Milyennek képzelte 1989 karácsonyán a tizenöt-húsz évvel későbbi Romániát?
– Elismerem, naivan ítéltem meg az 1989-es romániai forradalom első napjait, heteit. A tömegek azt skandálták, hogy „Le a kommunizmussal, le a Securitatéval!”, s ebből kiindulva azt hittem, a dolgok gyorsan és radikális formában fognak a jó irányba változni. Egy magamfajta tapasztalt, idős embernek nem lett volna szabad ennyire naivnak lenni. Nem lett volna szabad ilyen gyorsan felejteni. Hiszen a forradalmat megelőző ötven esztendőben egy új világ, s ezzel együtt egy új mentalitás született. A gyerekeket az államhatalom gyakorlatilag kiragadta a szülők karjaiból, a család kötelékéből, és kommunista szellemben nevelte őket. Azok, akik hozzám hasonlóan gondolkoztak, vagy lángoló lelkű fiatalok voltak, vagy azok, akiknek a családját közvetlenül érintette a kommunista elnyomás politikai ítélet, meghurcolás, más represszió révén. Ez a réteg azonban nem több a romániai összlakosság tizenöt-húsz százalékánál.
– Mikor érkezett el az illúziókkal való leszámolás ideje?
– Az első demokratikusnak nevezett, többpárti választásokra 1990 májusában került sor Romániában. Akkor még biztos voltam abban, hogy Ion Iliescu és az általa vezetett párt csalással nyert ennyire fölényesen. Aztán rövidesen rádöbbentem mélységes tévedésemre. A fentebb említett tizenöt-húsz százalékot leszámítva ugyanis valóban mindenki Iliescut tartotta a legjobb megoldásnak. Tény viszont, hogy az utóbbi tizenöt évben, ha rengeteg gáncsoskodással, képmutatással is tarkítva, de a dolgok jó irányba mozdultak el. Mára kezd életre kelni a civil felelősségérzet, lelkiismeret. Persze, még távol vagyunk a tökéletes állapottól.
– Megnyíltak a hírhedt Securitate dossziéi. Ez mennyiben jelent előrelépést a társadalmi megtisztulás útján?
– Nagy előrelépés, hogy megnyíltak a Securitate dossziéi. Csakhogy milyen következménye lesz annak, ha egy politikusról kiderül, a politikai rendőrség tisztje volt? Semmi. Újraválasztják. Addig, amíg nem születik egy törvény, amely megtiltja a Securitate egykori munkatársainak indulását a választásokon, részvételüket a politikai életben, addig ezek az emberek a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül vállalnak közéleti szerepet.
– Nem gondolja, hogy az Európai Unió is felelős a múltbéli bűnök szőnyeg alá söpréséért, amiért kritika nélkül elfogadja partnerekként a most szociáldemokrata színekben tetszelgő posztkommunista pártokat, politikusokat?
– A kommunizmus határozott, egyöntetű elítélése a mai napig nem történt meg az uniós intézmények szintjén. A szocialista internacionálé mellett olyan liberális pártok sem támogatják az egyértelmű megfogalmazást a kommunizmussal kapcsolatban, amelyek ódzkodnak mindenfajta úgynevezett radikális állásfoglalástól. És akkor még nem beszéltünk a kettős mércéről. Aki ismeri az életutamat, tudja, távol áll tőlem az antiszemitizmus, más népek gyűlölete, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyesek kisajátították maguknak a szenvedést. Meghajtjuk fejünket a zsidó nép szörnyűséges szenvedései előtt. Csakhogy a kommunizmus bűneit nem ugyanazzal a mércével mérik. Engedje meg, hogy megkérdőjelezzem a szenvedés monopóliumát. Egyes becslések szerint százmillióra tehető a kommunizmus áldozatainak száma. Ezek olyan tények, amelyeket nem lehet egy legyintéssel elintézni.
– Ma Magyarországon az egykori ifjú kommunisták vannak hatalmon. Még mennyi ideig vetülhet Kelet-Európára a kommunizmus árnya?
– Előtérbe kerültek az egykori fiatal kommunisták, s ha nem ők, akkor az exkommunisták gyerekei, akik már nem a kommunista rendszer által ellenőrzött egyetemeken tanultak, hanem a legjobb nyugati intézményekben, de viszik tovább az otthonról kapott mentalitást. Dan Pavel politológus 1998-ban látogatást tett egy német hírszerzőket képző intézetben, s megdöbbenve tapasztalta a keletnémet kommunista hírszerzés iránti szimpátiát. Hogy miért? A diákok – azaz a leendő titkosszolgálati tisztek – kilencven százalékban a volt kommunista tisztviselők gyerekei voltak, a tanárok túlnyomó többsége pedig az egykori keletnémet politikai rendőrség kötelékeiből érkezett a katedra mögé. A magyarázatok olykor nagyon egyszerűek.
Évtizedes üldöztetés. Constantin Ticu Dumitrescu 1928-ban született egy ismert antikommunista családban. A kommunista hatalomátvétel előtt egyetemistaként a Nemzeti Parasztpárt egyik politikusa mellett ténykedett, amiért később tanulmányait sem fejezhette be. 1949 után többször letartóztatták, majd 23 év börtönbüntetésre ítélték. Amnesztiával 1964-ben szabadult. 1989 decemberéig építőtelepeken dolgozott. A forradalom után ismét szerepet vállalt a politikában, az újjáalakult parasztpárt színeiben kétszer is szenátori mandátumot szerzett. Ő kezdeményezte először az átvilágítási törvényt. 1991 és 1999 között a volt politikai foglyok nemzetközi szövetségének is elnöke volt. 2003-ban visszavonult a politikai életből. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából Sólyom László köztársasági elnök néhány héttel ezelőtt Bukarestben személyesen adta át Constantin Ticu Dumitrescunak a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. (P. I.)
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
