Böszmék balról

Bár már hetek teltek el a miniszterelnök Népszabadságban közölt nagymonológja óta, mégis érdemes e kor- és kórtörténeti okokból is számottevő dokumentumra visszatérni, hiszen ez az, amely az utóbbi időben a legteljesebben foglalja össze a gyurcsányi politika lényegét.
Már a bevezetőben szeretném leszögezni, hogy Gyurcsány és politikája olyan messze van a baloldali gondolkodástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Jelen írás címét is inkább az alliteráció miatt meg azért választottam, mert a magukat baloldali gondolkodóknak tartó személyek még nemigen kérték ki maguknak, hogy Gyurcsány a baloldal nevében beszéljen.
A valamilyen ismeretlen oknál fogva 23 fejezetre osztott mű öt fő gondolatkört érint: (1) megértés és párbeszéd; (2) a gazdasági helyzet értékelése; (3) a globalizációhoz való viszony; (4) a szociális rendszerek reformja; (5) az MSZP reformja.

Megértés és párbeszéd

A miniszterelnök azzal indít, hogy szeretne egy lépést tenni a kölcsönös megértés irányába, ám az eszmefuttatás végén a rivális párt se nem jobb, se nem bal, hanem radikális és populista, amellyel „nincs esély holnap átfogó megállapodást kötni”. A szerző szerint: „Hazánkban ezekben az években nem a mérsékelt középpártok parlamenti váltógazdálkodása zajlik, hanem bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet a demokratikus alapkonszenzust egyre inkább elutasító radikális, populista párttal, a Fidesszel.”
Persze ha valaki kölcsönös megértésre, esetleg békére vágyik, legelőször azt kellene tisztázni, hogy kik is a politikai szereplők, mik az érdekeik, hol ütköznek és hol hozhatók összhangba ezek az érdekek. Gyurcsány abból indul ki, hogy a fő ellentét a haza ügyének (vélt) képviselete a jobb- és a haladás és demokrácia képviselete a baloldalon (bár rögtön hozzáteszi, hogy ezek nem zárják ki egymást). Az ellentétet élezi a rendszerváltásból vesztesen kikerült tömegek frusztráltsága, illetve a „rendszerváltozás által teremtett szabadság nyomasztó terhe”, vagyis hogy az állami gondoskodás „néha ugyan fojtogató, de felelősség nélküli világából” kikerülve sokan nehezen boldogulnak.
Gyurcsány bizonyára közelebb került volna a mai valósághoz, ha a Bibóra, Jászira és Ady Endrére való avítt és provinciális hivatkozás helyett a mai baloldali szociológiai elemzéseket veszi elő (például Charles S. Maier: Territorialisten und Globalisten – Die beiden neuen „Parteien” in den heutigen Demokratien, Transit – Europäische Revue, Nr. 14/1997), amelyekből kiderülhetne számára, hogy ma a legfontosabb politikai választóvonal Európában és Észak-Amerikában a globalizáció és a területi (nemzetállami) elv hívei között húzódik, de a két tábor nem fedi a hagyományos politikai pártokat, ennélfogva nem írható le a jobb- és baloldal dichotómiájában.
Valóban, jobb- és baloldalról akkor lehetett beszélni, amikor a nemzeti burzsoázia állt szemben a nemzeti munkásosztállyal. A baloldal képviselte a munkásosztály, a jobboldal a tőkések érdekeit, amelyeket a polgári demokráciákban igyekeztek összeegyeztetni. Ám a műszaki fejlődés, ezen belül a termelékenység növekedése, az automatizálás felszámolta a több tízezer embert foglalkoztató nagyvállalatokat, és ezzel kihúzta a talajt a szakszervezetek lába alól. Az egyensúly felbillent, és a tőke globalizációs törekvéseinek már semmi sem tudta útját állni.
