A bonyhádi cipőgyártás 1917-ben indult a Pétermann és Glaser Cipőgyárban. A rámán varrott és gojzervarrott technológiával előállított termék márkaneve Glória volt. A cipőgyárat 1948-ban államosították. A hetvenes évek második felében már közel kétezer embert foglalkoztató Botond Cipőgyár évente 1,7 millió pár cipőt gyártott, így országos jelentőségű vállalattá nőtte ki magát. A Salamander cég a magyar piacon már az 1920-as évek végén jelen volt, de üzleteit a második világháború után államosították, és termékeit 1989-től forgalmazta újra. Az egykori Tisza cipőgyár martfűi gyáregységét a német anyacég 1998-ban vette meg, a bonyhádi cipőipari szövetkezet helyén létrehozott Sabona Cipőipari és Kereskedelmi Kft. szintén a kilencvenes évek végén került a német cég tulajdonába. A 117 éves múltra visszatekintő, cipőkészítésre alakult, de ma már forgalmának legnagyobb részét parkolóházak üzemeltetéséből szerző Salamander tulajdonosa az Energie Baden-Württemberg (EnBW) energiaszolgáltató. A veszteséges cipőágazat néhány éve szorult háttérbe, amikor a cég az ipari szolgáltatások felé vett irányt, felvásárolva például a parkolóházak üzemeltetésével foglalkozó Apcoa Parking AG-t. 2002-ben a Salamander forgalmának körülbelül 35 százaléka származott cipőipari tevékenységből. A Salamander AG németországi anyavállalata a cég 2003. január 9-i ülésén megszorító intézkedésekről határozott. Jelentős mértékben csökkentették a cipőgyártás kapacitását, külföldi kirendeltségei közül bezárt a magyarországi Bonyhádon lévő üzem.
– Én azt hittem, hogy összedől Bonyhád. Vége a városnak, ami az ember szíve csücske, s már nem csiripelnek a madarak többé – fogalmaz Budai Zoltán, a Tolna Megyei Munkaügyi Központ Bonyhádi Kirendeltségének vezetője arról a napról, amikor a Salamander bejelentette a gyár bezárását.
– Volt olyan időszak, amikor a Salamander közel kétezer embernek adott munkát. Utcai lábbeliket, valamint kiváló minőségű, magyarok számára megfizethetetlen árú cipőket gyártottak itt. Addig a napig Bonyhád a környék egyik legjobb munkanélküliségi mutatóival rendelkezett, 800 munkanélkülit tartottak nyilván, ami hétszázalékos munkanélküliségi rátát jelentett, amely jóval az országos és a megyei átlag alatt volt. Egyből 1600 regisztrált munkanélkülink lett – mondta a munkaügyi kirendeltség vezetője. Arról, hogy mi történt mindezek után, ekként beszélt: – Ami lényeges! Ahogy megtörtént a baj, nem telt el egy hét sem, s már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy mit is lehetne csinálni. A polgármesteri hivatal azt vizsgálta, hogy milyen kedvezményekkel tudná segíteni a vállalkozások létrejöttét, a munkaügy azon gondolkozott, hogy milyen pénzeket tudnánk megfogni, amelyekkel aztán segíthetnénk új cégek létrejöttét, és gyakorlatilag 2003 végére már olyan üzemek szerveződtek itt, amelyekről tudtuk, hogy a kitűnően képzett munkanélküliek egy részét foglalkoztatni tudják majd.
A volt salamanderes magyar menedzsment a dolgozókkal összefogva létrehozott egy üzemet, ahol azonnal háromszáz embernek sikerült munkát teremteni. Különféle támogatásokkal a cipőipari üzemek bővíteni tudták a termelésüket, ami újabb munkaerővonzást jelentett. Gyakorlatilag az 1600 fős munkanélküliség egy év alatt visszaesett 1200-ra. 2004-ben, 2005-ben sorra jelentek meg újabb és újabb vállalkozások a térségben. – Bonyhád önkormányzata pályázatot írt ki munkahelyteremtésre, s anyagilag támogatta a nyerteseket, amely módszer szerény meglátásom szerint egyedüli az országban – szögezi le Budai Zoltán. Azt mondják, híre van a bonyhádi cipőnek. Mivel Budapesten drágább a munkaerő, mint Bonyhádon, költségcsökkentés miatt budapesti cipőipari vállalkozások jöttek a településre. – Az itteni szakmai tudás megbecsülendő, mert itt még vannak olyan emberek, akik tudnak csinálni varrott cipőt, rá tudnak varrni egy talpat a felsőrészre – fogalmaz a szakember. Ide települt a kiszolgáló és a háttéripar is: már megjelent az autógyártás, amely Budai szerint Bonyhádnak nagyon nagy kifutási lehetőséget jelent. Luxusautók bőrberendezéseit készítik a településen, a műszerfal, tükör, kormány és sebességváltó bőrkellékét és annak kasírozását; négy ilyen, nemrég idetelepült vállalkozás termel a városban.
Budai Zoltán nem tagadja, hogy a cipőipar kérdései folyamatosan foglalkoztatják, hiszen életét a cipőiparban élte le. A cipőgyárban volt ösztöndíjas 1968-ban, majd segédművezető, művezető, főművezető, később főmérnök, sőt 1992-ig az első Salamander cég ügyvezetője.
