japán hagyomány szerint a császári család női tagjainak a házasságukkal le kell mondaniuk a rangjukról, ahogyan az Szajako hercegnő esetében megtörtént. Ám ha lehetne császárnő, akkor nemcsak a hercegek, hanem a hercegnők is jogosultak lennének a trónra. S ha minden gyermekük önálló családot állapít, akkor jóval nagyobb lesz az udvarhoz tartozó családtagok száma, ez pedig jelentősen növelné a japán költségvetés terheit.
A sajtóban is napvilágot látott, hogy a változtatás céljából benyújtott törvényjavaslat meglehetősen radikálisra sikeredett. Nemcsak császárnőt ismert el, hanem a trón öröklésében nem adott elsőbbséget a férfi tagok számára. Az első gyermeket jelölte meg első számú trónörökösnek. A javaslatot éles társadalmi vita követte pró és kontra. Az ellenzők azt is a bizottsági tagok szemére vetették, hogy ezek az emberek Koidzumi tanácsadói – vállalatvezetők és hivatalnokok –, s majd éppen ők tudják megoldani az ország e húsba vágó problémáját.
Az új miniszterelnök más szempontot is fölvetett, ami szintén nem egyszerűsítette le a kérdést. Abe Sinzo úgy nyilatkozott, „a törvényjavaslatot egyelőre félretesszük, és most valódi széles körű vitát kell indítani. Meg kell fontolni azt a lehetőséget is, hogy most már a »csak polgárként« élő, a császári házból származó ősi családok férfi tagjait alkalmanként visszahozhassuk a trónra.”
A szigetország történelmi adatai szerint a japán császárság intézménye meglehetősen ősi, a VII. század óta létezik. A Meidzsi-restaurációt követően politikai hatalmat is gyakorolt a császár, majd a második világháború előtt megerősödött militarizmus a császári intézmény mitikus erejét használta ki: a császárt élő istennek ábrázolták. Az 1946-os új alkotmányban megmaradt a császárság intézménye, de a császár személye csupán az országot jelképezi. Politikai funkciójától, valódi hatalmától megfosztották, s nem szólhat bele a közügyekbe sem. Japán megjelenítésében ugyanakkor jelentős szerepe van. Fogadja az új nagyköveteket, megnyitja az országgyűlés üléseit, nemzetközi rendezvényeken – az olimpián vagy a világkiállításokon – első számú vezetőként képviseli hazáját. Az olimpiai megnyitón elhangzott szavakat elképzelhetetlen lett volna más szájából hallani, mint a császáréból. Persze nemcsak ennyire szűk, reprezentatív szerepre vannak „kárhoztatva” a császárok, hanem legalább ilyen fontos a tevékenységük a hagyományok megőrzésében. Az újévi szokásokhoz kapcsolódóan például minden év januárjában költészeti versenyt rendeznek az udvarban. A 31 szótagból álló jellegzetes, ötsoros japán vers faragásában az udvar összes tagja részt vesz. A költemények elkészültéhez szükséges kulcsszót előzőleg hirdetik ki. Ez tavaly a „haladás”, az idén a „mosoly” volt, jövőre pedig a „hold” lesz. Ilyenkor az emberek az egész országból küldik verseiket az udvarhoz, amelyek közül kiválasztják a legjobbakat, s a szerzőket meghívják az udvarba az újévi rendezvényre. Megvendégelik őket ebéddel, amelyen ősidők óta hagyományos ételeket szolgálnak fel. Az udvari rendezvény a televízión keresztül követhető figyelemmel, és az elhangzottakat másnap minden újság is közli.


A mezőgazdasági munkákban is részt vesz a császári pár – szimbolikusan. A Tokió közepén elhelyezkedő császári palotában saját rizsföldjébe a császár maga ültet rizst, figyeli növekedését, és ősszel ünnepélyesen learatja. Ezt a rizst később előkelő vendégeknek kínálják. Micsiko császárné selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozik. A hernyókat eperfalevéllel eteti, felügyeli fejlődésüket, s a selyemgubókat legombolyítja. Az így nyert selyemfonallal terítőket szőnek, amelyekkel megajándékozzák a magas rangú külföldi vendégeket.
Ezek persze csak kiragadott példák a számtalan teendőjükből, amiből talán érzékelhető: bizony nem könnyű ezt a szigorúan szabályozott rendet, a hagyományokat egyik napról a másikra megváltoztatni. Ki vállalna ezért felelősséget? Mert vannak az intézményt kritizáló liberális körök Japánban is. Ám azt mindenkinek tudomásul kell vennie: ezekkel a hagyományokkal maradhat Japán Japánnak.