A latin-amerikai magyarok és magyar leszármazottak helyzete sajátos. Ellentétben más nyugati magyar társadalmakkal (például USA, Kanada, Ausztrália és számos európai ország, ahova szüntelenül érkeznek új magyar bevándorlók Magyarországról, Erdélyből, a Felvidékről és a Vajdaságból), Latin-Amerikába 1956 óta nem volt számottevő magyar bevándorlás. A mai magyar társadalmak ifjúsága többségében harmad-, sőt negyedgenerációs fiatalokból áll. Épp ezért szinte lehetetlen felmérni a számukat.
– Statisztikák nem állnak ma rendelkezésre, de különböző kiadványokra, adatokra és felmérésekre támaszkodva abból indulhatunk ki, hogy Argentínában 30-50 ezer, Brazíliában 80-100 ezer, Venezuelában pedig 10-15 ezer magyar, illetve magyar leszármazott él. Ha ezeknek a számoknak a 10-15 százalékát vesszük, akkor kaphatunk valós adatot az aktív, ma is cselekvően számon tartható magyarság létszámáról. Ennél kisebb, de szintén szervezett magyar közösségek találhatók még Costa Ricában, Chilében, Paraguayban és Uruguayban is. Az asszimilációs folyamat Venezuelában a legerősebb, Argentínában a leglassúbb. Ennek okát az emigrációs csoportok kezdeti intézményesedésében és fejlődésében, a befogadó országok sajátosságaiban és körülményeiben kell keressük. Ezekben az országokban senkinek sem kell a magyarsága miatt félelemben élnie, atrocitások nem érik őket. Ugyanakkor viszont közösségi életükhöz, nemzeti tevékenységükre támogatást nem kapnak, teljes mértékben saját erejükre hagyatkoznak. A gyakorlat azt mutatja, hogy a dologi, üzemi költségek a tagdíjakból és adományokból összejönnek, de mindenki, aki a magyar intézményekben dolgozik, az ingyen teszi. És ez így van évtizedek óta. A kezdetekhez viszonyítva mindhárom országban érezhetően csökkent az aktívnak nevezhető magyarok létszáma. Ebben nem utolsósorban a gazdasági körülmények okozta nehézségek az egyik fő tényező, de nagy ellenfél a modern korunk által előidézett közömbösség is. Mindezek ellenére örömmel mondhatom, hogy a mai latin-amerikai magyar élet bizonyos fokig reneszánszát éli. Mintegy 30 magyar intézmény működik Argentínában, hasonló a helyzet Brazíliában és Venezuelában is. Hosszabb szünet után ismét van magyar nyelvű újságunk: 2005 márciusban megjelent az Argentínai Magyar Hírlap; idén júliusban rendezték meg a VIII. Dél-amerikai Magyar Néptánctalálkozót, két éve „Plaza Hungría” elnevezésű parkot avattak Buenos Airesben, Sao Paulóban szintén van ilyen, és most az 56-os ünnepségek kapcsán hasonló teret avattak a venezuelai Caracasban.
– Úgy vélem, önök mindent megtesznek hagyományaink ápolásáért, de mintha az anyaország a Latin-Amerikában élő magyarságról tudomást sem venne.
– Az anyaországban még nagyon kevesen jöttek rá, hogy kiaknázatlan tőke rejlik a szétszórtságban létesült magyar kolóniákban. Sok szó esik mostanában a „határon túli magyarokról”, a „szülőföldön való megmaradásról”. Ilyenkor, az esetek túlnyomó többségében kizárólag a Kárpát-medence térségére gondolnak, de a nyugati magyarságra (köztük a latin-amerikai magyarságra) nem, mert Magyarországon alig-alig ismerik a latin-amerikai magyarság életét. Ezért is alakultak meg a 90-es évek elejétől a képviseleti intézményeink (kezdetben országonként), majd ezeket összefogva, 2004-ben, a Latin-amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége, a Lamoszsz. Az a megfontolás vezetett minket, ha nagyobb területet, nagyobb magyar közösséget képviselünk, több esélyünk lesz arra, hogy komolyan vegyenek minket. Legfőbb ismertető eszközünk a honlapunk, a lamoszsz.hu.