Miközben Bonyhádon megmentették a cipőipart, mindenfelől azt hallották „válságágazat a könnyűipar, ezt az ágazatot le kell írni”. Budai szerint a bóvlit gyártót a kínai termékek tönkretették, de a bonyhádi minőséget, amely angol, francia és amerikai piacra termel, nem lehet elsorvasztani. Az egyik céget említi, amely világszínvonalú termékeket gyárt, s angol luxusboltoknak szállítanak. Nem tömegtermelés folyik náluk, cipőjük olyan, hogy ha abba belelép az ember, azt hiszi, hogy nincs is a lábán semmi.
A munkanélküliek száma jelenleg 1180 fő, kilenc százalék. Majdnem annyi, mint a Salamander bezárása előtt volt. Mára pedig a cipőiparnak kielégítetlen létszámigénye is van.
Potápi Árpád bonyhádi polgármester, aki a Fidesz színeiben a térség országgyűlési képviselője is, így eleveníti fel a krízishelyzet kezdetét: „Három éve két ütemben vonult ki a Salamander, minden külön értesítés nélkül. Az internetről tudtuk meg, hogy mi történik a városunkban. A megye legnagyobb foglalkoztatója a paksi atomerőmű, a második a bonyhádi cipőgyár volt.”
De nem tétlenkedtek. A város létrehozott egy gazdaságfejlesztési tervet, és a vállalkozókkal és a kamarával együtt több dolgot is kitaláltak. Létrehozták a Bonyhád Város Fejlesztéséért Kht.-t, és húszmillió forintból beindítottak egy munkahelyteremtő programot. Évi 50-55 fő elhelyezkedését támogatják, valamint pályáztak ipari parkos címre, amelyet még nem bíráltak el. A befolyt iparűzési adó nagy részét visszaforgatták a gazdaságba.
A város kétségbeejtő helyzetét többször jelezték a kormánynak, Potápi képviselőként a parlamentben is felszólalt, ígéretet kapott egy tárcaközi bizottság létrehozására, de ebből semmi nem valósult meg. 2003 és 2004 a sodródás jegyében telt el, mert nem kaptak segítséget, ugyanakkor – mint a polgármester megjegyzi – a munkaügyi minisztériumon keresztül a vállalkozók munkahelyteremtő, munkahelymegtartó támogatásokhoz juthattak hozzá.
A polgármestertől megtudom, hogy állítólag Jean-Paul Belmondo és Depardieu is bonyhádi cipőben jár. Első hallásra kétlem, de a hír nyomába eredek. A polgármester már hívja is a francia luxuscipőgyártó helyi üzemének a vezetőjét. Emlékszem egy régi sajtóhírre, amely szerint „először olyan papucsok hagyják majd el az üzemet, amelyeket 45-50 ezer forintnak megfelelő áron értékesít az anyacég saját európai üzlethálózatában”. Végül az egyébként a hivatalos nyilatkozatoktól eléggé elzárkózó társaság bonyhádi üzemének vezetőjétől megtudjuk, ő maga a két szemével látta, amint egy magyarországi televíziós személyiség vendégeként tévéműsorban szereplő Belmondo és Depardieu lábán is az általuk gyártott cipő volt.
A történetnek még nincs vége. Összefogtak a cipőgyártók: hét, Bonyhádon és környékén dolgozó cipőipari vállalkozás a közelmúltban egyesületet hozott létre a közös piaci megjelenés érdekében. A Völgység Cipőgyártásáért Egyesület tagjai, az érintett hét cég közös megjelenést tervez – elsősorban a német és az osztrák piacon –, de nyitni kívánnak a keleti piac irányába is. Úgy vélik, együttes fellépéssel nagyobb eséllyel indulnak akár hazai, akár esetleg egy EU-pályázaton is. Az önkormányzat ingyen biztosított bérleményt a Bonyhád belvárosában található közös cipőbolthoz. Amikor bemegyek, még kevés a vásárló. Nézelődöm, és boszszankodom.
Kár, hogy cipőrevalót nem hoztam magammal.
Kínai konkurencia. Az 1990-es évek elején az importliberalizáció nagy vesztese a cipőipar és annak háttéripara lett. A statisztikák szerint 2000 óta folyamatosan csökken a termelés és a hazai cipőkereskedők száma. A tendencia gyorsul, az itthoni cipőgyártók csak kapacitásuk 30-40 százalékát tudják kihasználni. A cipőipart jól ismerők szerint a 90-es évek közepétől nagy mennyiségben az országba érkezett, alulszámlázott távol-keleti import a piacgazdaságtól teljesen eltérő viszonyokat hozott létre. Miközben a gyenge minőségű és alacsony árfekvésű lábbelikre igény van, a baj az áruk Magyarországra való behozatalának módjával, piacra kerülésével és azok elszámolásával van vám, áfa és egyéb adók vonatkozásában. Ezeknek az áruknak a piacra kerülésével a magyar költségvetést több mint negyvenmilliárd forint veszteség éri évente. Ez adja a feketekereskedelem alapját. A módszer: a Kínában gyártott cipőket Hamburg érintésével konténerekben, több off-shore cégen keresztül – egyre olcsóbban számlázva – behozzák Magyarországra, és szabályosan elvámoltatják. A számlákon általában 60 dollárcent (kb. 130 forint) szerepel egy pár cipő értékeként feltüntetve. Ezután nagykereskedőként eladják egy dollárért valamelyik ismerős kereskedőnek, aki magánemberként megveszi, és páronként 1,1 dollárt fizet a saját vállalkozásának. A piacon 10-15 dollárnak megfelelő forintért megjelenő cipő útja eddig látható, innentől kezdve az összes bevétel adótartalma az APEH számára láthatatlanná válik.
origo.hu
Online ügyintézés: A jövő most van!
