A bankárvilág ősclownja

Porlik a színpadra terített forgács, bokáig süppednek benne a színészek, időnként elcsúsznak, hemperegnek rajta. Akárha cirkuszi porondon játszanának. A zsinórpadlásról kötelek lógnak le, abba csimpaszkodva rúgják el magukat a hátsó palánkról, hogy a játéktér közepére huppanjanak. A vendégrendező Szergej Maszlobojscsikov szemlátomást a nagy zsonglőrködés, a pojácaság, a vásári mutatványok világába vetette Molière híres komédiáját, A fösvényt. Okkal, hiszen a címszerep clownnak is fölfogható – és nemcsak modern értelmezésben: a francia színdarabíró komédiái is az arlecchinókkal benépesített commedia dell’arte hagyományaiban gyökereznek. A fösvény kiváltképp. A végletekig sűrített-torzított alaptulajdonság, a kóros zsugoriság megtestesítője a vásári komédiák archetípusainak rokona. A díszlettervező-rendező – aki már harmadik alkalommal dolgozik az Új Színház társulatával – nem éri be ennyivel. A játékot is „commedia dell’artésra veszi”. A színészi mozgás komikusan stilizált, a korabeli metszetekről ismert groteszk ugrabugra is fölismerhető benne. Így válik Jean Poquelin darabjának előadása a komédia komédiájává. Kétszeres „csavar”. Sikerül szándékát megértetnie a társulattal is, hiszen a színészek könynyedén, mindennemű mesterkéltség nélkül öltik magukra a vásári komédiára utaló mozgást, miközben jellemet is faragnak. Ugyanakkor érezni egyfajta bábos „stichet” is az előadáson, annál is jogosabban, mert a főszereplő Harpagon képletesen valamennyiüket dróton rángatja.
Harpagon, a pénz rabjaként, rabságban tartja hozzátartozóit, akiket – amíg csak a komédia szeszélye nem fordul – egyfolytában zsarol, fenyeget, büntet. Eperjes Károly kórosra vett zsugorija, homlokába húzott, fekete kámzsasapkájával, a beteges gyanakvás és a megszállott uzsorás lelketlen karikatúráját kanyarítja elénk, jól ismert szatirizáló kedvének, játékos gyors beszédének, minden ízében kidolgozott, sajátos mozgáskoreográfiájának jóvoltából. Görnyedt testtartása, kézmozdulatai, az ellenvéleményt nyilvánítókra való váratlan „ráripakodásai”, magas fekvésbe csapó, különös hanghordozása – kivált, a méltóságos drámai szerepek sokasága után – pazar Harpagon-paródiát fogan, leheletnyi tragikus fuvallattal.
Az első felvonás ugyan még kiérleletlenebb, nem érezni kellő sodrást, ami magával ragadná a nézőt, ám annál lebilincselőbb, mozgalmasabb és célra törő ötletekben gazdag a második rész. Szellemesen peregnek a történések; kíváncsian követjük, hisz annyira friss és eredeti a játék, mintha most látnánk először a jól ismert vígjátékot. Bánsági Ildikó Frosine-ja csakugyan minden korábbi szerepformálást felülír, házasság-kerítőnője frenetikus, telve csalafintasággal, vitriolos iróniával, mi több, öniróniával. Eperjessel való, hosszas jelenetük bravúros betétszám, ami amúgy szervesen illik az előadás koreográfiájába.
Maszlobojscsikov képes a hálátlanabb szerepekből is előcsalni a karaktert. A szerelmesek örökké sápadt figuráit most indulatokkal, vehemens érzelmekkel élik a fiatal színészek: Botos Éva (Élise), Bohóczky Sára i.h. (Mariane), akiknek kezéért vadul megküzd Almási Sándor (Cléante) és Vass György (Valere), aki egy személyben Harpagon furfangos, hízelkedő titkára is. Eleven, markáns karaktert kínál a szakács-kocsis figurájában Dengyel Iván, Cléant agyafúrt inasának szerepében pedig Keresztes Sándor. A vagyonos Anselme képében tekintélyes, idős polgárt játszik Nagy Zoltán, mulatságos jelenetet kreál a pénzközvetítőt formáló Galkó Balázs Cléante-Almásival, amikor is apja hitelfeltételeit közli a pénzzavarba került, gyanútlan fiúval. Csattanóban tetőzik a crescendoszerűen fölépített apa-fiú nagyjelenet Mariane kezéért, vagy Eperjes és Vass György tévedésen alapuló, amúgy „vérre menő”, komikus konfliktusa.
Balla Ildikó – teljes szereposztásra kiterjedő – hófehér jelmezei beszédes kontrasztot képeznek Eperjes-Harpagon fekete viseletével. Az uzsorás sötét lelkét, piszkos üzelmeit is hozzá asszociálhatjuk. Molière még szánandóan szerencsétlennek figurázta ki a pénz bűvöletében minden emberi mértéket-léptéket elveszített Harpagonját. Ma már büszkén, s talán még gátlástalanabbul vállalják milliárdos újgazdagék pénzéhségük diadalát… Hát nem volt előrelátó a XVII. századi francia lángelme?
(Molière: A fösvény. Rendezte: Szergej Maszlobojscsikov. Új Színház.)