Bush megkopott dicsfénye

Ha néhány esztendő múltán történelmi távlatokból tekintünk vissza George Bush két fehér házi ciklusára, alighanem a terrorizmusellenes háború meghirdetésére és az iraki invázióra emlékezünk majd. Bizonyára akadnak piaci elemzők, akik a maguk emlékirataiban megemlékeznek a kamatlábak változásairól, az is előfordulhat, hogy Bush adópolitikájában, melegházasságokról vallott nézeteiben, golfjátékában és evangéliumi gondolkodásában megannyi érdekes részlet rejlik, csak éppen mi nem tudunk erről. Az igazat megvallva azonban nem is igen érdekel bennünket. 2001. szeptember 11. és 2006. november 7. között – most legalábbis így tetszik – teljesen más ügyekről vitatkoztak az Egyesült Államokban.
Az ifjabb Bush dicsfénye ugyanis némiképp megkopott, anynyiban legalábbis feltétlenül, hogy az utókor joggal kérdőjelezze meg elnöksége legutóbbi két esztendejének hatékonyságát. A demokraták képviselőházi és szenátusi sikerei nyomán az elnöknek alighanem módosítania kell iraki politikáján. Bármennyire is bizonygatták egyesek a legutóbbi elnökválasztás előtt az ellenkezőjét, az Egyesült Államok vitatott háborúja továbbra is élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Az éles törésvonal változatlanul ott húzódik az amerikai társadalomban, s most, hogy a politikai többség megőrzésére szőtt republikánus álom szétfoszlani látszik, valamilyen módosításra van szükség. Ilyen értelemben nyilatkozott Nancy Pelosi, a képviselőház első női elnöke is: szerinte hazájának új utakat kell keresnie Irakban. Hogy ez pusztán azt jelenti-e, hogy kevesebb amerikai járőrözik majd Bagdadban, esetleg csapatokat vonnak ki, egyelőre nem világos. Egyvalami azonban nagyon is biztos: a valóban lényeges kérdésekben, így az Egyesült Államok regionális politikájában és a terrorizmusellenes hadjáratban a következő két esztendőben nem lesz alapvető változás, legfeljebb módosítások, kiigazítások. Az igazán fontos ügyekben a következő elnök dönt majd.
A Washington Post kommentárja mindenesetre egyértelműsíti, hogy a tengerentúlon sokan leplezetlenül örülnek a választás kimenetelének. Az amerikaiak szavazataikkal egyértelműen elutasították Bush elnököt és az iraki háborút. Vége a washingtoni egypártrendszernek – írja a lap, amely azért meglehetősen merész következtetés: mi, európaiak legalábbis most hallunk először arról, hogy a világ legnagyobb demokráciájában eddig politikai karanténban éltek volna. Megkérdezhetnénk például Ross Perot-t és az ő Reform Pártját, egypárti vagy kétpárti politikai rendszernek látja-e az amerikai viszonyokat, alighanem érdekes dolgokat válaszolna. Az viszont tény, hogy a sokat bírált washingtoni viszonyokban, a nemzettől és a választóktól egyre távolodó szenátorok és képviselők bensőséges világában semmiféle forradalmi változást nem hozott a megméretés.
Feltűnő az is, hogy a mostani választásokon a demokraták üdvöskéje, Hillary Clinton New York-i szenátor mennyire egyértelmű, elsöprő győzelmet aratott. A volt First Lady a szavazatok mintegy hetven százalékával nyert, de a voltaképpen borítékolható eredmény helyett inkább arra az általános vélekedésre érdemes odafigyelnünk, amely szerint a politikus mindössze bemelegített a 2008-as elnökválasztáshoz. Két év múlva okosabbak leszünk, de a Demokrata Párt elnökjelölése kétségkívül sok izgalmat hoz majd. Én arra is kíváncsi lennék, hogy a New Yorkban brillírozó Clintonné adott esetben hogyan teljesítene mondjuk a déli baptisták, az iowai farmerek vagy a texasi olajbárók körében.