Egymás után születtek a piacok és a tőke liberalizálására vonatkozó intézkedések. A korábban a munkásság érdekeit képviselő szocialista, szociáldemokrata pártok választási hadjárataik finanszírozásának fejében beálltak a globális kapitalizmus támogatói közé, bár retorikájukban – a választók becsapása érdekében – fenntartották a szociális frazeológiát, és ezt az eljárást elnevezték „harmadik útnak” (Tony Blair).
A pénzhatalom utóbbi két évtizedben lejátszódott hihetetlen koncentrációja miatt ma már egy-egy tőkés csoport gazdasági ereje meghaladja egy közepes nemzetállam gazdasági erejét. A nemzetállamok felszámolása gyakorlatilag megkezdődött, és az Európai Unióban már eléggé előrehaladott stádiumban van. Egy friss híradás szerint Németországban a törvények nyolcvan százaléka már az uniós előírások végrehajtásából fakad.
Nyugat-Európában gyors ütemben folyik a második világháború után kiépített jóléti állam vagy más néven a szociális piacgazdaság lebontása, ami a munkanélküliség növekedésével vagy magas szinten való stagnálásával (különösen a fiatalság és a bevándorlók körében), a reálbérek csökkenésével, a létbizonytalanság növekedésével jár együtt. Még ha fel is lendül a gazdaság, ez nem jelent többletmunkahelyeket: a relokáció (a termelés áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba) következtében a profitok soha nem látott mértékben nőnek, miközben a valamikori középosztály egyre inkább elszegényedik.
Ilyenformán nem nehéz belátni, hogy az európai parlamenti pártok nem fejezik ki a népakaratot. A két nagy frakció, amelyek közül az egyik szocialistának, a másik néppártinak és kereszténydemokratának hívatja magát, a valóságban liberális – legalábbis gazdasági értelemben az –, holott a liberális eszmék támogatottsága Európa-szerte nem több, mint 5–10 százalék. Ez esetben tehát nomen non est omen.
De Gaulle-nak Párizsban akkora szobra van, hogy az embernek kitekeredik a nyaka, ha felnéz az orrára, az eszméit (népek Európája) képviselő parlamenti csoport azonban egy marginális, szélsőséges alakulatnak számít, hasonlóan a ténylegesen baloldali nézeteket valló egyesült baloldalhoz.
Valójában az a struktúra, amelyet korábban jobb- és baloldalként lehetett jellemezni, eltűnt, és helyét felváltotta egy transznacionális identitással rendelkező üzleti-politikai elit és a vele szemben álló, nemzeti identitásához ragaszkodó tömeg, mint ahogy azt Samuel P. Huntington Who are we? (Kik vagyunk?) című könyvében részletesen bemutatja.
Ennek felelnek meg a magyar viszonyok is, amelyek tehát nem Kossuthtól, nem is Adytól, Jászitól vagy Bibótól eredeztethetők, hanem a mai nemzetközi helyzetből következnek, és nem a népi-urbánus vita folytatódását jelentik (ha néha formálisan úgy is tűnik), hanem a transznacionális elithez kapcsolódó hazai elit és az ahhoz szükségképpen kapcsolódni nem tudó tömegek ellentétét fejezik ki, ahogy az számos más országban is történik.
A valóságos tárgyalópartnerek, akik között egyensúlyt vagy békét kell (vagy inkább kellene) teremteni, tehát nem a (valóságos) jobb- és baloldal, hanem a globális elithez kapcsolódó hazai elit és a nemzetállamként való megmaradáshoz ragaszkodó akár baloldali, akár jobboldali „nép”. Az új erőviszonyoknak megfelelő pártstruktúra azonban sem hazánkban, sem az unió más országaiban nem alakult még ki.

