Tegező viszony

A lengyelek 1956-ban nagyon sokat segítettek a magyaroknak, holott az ő hazájuk is romokban hevert, a szabadság pedig elérhetetlennek tűnő álom volt csupán. A rendszerváltozás utáni Magyarország első varsói nagykövete, a forradalom egykori résztvevője azt állítja, a mai fiatalokban is fel lehet kelteni az érdeklődést a történelem iránt. A több mint négy évtizede Lengyelországban élő író, fordító, egyetemi tanár Engelmayer Ákossal az 1956-os forradalomra emlékező Nowy Sacz-i találkozón beszélgettünk.

Előadásait legtöbbször fiataloknak tartja, és a lengyelországi 1956-os megemlékezésen is főként hozzájuk kívánt szólni. Mit gondol, mennyire érinti meg őket mindaz, amit az ötven évvel ezelőtti eseményekről elmesélt nekik?
– Egyetemi oktató vagyok, elsőéveseknek tanítok kelet-közép-európai huszadik századi történelmet. Számomra nem az a legfontosabb, hogy a dátumokkal pontosan tisztában legyenek, hanem azt szeretném, hogy tanítványaim értsék meg az összefüggéseket. Azt hiszem, fel lehet kelteni az érdeklődésüket. Amikor én kikerültem Lengyelországba, úgymond ide disszidáltam, óriási élmény volt hallani, amint az öregek az életükről beszéltek. Az apósom például elmesélte a fiamnak, hogy mint cserkész hogyan harcolt 1920-ban a szovjetek ellen. Ők nem féltek. Viszont Magyarországon 1956 után a családon belül sem volt téma a forradalom. Ha azonban sikerül tudatosítani a gyerekekben, hogy a szolidaritás gyökereit nem a múlt ködébe vesző csaták körül kell keresni, hanem a hozzánk közel álló eseményekben, akkor oda fognak figyelni ránk. Tanítok 1995 óta egy varsói magánegyetemen is, ahol eddig több mint ezer tanulmányt és dolgozatot kaptam a magyar ’56-ról és a lengyel–magyar kapcsolatokról.
– Az egykori fiatalok, akik Dél-Lengyelországban ismét találkoztak, milyen kapcsolatot tartottak egymással az elmúlt ötven évben?
– Júniusban a marcinkowicei templomban közösen szenteltünk fel egy táblát, amellyel a magyarok köszönetet mondanak azért, hogy ötven éve vendégül látták őket. Egy keszthelyi énekkar is eljött. Útközben megálltak Krakkóban, megtekintették a királyi várat, ahol az idegenvezetőről kiderült, olyan lengyelnek a gyermeke, aki Keszthelyre került menekültként 1939 után. Lám, a történelem így fonódik össze, ezt próbáljuk tudatosítani a fiatalokban.
– Mindenki ismeri a mondást, hogy magyar, lengyel két jó barát. Mennyire elevenek a kapcsolataink a mindennapok szintjén?
– A rokonszenv egyértelmű, de a lengyelek többségében nem tudatosodott a kapcsolatok történelmi háttere. Amikor Antall József fölkért, hogy legyek varsói nagykövet, azt mondtam neki, hogy elvállalom – iszonyatosan féltem különben –, egy feltétellel: ha nekem valamit Lengyelország ellen kell tennem mint diplomata, akkor lemondok. Hogy elvégeztem az egyetemet, hogy egyáltalán ember vagyok, azt a lengyeleknek, Lengyelországnak köszönhetem. Antall ezt elfogadta, s a következő öt évben egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy távoznom kellene. Nem hiszem, hogy a világon volt ilyen lelki és szellemi szabadsággal rendelkező nagykövet, mint én. Negyvennégy éve élek Lengyelországban, s ez idő alatt soha semmilyen hátrányom nem származott abból, hogy magyar vagyok.
– Diplomataként tapasztalhatta, mennyire fontos az Európai Uniótól függetlenül is a regionális partnerség, az, hogy bizonyos országok közösen lépjenek fel céljaik érdekében. Magyarország és Lengyelország között mennyire működőképes a gyakorlatban az együttműködés?
– Emlékszem rá, hogy az első nagyköveti értekezleten, 1990 júniusában elkezdtem bolygatni a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatokat, ám az akkori gazdasági miniszter közölte, nem kell nekünk az ingyenkonyhás lengyel reform. Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia, különösen most, fél attól, hogy a lengyelek középhatalmi pozíciót akarnak megszerezni. Persze tény, hogy a varsói diplomaták egy része hangoztatja, az ő hazájuk a legnagyobb állam Közép-Európában, ezért övék a főszerep.
– Mégis sokan bíztak a visegrádi együttműködésben…
– Ha a jelenleg sántító visegrádi együttműködést sikerülne fölpörgetni, az óriási jelentőségű lenne az unión belül. Csak sajnos a diplomaták egy része ezt nem érti.
– Nem érti vagy nem akarja érteni?
– Az egyik legfőbb probléma a nemtörődömség, a lustaság. A vezető diplomaták közül sokan nem beszélik az adott ország nyelvét, nem értik az emberi kapcsolatok jelentőségét. Máskor meg egyiptológust neveznek ki mondjuk Lengyelországba. Nekem megadatott az, hogy az első szabad választások után a fél szejmmel tegező viszonyban voltam, ami nagy szó, mert Lengyelországban nem tegeződnek úgy, mint nálunk. Ismertem Walesát, Mazowieckit, két percen belül el tudtam intézni mindent. Szóval ez hiányzik a mostani emberi kapcsolatokból.
– A magyarországi 1956-os megemlékezések egy részét szörnyűnek nevezte beszédében. Mire gondolt?
– Megjelent Eörsi Lászlónak egy könyve, amelyben Mansfeld Pétert köztörvényes bűnözőnek minősíti, Tóth Ilonát gyilkosnak. Dudás Józsefet már el sem olvastam, mert a bicska kinyílt a zsebemben. Közreműködtem egy lengyel dokumentumfilmben, amelynek 13 év, 13 perc a címe. A tizenhárom év egy Romek Strzakowski nevű kisfiúra vonatkozik, akit tizenhárom éves korában lőttek tarkón, a tizenhárom perc pedig Mansfeld Péterre, aki ennyit vergődött az akasztófán. A film az ő történetük. Eörsi könyvében nem szerepel, hogy semmisnek nyilvánították a halálos ítéletet, sem pedig a döntés indoklása. Vagyis az, hogy nem köztörvényes bűnözés miatt akasztották fel Mansfeldet. Ezenkívül a budapesti 1956-os emlékmű a Dózsa György úton szerintem botrányos. Ha rajtam múlna, az egykori Sztálin-szobor alapzatára két csizmát állítanék, azokba pedig a lyukas zászlót. Ha egy emlékművet meg kell magyarázni, akkor ott baj van.