Nagyon messze volt a településtől a szentkirályszabadjai vasútállomás. Az 1942-től ide érkező – így a szerbiai Borba vitt – munkaszolgálatosoknak gyalog kellett megtenniük a községig, majd pedig a katonai repülőtérig vezető öszszesen mintegy hat kilométeres utat. A vasutat az 1960-as években felszámolták, de az állomásépület még ma is áll. A háromablakos épületben volt a váróterem és az állomásfőnök lakása: ma amolyan hajléktalanszállás. A környék vadregényes, a hatalmas platánfák pedig még látták a mintegy hatvan évvel ezelőtt ide érkező és innen elvitt munkaszolgálatos-századokat. A háború alatt jelentős forgalmat bonyolított le a három sínpárral rendelkező állomás, mivel nagy építkezésbe fogtak a község északi határánál: a kassai Horthy Miklós Honvéd Repülőakadémiát akarták idetelepíteni. A munkaerőt a román, cigány, zsidó, valamint a Jehova tanúi felekezethez tartozó és nazarénus vallású munkaszolgálatosok jelentették.
Kovács Géza helybeli, hetvenhét éves kísérőmmel a vasútállomás után a katonai repülőtér felé vesszük az irányt. Géza bácsi tizenöt éves volt, amikor a polgári elvégzése után a repülőtérre került dolgozni 1944 áprilisában. A repülőtéren és a barakktáborban a csatornázás, a vízvezeték- és villanyszerelési munkák felmérése volt a feladata. A cég, ahol dolgozott, 250 szakemberrel és 50–150 munkaszolgálatossal végezte napi feladatait. Hamarosan Siska György zsidó főmérnök irodájához került, amely 50–100 munkaszolgálatost alkalmazott árokásásra. Siska azzal a feladattal bízta meg, hogy a zsidó munkaszolgálatosoknak legyen a nem hivatalos árubeszerzője. Géza bácsi mindennap összeírta, hogy mik az igények, és ha kellett, naponta kétszer fordult meg biciklijével Veszprémben. Az első feladata 150–200 alumínium mosdótál beszerzése volt. A konspiráció szabályait betartva, postaszolgálatán kívül, naponta általában 30–50 kiló füstölt szalonnát hozott a zsidóknak. A táborban szemet hunytak e tevékenység felett, a felügyelő katonák a munkánál voltak szigorúbbak. Feladatát október végéig látta el, majd a leventeszolgálatot elkerülve Szentkirályszabadján élte meg a szovjet csapatok bevonulását. Később mint a község vb-titkárának szintén bejárása volt a reptéren osztozó szovjet és magyar parancsnokságra.
A most is mindent alaposan ismerő Géza bácsival elhagyjuk Szentkirályszabadját, és egy széles, nagyon rossz állapotban lévő úton haladunk mintegy három kilométert. A reptérre vezető út bal oldalán húzódott a Veszprém–Medgyespuszta vasútvonal, amelyen a repülőakadémia építkezéséhez szükséges anyagokat és a rengeteg hadianyagot szállították. A sok ezer munkaszolgálatos ezen a vasút melletti úton érkezett a táborba. Az út két oldalán korábban akácfasor húzódott, ahol Géza bácsi gyakran látta a kezüknél fogva kikötött munkaszolgálatosokat, elsősorban a romániai cigány muszosokat.
Elérjük a repülőtér őrizetlen főbejáratát. Ez a magyarok által elkezdett, a németek által folytatott, majd a szovjetek által használt repülőtér déli főbejárata. A 71-es számot viselő, volt szovjet betonépület mára már az enyészeté lett. A vasútnak itt volt vége. A bejárattól jobbra, ma is a kerítés mellett húzódik az a két-három hektár nagyságú terület, amely egészen a már Litérhez tartozó Bendola-patakig nyúlik. Itt állt 1942 és 1944 között a barakktábor. Ennek egyetlen bejárata volt, az a pont, ahol állunk. A munkaszolgálatosnak helyet adó, 50–100 méter hosszú, egységes akácfa barakkok a fák között, majdnem párhuzamosan álltak az úttal. A földbarakkok másfél méterre emelkedtek ki a földből, egy méter mélyen ásták be őket. A földbe akácfa cölöpöket vertek, közéjük deszkákat tettek, és a barakk tetejét is bedeszkázták. A fából készült priccseken szalma és pokróc volt, és két karbid- vagy viharlámpával világítottak. A kijáratnál volt a mosdó. A barakkok között volt átjárási lehetőség, csak a konyha és az iroda volt külön is elkerítve, s az ideiglenesen felállított oszlopokon égők voltak elhelyezve. Jó lenne mindezt térképen pontosítani, de Géza bácsinak a kemencébe gondosan elrejtett, a tábort ábrázoló térképeit az édesanyja véletlenül mind elégette.