Gazdasági helyzetértékelés

Gyurcsány, elismerve a szocialisták 2002-es hatalomra kerülése után és később, egészen a 2006-os választások befejeződéséig elkövetett durva gazdaságpolitikai hibáit, mindezt azzal indokolja, hogy „a Fidesz egész pályás letámadása, offenzív, helyenként agresszív magatartása, a telefonkönyvek lecserélésével jellemzett személyzeti nagytakarítás sokakban keltett félelmet”. Ezek miatt a félelmek miatt azután a szocialista–liberális koalíció féktelen költekezésbe kezdett, mert az előttük álló választás arra egyszerűsödött, hogy „Magyarországon vagy európai demokrácia lesz, vagy antiparlamentáris, nemzeti radikális fordulat következik be”. A nemzeti radikalizmustól való félelem oda vezetett, hogy 2002 és 2005 között az ország nettó külföldi adóssága 15 milliárd dollárról 37 milliárd dollárra emelkedett, vagyis több mint megduplázódott.
Az MSZP 2006-os választási győzelmét követően eljött az igazság órája. A korábbi felelőtlen költekezést a romló költségvetés (amiért egyébként az Európai Bizottság Magyarországot többször is figyelmeztette) és a fenyegető folyó fizetési mérleg hiánya miatt meg kellett állítani, és az egyensúly megteremtése, no meg a külföldi befektetők megnyugtatása érdekében erőteljes restrikciókat kellett bevezetni.
A gyurcsányi gazdaságpolitikai koncepció arra épül, hogy a költségvetési korlátozásokkal és az államháztartási reformmal megteremthetők a hosszú távú egyensúlytartó és dinamikus fejlődés alapjai. A konvergenciaprogram szerint 2007–2008-ban a gazdasági növekedés jelentősen mérséklődik, miközben a megszorító csomagok révén az államháztartási hiány a jelenlegi 10 százalékról 3 százalékra csökkenthető. Ezt követően megindulhat egy 4 százalék körüli egyensúlytartó növekedés. Ha mégsem, akkor a költségvetés bevételi oldalát át kell rendezni úgy, hogy több pénz maradjon a vállalatoknál, és a lakosság fizessen több adót.
Ez a koncepció egy képzeletbeli „Neolibériában” talán működne is, de nem a magyar gazdaság körülményei között. A valóságban az a helyzet, hogy a magyar gazdaság duális gazdaság: van egy, a külföldiek kezében lévő dinamikus szektora, ez produkálta az elmúlt évek növekedését, illetve egy hazai kézben lévő, a rendszerváltás óta stagnáló szektora. A feldolgozóipar mintegy 70 százaléka, a szolgáltatások 50 százaléka van külföldi kézben, ami nemzetközi összehasonlításban extrém, a szokásos érték 10–30 százalék. Az, hogy a külföldi kézben lévő (és importból exportra termelő) szektor mekkora növekedést produkál a jövőben, döntő mértékben a külföldi tulajdonos üzletpolitikájától és nem a magyar kormány gazdaságpolitikájától függ. Az ország gazdasági növekedését tehát elsősorban nem a kormány szándéka vagy gazdaságpolitikája, hanem a külföldi tulajdonosok határozzák meg.
A másik probléma az ország extrém méretű eladósodása a külföld felé. Ez az adósság hatalmas mértékű volt a rendszerváltáskor is, de azóta a helyzet lényegesen rosszabbodott, hiszen a rendszerváltást követő gazdaságliberalizálás és privatizáció következtében az ország 11 milliárd dollárnyi piacot vesztett el (ennyivel romlott a magyar vállalatok külkereskedelmi mérlege). Ezeket a problémákat a kormány stabilizációs koncepciója nem oldja meg, sőt fel sem veti. A stabilizációs program hatalmas életszínvonal-csökkenéssel járó áldozatok árán is csak minimális fizetésimérleg-javulást fog elérni, és néhány év múlva a külső egyensúlyi problémák ismét kiéleződnek, ahogy ez a Bokros-csomagot követően is történt, illetve ahogy egyébként az összes hasonló helyzetben lévő országban történt és történik.

A globalizációhoz való viszony

Gyurcsány dolgozatának a globalizációt érintő része az, amelyből leginkább kitűnik, hogy a miniszterelnök teljesen alkalmatlan arra a feladatra, amelyre párttársai megválasztották.
Nézzük néhány idevágó gondolatát:
„Vagy felvesszük a kesztyűt, amelyet a globális újkapitalizmus elénk dobott, vagy lemaradunk.”
„Nem létezik sikeres Magyarország… a versenytől való idegenkedéssel, bezárkózással.”
„A politika első számú kérdése a globális versenyképesség lett, ezen a kereten belül lehet csak megfogalmazni a társadalmi célokat.”
„A globalizációra nem antiglobalista védekező bezárkózás, hanem progresszív alkalmazkodás a válasz.”
„A globalizációt birtokba kell venni, ellenkező esetben ő teszi meg velünk.”
És így tovább. Feltehetően az olvasó is észrevette, hogy ezek tartalmatlan frázisok, sem azt nem mondják meg, hogy mi is az a globalizáció, sem azt, hogy mit is jelent a hozzá való alkalmazkodás. A globalizáció, ha a fogalom körül lengő lila ködöt eloszlatjuk, a nemzetközi tőke nemzetállamok feletti kontrollját jelenti. A „globalizációhoz való alkalmazkodás” tehát Magyarország és minden más ország esetében nem más, mint behódolás ennek a hatalomnak. E hatalom képviselői ezért is hangsúlyozzák lépten-nyomon, hogy a globális kapitalizmusnak nem lehet ellenállni. Látni kell azonban, hogy a globális tőke mai uralma politikai döntések (a tőkemozgások liberalizálása) nyomán alakul ki, és politikai döntésekkel (ha van mögöttük kellő erő) lehet ezen változtatni. A globális kapitalizmus nem hoz létre új értékeket (mint például az ipari forradalom, amelynek tényleg nem lehetett ellenállni), hanem a meglévőket csoportosítja át a szélesebb társadalmi rétegek (és a nemzetállamok) rovására és a maga hasznára. A globális tőke alacsony bérű országokban akar termelni, magas bérű országokban eladni, majd a bérkülönbséget profitként zsebre vágni. Ez azonban nem egy működőképes gazdasági rendszer: a gazdaság körforgás, ami a termelési oldalon bérköltség, az a fogyasztási oldalon vásárlóerő. A globális kapitalizmus úgy próbál eladni, hogy nem teremt vásárlóerőt.
Ez nem más, mint olyan pilótajáték, amely csak ideig-óráig működik, igaz, amíg működik, szétrombolja nemcsak az európai szociális államot, de vele együtt az európai társadalmat is.

