Jog és igazság

Most, hogy kiderült, a móri bankfiókban talán mégsem azok mészároltak, akiket a bíróság emiatt elítélt, itt állunk végképp elbizonytalanodva: létezik-e Magyarországon egyáltalán igazságszolgáltatás? Annyi minden nincs már, aminek lennie kellene: kormányzati szavahihetőség, szociális biztonság, társadalmi reprodukció, egészséges nemzettudat, stabil jövőkép – mégis, az igazságszolgáltatás puszta létében valahogy vakon bíztunk. Most pedig azt mondja Lomnici Zoltán úr, a legfőbb bíró, hogy a bírák is emberből vannak, így tévedhetnek. S nem teszi hozzá, hogy bocsánat. Eddig a nemzeti ünnepeken legalább attól nem kellett tartani, hogy a közjogi méltóságok közül a bírói hatalmi ág képviselőjét kifütyüli a neveletlen nép. Könnyen lehet, hogy egy tabuval megint szegényebbek leszünk.
Rendes ember – hacsak nem ezzel keresi a kenyerét – szorong a bíróságon. Kerüli a pert, s ha – akár tanúként is – beidézik, igyekszik mihamarabb túl lenni az egészen. Ha megvádolják, bízik az intézmény korrektségében. Ha bűnös, akkor méltányos elbánást remél; ha ártatlan, akkor felmentést. Egyszerű, de nagyszerű fogalomhasználattal: igazságot. A jogállam híve jó demokrataként aggódik a bírói függetlenségért, szeretné biztosítva látni az ítélkezők egzisztenciáját, hogy ne tenyerelhessen rájuk a politikai hatalom, miként a diktatúrában tette. Legyenek meg a feltételei, hogy a bíróság megvédje a polgárt minden jogtalan támadástól. De ki védje meg a polgárt a vészes bírói tévedékenységtől?
A magyar bíróságok mind szembetűnőbb diszfunkcionális zavarai arról tanúskodnak, hogy az antidemokratikus politikai tendenciáktól nem óv meg a még oly tekintélyes talár sem. Medgyessy elkezdte, Gyurcsány folytatja a jogállam lopakodó lebontását, melynek része, hogy bizonyos kiválasztott réteg, bármit műveljen is, érinthetetlennek tekintendő, s nem sújt le rá a törvény szigora. Ha például egy kancelláriaminiszter lelkén sorozatos mulasztások révén emberéletek száradnak, halmazatilag pedig visszatérő módon, a titkosszolgálati kártyát aktuálpolitikai célokra kijátszva, kamuvideókra és sosem látott bizonyítékokra hivatkozva terrorfenyegetéssel riogat, az iránt az elfogulatlan igazságszolgáltatás nem lehetne közömbös. Ehelyett úgy hírlik: csúcsminiszteri tárcát kreálnak neki. A kasztrendszer mindig felülről lefelé kezd épülni, s legbiztosabb jele a törvény előtti egyenlőtlenség. Ez torkollik aztán nyílt vagy burkolt önkényuralomba.
Lomnici arra hivatkozik: a bíróságok hozott anyagból dolgoznak. Eléjük meg a rendőrség és az ügyészség hozza az anyagot. Ez az összjáték állítja aztán elő azt a képtelen végeredményt, hogy valakiket el lehet ítélni olyan bűnökért, amiket nem követtek el. Ha aztán emiatt – joggal – kártérítést követelnek az államtól, mi, adófizetők perkálunk, nem pedig a nyomozói, ügyészi és bírói kar. Az ember furcsállkodva olvassa, amikor a Népszabadság vezércikkírója egy brutális családirtás kapcsán hipotetikusan eltűnődik a halálbüntetés visszaállításán – de ilyenkor, amikor alapjaiban elhibázott ítéletekre derül fény, kénytelen vagyok azt mondani: igazságszolgáltatásunk rendszere legalább nem tud senkit tévedésből a halálba küldeni. Azt a kis életmegszakítást ugyanis nem lehet pár állami milliócskával helyrehozni. A kardinális bírósági malőrök ráadásul teret nyitnak a szélsőséges következtetéseknek is: doktor Kende ennek kapcsán már meg is beszélte Bolgár Györggyel (felmelegítve Tamás Gáspár Miklós vádjait), hogy a bírói kar jobbra húz, rasszista, sőt fasisztabarát (sic!). Lám, ide vezet, ha igazság helyett csupán jogot akarunk szolgáltatni.