A munkaszolgálatosok felügyeletével megbízott Rőder Jenő vezérőrnagy szemlét tartott 1943. március 22-én. (Ekkor még a később Borba induló századok is itt tartózkodtak.) Fennmaradt jelentése szerint „az elhelyezésre szolgáló földbarakkok a mostani időjárásban szárazak és így jól megfelelnek”, „a bánásmód ellen nincs panasz”, „az étkezés jó”, azonban „a vízzel való ellátás kérdését sürgősen meg kell oldani”. A munkaszolgálatosok által szerkesztett, ezer példányban, rotációs technikával készült újság, az „első magyar muszos” Tábori Híradó 1943. október 22-i száma szerint aktív sport-, zenei és kulturális élet folyt itt, és létrehozták az 5000 pengővel gazdálkodó szociális bizottságot, valamint a „sok száz könyvvel” rendelkező tábori könyvtárat. Mindezért a lap természetesen köszönetet mondott Both Raymund alezredes táborparancsnoknak. Róla azt írta Szentkirályszabadjáról megjelent könyvében Veress D. Csaba történész, hogy „rendkívül emberségesen” viselkedett, és neki is volt köszönhető a „jóléti intézmények jelentős megjavítása”. A kultúrbizottság azonban még a korábbi táborparancsnok, Égner Kálmán idején, 1943 márciusában alakult meg. Az egykori Egyesült Izzó tisztviselőjétől, a később Borba hurcolt munkaszolgálatos Varga Endre visszaemlékezéséből pontosan tudható, hogy ő és Katz Ernő erdélyi kommunista hívta életre a vasárnaponként nagy sikerrel működő kultúrműsorokat. Ennek célja „valami tartalmat adni […] a politikailag öntudatlan bajtársaknak” és „a keret maguk felé irányítása”. Kellett is ez, mivel a muszosok rendszertelenül járhattak csak ki a táborból. Vasárnaponként szinte csak misére mehettek ki, és mivel – szintén Veress D. Csaba szerint – a zsidó munkaszolgálatosok közül sokan katolikus vagy református hitre tértek át, a kikeresztelkedett zsidó munkaszolgálatosok „olyan nagy számban látogatták a római katolikus szentmiséket”, hogy a helyi plébánia „engedélyt kapott arra, hogy vasár- és ünnepnapokon két misét tarthasson”.
Géza bácsi szerint a reptér körül volt kerítve, így a barakktábort kettős kerítés övezte, farkaskutyákkal, fegyveres őrséggel felszerelve, amelyet 1944 júliusától megerősítettek. Most semmi nem utal arra, hogy itt két és fél éven keresztül ezrek dolgoztak, éltek és szenvedtek. Ennek oka az eleve ideiglenes szándékkal emelt gyenge barakkokon túl az, hogy 1945 után a helyiek traktorral kihúzták a vízvezetékcsöveket, elvitték a fa- és építőanyagot, a vasat. Szabad volt a bejárás, és a háborús károk eltüntetéséhez kellett az anyag. A támaszték nélkül maradt barakkok fala bedőlt, és a természet már régen visszahódította a területet. Beljebb merészkedünk a zöld dzsumbujba, mert jó lenne legalább egy betonalapot megpillantani, de mivel ez eredetileg sem volt, a helyzet teljesen reménytelen. (Később megnézem az interneten hozzáférhető műholdas térképen a területet, de azon sem fedezek fel semmi nyomot.) Mindenesetre a munkaszolgálatosok, köztük a későbbi „boriak” innen mentek naponta dolgozni.