Államháztartási reform

Államháztartási reformról a rendszerváltás óta már sokat hallhatott az olvasó, de most a Gyurcsány-dolgozatból részleteket is megtudhatunk róla. Eszerint a reform négy részből áll, úgymint a közigazgatás reformja, az oktatás, továbbá az egészségügy és a nyugdíjrendszer reformja.
A közigazgatás bírálata legalább olyan régi, mint maga a közigazgatás, csakhogy e téren hatékonyságot mérni meglehetősen bajos. A közigazgatás hatékonysága ugyanis nem a létszám, hanem a minőség kérdése. A közigazgatás minőségét pedig a politikai elit minősége határozza meg. Ahol és amikor a politikai elitnek van erkölcsi tartása, ott és akkor a közigazgatás is hatékony, és ez fordítva is érvényes.
Az egészségügyre és az oktatásra vonatkozó reformjavaslatok mutatják leginkább a Gyurcsány képében megjelenő érdekcsoport valódi gondolkodását, kövessük tehát a szerző gondolatmenetét.
Gyurcsány például azzal érvel, hogy az oktatásban a jobb otthoni körülmények közül jövők szinte akadály nélkül jutnak be a legjobb állami, „ingyenes” intézményekbe. Ilyen módon mély igazságtalanság sújtja a nehezebb sorból érkező tanulókat. Az igazságtalanságok szerkezete hasonló az egészségügyben is. Az egészségügyi szolgáltatások félig piacosított rendszerében a magánbetegek megkülönböztetett bánásmódra számíthatnak anélkül, hogy az emelt színvonalú szolgáltatás ellenértékét törvényesen megfizetnék. További érve, hogy az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakult az egészségügy és a felsőoktatás társadalmi szerepe. Globálisan működő, nyitott, versengő egészség- és tudásipar jött létre. Miközben az egészség és a tudás a társadalmi vagyon részét is képező közjószág, és ebben az értelemben valóban nem üzlet, teljesen világos, hogy az egészségügyi és felsőoktatási szolgáltatások nyújtása nagyon is az.
A gondolatmenetből világos, hogy Gyurcsány az egészségügyre és az oktatásra nem mint közszolgáltatásra, hanem mint üzleti szolgáltatásra tekint, hasonlóan a gépkocsi-biztosításhoz. Ez az érvelés nem új, megtaláljuk például Milton Friedman és felesége, Rose Friedman 1980-ban publikált Free to choose (Szabad választás) című könyvében, amely az amerikai „szocialista” rendszer felszámolása érdekében íródott.
Kétségtelen, hogy a közszolgálat és ezen belül különösen az egészségügy költségei gyorsan növekednek. Ennek alapvető oka, hogy míg a magánjavak (sör, autó stb.) esetében a munka termelékenysége gyorsan növekszik, addig a közjavak (így az egészségügy) esetében a termelékenység gyakorlatilag stagnál (gondoljuk meg, annak idején talán a sámán is annyi ideig ugrált a beteg körül, mint ameddig egy mai orvosi vizsgálat tart). A termelékenységi különbségek miatt megváltoznak az árarányok, a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Valóban két út van: vagy közösen fedezzük a növekvő költségeket, vagy az egyéneket próbáljuk rábírni, hogy fizessenek többet az egészségükért. Ez utóbbi megoldás azonban egy jövedelmileg már amúgy is jelentősen polarizálódott országban társadalmi katasztrófához vezet. Mi történjen például azzal az emberrel, akinek szívműtétre lenne szüksége, de pénztárcája csak vakbélműtétet tesz lehetővé?

