A forradalom jégtörője

Régi adósságot törlesztett a Kairosz Kiadó, amikor eredeti, 1989-es megjelenése után majd két évtizeddel végre magyarul is kiadta Viktor Szuvorov talán legismertebb könyvét, A jégtörőt. A szerző maga is legendák övezte személyiség: Lev Bogdanovics Rezunként látta meg a napvilágot, és 1978-as disszidálásáig a szovjet katonai hírszerzés, a GRU ügynöke volt.
Az író érdeklődése ezt követően a hadtörténet felé fordult, s új hazájában, Nagy-Britanniában főként a második világháború problémáit tárgyaló műveket publikált. E sorozatának első kötete – az elsősorban a háború politikai-ideológiai előkészületeit elemző könyve – A jégtörő, amely felteszi a történelmi esemény megértéséhez talán legfontosabb kérdést: kinek az érdeke volt a világháború kirobbantása?
A szerző alaptézise szerint az első világháborút követő forrongások elcsitultával a szovjet politika vezéregyéniségei úgy látták, hogy csak egy újabb nagy háború forradalmasíthatja Európát. Az elkerülhetetlennek tartott összecsapás eszközét fedezték fel az általuk a „forradalom jégtörőjének” is nevezett Adolf Hitlerben. Szuvorov azt állítja, ha volt haszonélvezője a kapitalista hatalmak összecsapásának, az a sztálini Szovjetunió volt. A moszkvai diktátor arra készült, hogy a második világégésben ő játssza el a nevető harmadik szerepét. Így az elhúzódó háborút követően az egész kimerült európai kontinens Sztálin lábai előtt hevert volna.
A kötet kiemelkedő értéke, hogy leszámol a magyar közvéleményben máig élő és mesterségesen életben tartott legendákkal, mint például a háborúra felkészületlen Szovjetunió meséjével. Szuvorov elénk tárja ugyanis az ország példátlan méretű fegyverkezésének adatait. Szintén a lomtárba hajítja az elavult fegyverzetű Vörös Hadsereg mítoszát, bizonyítva a legkorszerűbb fegyvernemekben, a páncélosoknál vagy a légideszantosoknál meglévő mennyiségi és minőségi túlsúlyát. Különösen érdekessé teszi a könyvet, hogy a szerző a szovjet politikai és katonai vezetést hívja tanúnak, főként az ő publikációikra és nyilatkozataikra hivatkozik. Az idézett sorokból kiviláglik a rémtetteivel büszkélkedő kommunista vezetés mérhetetlen cinizmusa, a rezsim elképesztő emberellenessége.
Mint minden mítoszokat feszegető könyvet, ezt is utolérte sorsa. A szerzőnek megpróbálták szélsőséges hírét kelteni, mondván, aki Sztálin második világháborús felelősségét boncolgatja, az akarva-akaratlanul Hitler és a nemzetiszocialisták bűneit relativizálja. A Hitler-barátság vádjának abszurditását mi sem jellemzi jobban, mint a szerző lángoló orosz nacionalizmusa. De Szuvorov esetében is igaz a közelmúltban elhunyt egyik legnagyobb német hadtörténész, Joachim Hoffmann gondolata. Aki az ilyen vádakra ezzel a kérdéssel válaszolt: miért követelné meg a világháború sokmilliónyi áldozata iránt érzett kegyelet, hogy rá hivatkozva rég hamisnak bizonyult sztálini hazugságokat ismételgessenek a történészek?
A jól érthetően, olvasmányosan megírt könyv élvezetét némileg nehezíti a néhány bosszantó fordítási, átírási hiba. Nem világos, miért lett például Saposnyikov marsallból Zsaposnyikov.
(Viktor Szuvorov: A jégtörő. Hitler mint eszköz Sztálin terveiben. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 4200 forint)