A betonút emelkedik, és a reptérig leküzdi az öt-hat méteres szintkülönbséget. Feltűnnek a magánkézbe került vagy gazdátlan épületek. Itt egy komplett szovjet garnizon működött 1991-ig, körülbelül ezer emberrel, tiszti lakásokkal, panelépületekkel, két iskolával, kórházzal, könyvtárral és színházzal. Zárt világ volt ez, ahol a magyar államnak semmilyen beleszólása nem volt semmibe: kis szovjet katonaállam Magyarország területén. Az egykor szigorúan titkos bázis mára amolyan mutogatni való szovjet mintájú skanzen lehetne, a szovjet típusú birodalmi-katonai folklór jeles példája, ahol a tisztek jól érezték magukat, a kiskatonák pedig kevésbé rosszul, mint Belső-Ázsiában vagy Afganisztánban. A szovjetek kivonulásuk során nem kímélték a berendezést, de állítólag működőképes laktanyát hagytak maguk után. Ismeretlenek azonban ismét kifosztották. Ráadásul a szentkirályszabadjai és a veszprémi önkormányzat sokáig nem tudott megegyezni a 400 hektár tulajdonát illetően, így másfél évtizeden át folyamatos volt a pusztulás.
A munkaszolgálatosok által épített háromemeletes tiszti lakóépületek és a konyhaépület több hadsereget is kiszolgált, akárcsak az erdő sűrűjéből előtűnő dupla hangárok. A XIII. gárdahadosztály mobil légvédelmi ezredének Krug típusú rakétái kaptak itt helyet: a kétszer három darab, monumentális hangár sorsáról immár az új tulajdonos fog dönteni. A szovjet garnizon mellett fekszik a volt magyar garnizon. A két katonai tábor szigorúan elkülönült, mégis szimbiózisban élt egymással. A szovjet birodalom szétesésével a sorsuk is közös lett. A kettőt elválasztó – mára szétrobbantott – méteres betonkerítésen át azért hivatalos út vezetett az olcsó szovjet kantin felé. A pusztulás itt is a szovjet részhez hasonlatos, de a kifutópálya épségben megvan. A taszári kifutó méreteivel csaknem azonos, 2,5 kilométer hosszú és 60 méter széles pályát a munkaszolgálatosok építették. A 88 éves, Baján élő Hevesi János nazarénus munkaszolgálatos a következőt írta erről: „a repülőteret építettük, zúzott követ hordtunk csillével, amit elteregettünk, majd földet kellett rá teríteni, azt szépen simára eligazítani”. Vagyis a nem árokásásra, építkezésre kirendelt munkaszolgálatosokat a barakktáborból északi irányba gyalogoltatták két-három kilométert, ahol a kifutópályával szembeni dombokon kitermelték a követ. A fehérlő dolomitos homokkő Péter-domb távolról is jól látható, de mi megkerüljük a repülőteret, közelről is megnézzük. A domboldalon két nagyobb, rendszertelenül megbontott kőkatlanra találunk, amelyekben bányagödrök vannak. Itt lapátolták és csákányozták a földet és a követ, majd rakták csillékbe és tolták lefelé a kifutópályához. A „csillevasút” mintegy másfél kilométer hosszú volt. Annak idején Géza bácsi munkatársaival vasárnap délutánonként kijött ide, és élvezte a lefelé guruló, nyolc-tíz csillés „szerelvény” nyújtotta szórakozást.
A „bori” zsidó munkaszolgálatos Varga Endre később így írt erről: „Naponta ki kellett kaparni fél köbméter földet. Ha elég puha földhöz jutottunk, akkor meg tudtuk csinálni egy óra alatt, de ki kellett húzni egész napra. Viszont ha kövecses, nehéz, sziklás talaj volt, ahol csákányt kellett használni, az bizony elég megerőltető volt… A században, ahova én kerültem, nagyon kevés a fizikai munkás… a legtöbben értelmiségiek voltak.”
