A kudarc szülte a közös pártot

Tisztújító közgyűlésére készül a Magyar Koalíció Pártja, s mint ilyenkor mindig, nagy a találgatás, ki milyen posztot tölt majd be, lesz-e kihívója Bugár Bélának, s kik mennek „politikai nyugdíjba”. A találgatások közepette egyetlen kérdés nem merül fel, nevezetesen az, hogy ha a párton belül bármelyik szárny kerül is helyzeti előnybe, a másik robbant-e, vagy megmarad az egység. A szlovákiai magyar politika ugyanis megtapasztalta, hogy az egységes fellépésnek nincs alternatívája, legalábbis napjainkban még nincs.

Emlékezetes, hogy a „bársonyos forradalmat” követően viszonylag gyorsan megszerveződött a szlovákiai magyarság politikai élete, benne a sokszínűség is. Az 1989-es novemberi eseményeket követően alig fél év alatt három magyar párt tudott jelentkezni az első szabad választásokra. A Független Magyar Kezdeményezés (FMK) A. Nagy László vezetésével a rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) listáján indította képviselőjelöltjeit, az Együttélés Politikai Mozgalom (EPM) Duray Miklós elnökletével, illetve a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) Bugár Béla irányításával kettős koalíciót alkotva mérette meg magát. Ez a megosztottság akkor még nem tűnt veszélyesnek, hiszen az FMK sikeres szlovák partnerei jóvoltából öt képviselőt juttatott a szlovák parlamentbe, az EPM–MKDM-koalíció pedig a magyarság nagy részét megszólítva 17 mandátumhoz jutott, vagyis soha olyan erős képviselete nem volt a magyarságnak a 150 fős szlovák parlamentben, mint akkor.
Csakhogy a szlovákiai politikai helyzet gyorsan változott: felbomlott például a VPN, az FMK Magyar Polgári Párttá (MPP) alakult, de már szlovák partner nélkül maradt, ugyanakkor szembenállás alakult ki az 1992-ig kormányzó magyar párt és a mindaddig ellenzékbe kényszerült EPM–MKDM-koalíció között. Ez eredményezte azt, hogy az 1992-es választásokra nem sikerült hármas magyar koalíciót kialakítani, aminek az „eredménye” nem is maradt el: az MPP hetvenezer szavazattal csak 2,3 százalékos eredményt ért el, és nem jutott a parlamentbe, a koalíció ugyan igen a megszerzett 228 ezer szavazatával, de ez csak 7,4 százalékos eredményt jelentett, így mindössze 14 képviselője lett. Gyakorlatilag az akkori felismerés vezetett el az 1998-as esztendőhöz, amikor is végre egyesült a három párt, akkor alakult meg a Magyar Koalíció Pártja (MKP), amely aztán kormányzati tényező lett, és nemcsak a szlovákiai magyarság körében vert mély gyökereket, hanem éveken át volt a szlovák kormány legstabilabb eleme, igen jelentős szerepet játszva az ország európai és euroatlanti csatlakozásában. Azóta parlamenti mandátumainak száma húsz, ami a 150 fős törvényhozó testületben meszsze meghaladja a magyarságnak az össznépességhez viszonyított 10 százalékos arányát. Ennek az egységes fellépésnek köszönhető az is, hogy az MKP a 14 Szlovákiának járó európai parlamenti mandátumból kettőt tudott megszerezni a várható és a választásokat megelőzően prognosztizált egy helyett.
A pártszakadás veszélye azonban azért sem áll fenn, mert időközben voltak azért „pártütők”, akiket bomlasztó szándékkal még támogattak is szlovák pártok, illetve külföldről, de sem a Szlovákiai Magyar Szocialista Párt, sem a Magyar Föderalista Párt nem tudott az MKP komoly ellenfele lenni, s mára már gyakorlatilag el is tűntek a történelem süllyesztőjében.