A pártreform

Gyurcsány szerint a magyar demokratikus baloldalnak választania kell Nagy Imre és Kádár János hagyatéka között, és el kell utasítania Kádárét. Az kétségbevonhatatlan, hogy a jelenlegi MSZP-nek sok köze nincs a kádári hagyatékhoz, csak nem abban az értelemben, ahogy Gyurcsány mondja. Az 1918-ban megalakult KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) számos átalakuláson ment keresztül, míg végül MSZP lett belőle. Bár a párt, mint a kommunista pártok általában, mindig is radikális volt, mégis megkülönböztethető benne egy radikálisabb, ideológiától jobban átitatott és egy gyakorlatiasabb, pragmatikus szárny. Amit ma Gyurcsány képvisel, az a radikális-ideologikus vonulat, amely Kun Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Apró Antal, Biszku Béla és a mai SZDSZ vezetőinek munkásságával jellemezhető. Kádár pragmatikusabb volt, és amennyire tudta, megpróbálta radikálisait visszafogni, amiért Moszkvában fel is jelentgették, bár – úgy látszik – ott erre nem voltak kíváncsiak.
A jelenlegi MSZP tehát kétségkívül nem a kádári hagyományok folytatója, de hogy Nagy Imre hagyatékának örököse lehetne? Ezt felvetni, különösen az Apró család környezetéből, nem vall jó ízlésre.
Gyurcsánynak a párt szervezeti működésére vonatkozó javaslatai a párt belügyét képezik, a kívülálló legfeljebb megjegyezheti, hogy a javasolt struktúra nem más, mint a demokratikus centralizmus jól ismert elve, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tagságnak kutya kötelessége, hogy a vezetőség döntéseit elfogadja és kövesse. Ez egyben azt is jelentheti, hogy az MSZP-n belül mára kialakult hatalmi struktúra bebetonozódik.

Orvosolható-e a baj?

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy amit Gyurcsány dolgozatában, különösen az államháztartási reformmal kapcsolatban mond, az ma az európai és a nyugati (főleg angolszász) világ ideológiai főirányának felel meg. Ez a politika már eddigi két évtizedes alkalmazása során is jelentősen szétzilálta az európai társadalmat, és folytatása nemcsak a második világháború után a jobb- és baloldal által vállvetve kialakított európai szociális modell felszámolását eredményezi, hanem hosszabb távon az egész európai kultúra lerombolásával jár. Az ennek ellenszegülő erők jelenleg még igen gyengék, és állandó támadások kereszttüzében állnak (példa erre az Attac küzdelme a Világbank neoliberális politikája ellen, illetve az európai szakszervezetek küzdelme a Bolkestein-doktrína ellen). A Fidesz, amikor kormányon volt, megkísérelt ennek a nyomásnak ellenállni (például a nyugdíjellátás privatizálásának befagyasztása, szociális támogatások viszszaállítása, Széchenyi-terv). Választási vereségében nem annyira a kétségtelen kampányhibák játszottak szerepet, hanem az, hogy vonakodott beállni a nemzetközi tőke által kijelölt főirányba.
Sajnos kevéssé valószínű, hogy Gyurcsány ámokfutása pusztán hazai erőfeszítésekkel megfékezhető, ehhez a nemzetközi tőke globalizációnak nevezett hatalmával való európai szintű szembeszállást kell megszervezni egy, a nemzetállami érdekeket, a nemzeti kisebbségek és többségek érdekeit egyaránt figyelembe vevő, alapvetően a társadalmi szolidaritásra épülő modell kialakításával. Egy olyan modellével, amelyet nem kell eldugni az európai lakosság orra elől, mint a tervezett alkotmányt, hanem jóváhagyásra bátran az európai polgárok elé lehet terjeszteni.
Addig is azonban itthon ki kell törni az idejétmúlt jobb- és baloldali szembenállásból, és meg kell szervezni a magyar társadalomnak a nemzetközi tőke uralmával szembeni széles körű ellenállását, történjen az akár a magyarság nemzeti érdekeinek hangsúlyozásával, akár a bérből és fizetésből élők érdekeinek védelmével.