Védett árvalányhaj és odavetett szemét látható most a kráterekben, valamint az 1944. októberi légitámadások ellen épített tiszti betonbunker felrobbantott maradványai. A kőkatlanok tetejéről két hegy között ellátni a Balatonig. „Ez a viszonylagos békesség” – Varga Endre szavai szerint – 1943 júliusáig tartott, „amikor egyszerre elterjedt a hír, hogy kiválasztanak minket Szerbiába. […] Egyszer csak sorakozó van, összeállítják a századokat, és megjelenik egy német katonatiszt… Kijelentették, hogy a század teljes létszámmal megy, fölmentésnek helye nincs.” Varga Endre százada mellett még négy század indult Szentkirályszabadjáról vasúton Szabadbattyánon át Ercsibe, ahonnét hajóval mentek tovább Jugoszláviába. A honvédelmi miniszter ugyanis az 1943. július 6-i rendelet szerint a német Organisation Todt szervezet rendelkezésére bocsátott, azaz a bori rézbányákban való munkavégzésre átadott 16 kisegítő zsidó és egy különleges (kisegyházak katonaságmegtagadó tagjaiból álló) századot, összesen mintegy 3000 embert. A szentkirályszabadjaiaknak július 20-ig kellett elérniük a menetkészültséget, azaz megérkezniük Ercsibe, hogy ott behajózzák őket Borba.
Az út azonban kétirányúnak bizonyult. A világháború alatt az összesen mintegy 6000, Borba került munkaszolgálatos fele gyalogmenetben indult 1944. szeptember 17-én vissza Magyarországra. Egy, a budapesti Hadtörténeti Levéltárban őrzött feljegyzés szerint összesen 1647 bori muszos érkezett vissza Szentkirályszabadjára. A honvédelmi miniszternek október 22-én kelt, „a bori csoport maradékából új, különleges munkaszolgálatos-századok felállításáról” szóló rendelete „kb. 1600 fő zsidó” muszosról rendelkezik. Smilovits Pál kereskedő, bori túlélő 1945-ben rögzített szavai szerint 1600-an, míg Bartos Sándor budapesti egyetemi hallgató – szintén ekkor jegyzőkönyvezett – véleménye szerint 1800 volt a boriak létszáma. A partizánok és a szovjet csapatok elől erőltetett menetben hajtott muszosoknak tehát mintegy a fele érkezett csak meg Szentkirályszabadjára, a többieket útközben a magyar keret- vagy a német katonák megölték. A boriak három irányból érkeztek. Legkorábban a Zomborból vonattal ideszállított kisegyházak tagjai, majd a Bajáról érkezők, végül a Mohács felől jövő zsidók érkeztek meg. Veress D. Csaba szerint a szentkirályszabadjai iskolák bezárásának napján, 1944. október 29-én érkeztek meg a vasútállomásra a Mohács felől jövők.
A zsidó munkaszolgálatosok mellett megérkeztek Zombor felől a nazarénus és a Jehova tanúi gyülekezethez tartozók is. Utóbbiak között volt a paksi Szinger Ádám, aki szerint „Szentkirályszabadján épületekbe, barakkokba szállásolták” el őket. Így emlékszik vissza: „Kaptunk kondérokat, és közülünk is lettek szakácsok… A kovácsok a városban lévő egyik kovácsmesternél lópatkolással és egyéb munkával [foglalkoztak], volt, aki erdei munkára ment, volt fogatos alakulat is, melyben nazarénusok is voltak lóhajtó kocsisok.”