– Argentínában A magyar szabadságharc az argentínai sajtóban címmel tartottak kiállítást a Buenos Aires-i nemzeti könyvtárban, „a berlini fal összeomlása Magyarországon kezdődött” gondolattal indulva a magyar forradalomról, s annak brazíliai visszhangjairól pedig megjelent egy olyan könyv, amelyet a Brazíliában született Szabó László írt. Mennyire érdekelheti a Latin-Amerikában élő más népeket a mi ’56-os tragédiánk?
– Annak ellenére, hogy a latin-amerikai népek az Egyesült Államok és a Szovjetunió között zajló hidegháborút kicsit kívülállóként élték meg, az ’56-os forradalom hírei élénk figyelmet és a magyarok iránti szimpátiát váltott ki abban az időben. Ez a szimpátia a mai napig is tart. Az 50. évfordulóról minden országos napilap tárgyszerűen megemlékezett, függetlenül az aktuális budapesti hírektől.
– A december ötödikei népszavazást követően meghívást kaptak a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumának (HTMSZF) tanácskozására. Egy év távlatában mit jelentett mindez a Dél-Amerikában élő magyarok számára?
– Nemcsak meghívást kaptunk, hanem a HTMSZF későbbi tanácskozásán teljes jogú tagságot is. Ez azt jelentette számunkra, hogy a Kárpát-medencei magyar politikai szervezetek nemcsak el-, hanem be is fogadtak minket. Támogatták azon törekvésünket, hogy a magyarországi pártok végre figyelembe vegyenek minket is, például abban, hogy a következő Máértre (vagy ahhoz hasonló tanácskozásra) mi is kapjunk meghívást, de abban is, hogy anyagi támogatásban is részesülhessünk.
– Történtek-e hasonló lépések a magyarországi közéletben is?
– A HTMSZF, 2005. októberi, marosvásárhelyi tanácskozását követően felvettük a kapcsolatot a magyarországi parlamenti pártokkal, amelyek elvben, szintén támogatták törekvéseinket. Pozitív fogadtatásban részesített Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke is, a Lamoszsz meghívott vendégként jelen lehetett az idei Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumán. Azt azonban el kell ismernünk, hogy kézzelfogható, konkrét eredményeket, olyanokat, amelyeket a latin amerikai magyarság közvetlenül érezne, még nem sikerült elérnünk. Úgy érezzük, hogy a jelenleg körvonalazódó új nemzetpolitika nehezíti a helyzetünket, mert abban a nyugati magyarság alig említődik meg. Pedig a latin-amerikai magyarság tényleg megérdemelné, hogy az anyaország végre tudomást vegyen róla is.
– Ön Buenos Airesben született. Mikor jött először Magyarországra, s hogyan döntött az itteni letelepedés mellett?
– Középiskolás koromban jártam turistaként először Magyarországon. Nagy élmény volt „élőben” látni mindazt, amit elbeszélések és fényképek alapján ismertem otthonról és a hét végi magyar iskolából. A La Plata-i Műszaki Egyetemen repülőmérnöki diplomát szereztem, és szerettem volna a szakmában elhelyezkedni, ami akkoriban, Argentínában, nemigen volt lehetséges. Magyarországi tartózkodásom alatt, közös ismerősök révén, megismerkedtem id. Rubik Ernővel, aki egész életében a repüléssel foglalkozott (ő tervezte a Góbét, azt az oktató vitorlázó repülőgépet, amelyet évtizedeken keresztül használtak Magyarországon). Ő ajánlotta fel, hogy dolgozzak vele, mert éppen nekikezdett egy kétszemélyes, motoros kisgép tervezésének. Négy évig dolgoztam vele, ezalatt a gép tervezése, megépítése, berepülése megtörtént. Sajnos nem sikerült a sorozatgyártást létrehozni. Időközben megházasodtam, első gyermekem is megszületett, itt maradtam… Azóta más területen, az energetikában dolgozom, négy gyermekem van.
– 1956 ötvenedik évfordulóját mondhatni, méltatlan körülmények között tartották meg. Mit sugározott mindebből a dél-amerikai sajtó, mit tudnak minderről az ott élők?
– Az aktuális magyarországi hírekről mindenki értesülhetett, persze, a látványosabb elemek kerültek az újságok címoldalára vagy a tévé képernyőjére. Ilyen események voltak a tévészékház ostroma, vagy az október 23-án elkötött tank. Számos aggódó és érdeklődő telefonhívást kaptam azokban a napokban olyan argentínai ismerőseimtől, barátaimtól, akik látták ezeket a képeket.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Továbbra is vezet a Fidesz-KDNP