A Szálasi-puccs utáni időszakra esett az újabb szentkirályszabadjai munkakezdés ideje, ezért mindenkit ismét eskütevésre köteleztek. A katonai esküt – életük kockáztatása árán – csak a kisegyházak tagjai nem tették le, mert számukra nemcsak a katonai szolgálat, hanem az eskütétel is valláserkölcsi parancsba ütközik. A többi borinak nem volt más választása, és felesküdtek Szálasira. A honvédelmi miniszter egyébként „a bori csoport maradékából” öt-hat új munkaszolgálatos-század felállítására is utasítást adott, és egyben „a reptér rendelkezésére” bocsátotta őket. Ez így is történt, hiszen Katz Tibor zsidó muszos 1945-ben jegyzőkönyvben rögzített elmondása szerint „dolgoztattak bennünket egy repülőtéren, teljesen lerongyolódva, cipő nélkül voltunk, állandó esőzés között, olyan barakkban laktunk, ahová befolyt az eső, rengetegen betegedtek meg vérhasban”. Benedek László rákoskeresztúri zsidó mészáros és hentes Szentkirályszabadján szakács lett. 1945-ben jegyzőkönyvbe mondott szavai szerint „az élelem elég zsíros volt, és éppen ezért ez borzasztó hasmenést okozott, úgyhogy nagyon legyöngültek”. A táboron kívül lévő – már említett – konyhára egyik nap „egyszer kicsit később mentem, mint a többi, ezért a kapunál álló őr úgy megvert, hogy két napig nem tudtam a konyhára menni” – írja. Hevesi János nazarénus visszaemlékezése szerint a kifutópályán az általuk szétterített zúzott kőre és földre „kivezényelték az agyoncsigázott, a bori rézbányákból odaért, még életben maradt zsidókat, azokkal tapostatták keményebbre, hogy alkalmas legyen a repülőgépek leszállásához”. A boriak közül mások – mint például Rosenthal Rezső rábabogyoszlói zsidó fuvaros – „föld alatti bunkereket építettek”.
A ma Budapesten élő, 85 éves Worstein Olivért politikai meggyőződése miatt vitték munkaszolgálatra Szentkirályszabadjára. Az ő százada ekkor már a kifutópálya befejezésén dolgozott. Mikrofonomba mondott szavai szerint „a boriak más kategóriát jelentettek”. „A bori különítmény egy maradék munkaszolgálatos különítmény volt, véletlen, hogy ezek egyaránt ennyien megmaradtak.” Olivér bácsiék „viszonylag jó kapcsolatban voltak saját őreikkel, akik azt tanácsolták nekik, hogy a boriakkal, akikkel már egyszer Baján találkoztak, ne próbálják felvenni a kapcsolatot. […] Ne keveredjenek bele semmibe, mert a boriak őrei nem emberek, hanem emberevők, állatok, azok mindenre képesek. Ezek nem feljelentenek, hanem lőnek.” Olivér bácsiék őrei „nagyon elítélően nyilatkoztak róluk”.
Sisák György tizedes viselkedése is mutatja a viszszaérkezett boriakkal való kegyetlen bánásmódot. Sisák Szegeden 1947-ben kelt kihallgatási jegyzőkönyve szerint „a muszosoknak az a parancs volt kiadva, hogy nem szabad a környező kertekből vagy földekről krumplit szedni”. Elmondása szerint „úgy de. 10 h felé lehetett – a dátumra pontosan nem emlékszem –, egy Kesztenbaum nevű muszos, aki a 12/5. századnál volt, engedély nélkül elment krumplit szedni. Mikor én ezt észrevettem, odakiáltottam, hogy hagyja abba a krumpliszedést, mire felszólításomra sem hagyták abba, amire én a puskámat vállamhoz emelve kb. 100 méterre a krumplit szedegető munkaszolgálatosok közé lőttem. Lövésem Kesztenbaumot találta el, aki azonnal meg is halt. Társai vitték be a körletbe.” Mindezt a szemtanú, Schichtanz Miklós muszos 1947-ben kelt tanúvallomásában úgy mondta el, hogy „láttam, amint Sisák minden szó nélkül puskájával agyonlőtte Kesztenbaumot. Ez után Sisák bejött a körletbe, és ott örömmel ugrálva kijelentette előttünk, hogy »na, zsidók, itt fogtok éhen dögleni vagy én foglak agyonlövöldözni benneteket!«.” Flaschner Sándor muszos szemtanú ugyanekkor tett tanúvallomása szerint Sisák a lövést „kb. 3 lépés távolságból” adta le.
Azok között volt Miklósi István abonyi fakereskedő, akikre a krumpliföldön rálőtt Sisák. Tanúvallomása szerint Sisák nemcsak minden felszólítás nélkül lőtt, és megölt egy muszost, de egy másikat is lábon lőtt. „Utána bejött a körletbe, és kereste azokat a muszosokat, akik még részt vetek a krumplilopásban, és mivel a századunkból a fiúk nem árultak el engem, az egész századot megcsuklóztatta és végigverte.” (Sisákot a népbíróság halálra ítélte, és 1947-ben Budapesten kivégezték, de ez már nem segíthetett áldozatain.) Más keretlegények is ugyanígy viselkedtek, hiszen – Müller Miklós fodrász jegyzőkönyvbe vett elmondása szerint – Horváth József tizedes, Csillag Albert festőművész bori gyilkosa ugyancsak a krumplit szedő muszosok közé lőtt.
A szentkirályszabadjai önkormányzat halotti anyakönyvében található, ebből az időszakból származó bejegyzéseket összehasonlítottam a hiányosan fennmaradt veszteséglistákkal. Ennek alapján bizonyítható, hogy a bori muszosok közül nemcsak a huszonnégy éves Kesztenbaum (Kesstenbaum) Ignác halt meg a „Reptér táborban” („golyó által okozott lövésszerű sérülés folytán beállott belső elvérzés, X. 22., 12.05 h”), hanem a harminchét éves Frimm István szombathelyi kereskedősegéd („szívbénulás, XI. 1., 15 h”), a negyvenéves Gedő Artúr felsőitebei tanító („szívbénulás, X. 26., 14.30 h”), a negyvenegy éves Guth Vilmos budapesti hentes és mészáros („végelgyengülés következtében beálló szívbénulás, XI. 1., 11.30 h”), a huszonhárom éves Reisz József („szívbénulás, XI. 6., 18 h”), továbbá Gutmann Illés vagy Gutmann Adolf („végelgyengülés következtében beálló szívbénulás, XI. 3., 15 h”) is. Az elhunyt muszosok sírját hiába keresem. A kicsike, helyrehozott községi zsidó temetőben közülük senkinek nem akadok a nyomára. Lelkes kísérőm, Géza bácsi kizártnak tartja, hogy a községen keresztül, a mintegy hat kilométeres utat megtéve, ide hozták volna a meghaltakat. Reptéri temetőről nem tudunk, és csak egyetlen ismeretlen visszaemlékező tett említést arról, hogy egyik meghalt társuk valamelyik reptéri földtöltésben alussza örök álmát. Lehet, hogy a többiek is?
Radnóti Miklós itt még elkerülte a tarkólövést vagy a végelgyengülés következtében beálló szívbénulást. A 86 éves, Budapesten élő Kádár István találkozásunk során elmondta, hogy „a repülőtér szélén, a villanyoszlop tövében voltak letáborozva”, amikor „10-15 méterről” megpillantotta a még Borban Varga Endre által neki bemutatott Radnótit. „Nem azonnal ismertem meg, [mert] nagyon-nagyon rossz állapotban volt… Bricsesznadrágban volt, és kilógott a lába a bakancsából. […] Megszólítottam, pár szót váltottunk, nem volt beszédes, kommunikációképes állapotban.” Mindenesetre Radnóti Bori noteszének utolsó versét, a Razglednica (4)-et itt fejezte be 1944. október 31-én.
Worstein Olivérék tudták azt, amit a boriak még nem: a boriakat „továbbviszik Németországba, koncentrációs táborba, ott van a vég”. A Honvédelmi Minisztérium egyik rendeletéből fennmaradt melléklet szerint hat szentkirályszabadjai bori századot kellett felállítani, amely századoknak november 6-ig kellett Mosonmagyaróvárra beérkezni. Veress D. Csaba szerint először a boriakat indították el a Veszprém–Győr–Mosonmagyaróvár útvonalon, azután a többi munkaszolgálatos alakulatot. A szentkirályszabadjai bori és nem bori muszosok kegyetlen útja Németországban folytatódott.
origo.hu
Ezen a középiskolai kvízen felnőttek is elvéreznek – Ön hány kérdésre tudja a választ?
