Hogy miért éppen Csáth? Szász János már unhatja a kérdést, ők ketten amolyan egymásnak való bolondgombák, bár ezzel nem állítom, hogy egyformák is, sőt. Szász egyáltalán nem tud és nem akar Csáth lenni, mint azt februárban mesélte, ő inkább az író-orvos pácienseivel, például az őrült Gizellával azonosul (pedig ő dehogy őrült, ez csak amolyan PR-szöveg, amúgy jól áll neki). Inkább az érdeklődésük hasonló: Csáth Géza, a huszadik század egyik legtitokzatosabb és legellentmondásosabb magyar géniusza is a mögöttest, a mindig a közelben bóklászó démont, a szélsőséges vágyak uralta embert keresi – a társadalmi szabályrendszer, a létezés és az erkölcs határait feszegeti. Csáthtól eltérően Szász János csak a műveiben: A Wojczekben (1994), a Wittman fiúkban (1997) s most, mintha trilógiát zárna, az Ópiumban.
Azt mondja, olcsó film lett. A komáromi erődben forgatták, Szőllősi Géza képzőművész, „art designer” horrorisztikus gépezetei között, s ezek a régi-régi boltívek, bőr- és fémborzalmak Csáth rideg és szemérmetlen vallomásaitól (ma: blogok) eltérően egy kalandfilmbe vagy thrillerbe illő látványvilágot hoztak. Csak semmi dokumentarizmus. Helyette mese. Nem lepődünk meg ezen sem, hiszen a korábbi filmjei után a februári szemleközönség már éhezte a balladai festőiséget, a Szász-víziót, mintegy megelőlegezve neki a fődíjat (amit viszont Bollók Csaba Iszkája elnyert előle – Máthé Tibor azért megkapta a magáét: legjobb operatőr lett 2007-ben).
Brenner doktor Freudot kóstolgatja, mi pedig a század eleji elmeklinikák kegyetlen valóságából kapunk ízelítőt: Klein Gizella, az egyszerre csodálatos és rémisztő ember, femme fatale és szörnyszülött Kirsti Stubo dán színésznő minden elismerést megérdemlő alakításában valóban életre kel. Minden porcikája a nem gondolkodás iránti vágytól ég, ahogy a Brennert alakító norvég Ulrich Thomsennek az alkotás- és megismerésvágytól. Duettjük filmtörténeti fejezet, így azon is felesleges szöszölni, hogy a rendező miért nem hazai színművészeket alkalmazott. Bár az okok kidolgozatlanok, Gizella előéletéről, az orvossal való kapcsolatának indokairól talán több kellett volna, az Ópium kerek egész. Nincs új a nap alatt, láttunk már elég filmdrámát orvosról és pácienséről, mint ahogy ópiátokkal élvezkedő zseniportrét is, Szász filmje nem is újszerűsége, hanem – a rendezőtől és tökéletes stábjától elvárhatóan – a dialógokra és a vizualitásra összpontosított mérnöki precizitása miatt erős.
Meg aztán, Csáth egyre népszerűbb manapság, amikor ebben a nagy, civilizált unalomban mindenki épp begolyózni készül, igazán fel lehet nézni arra az emberre, aki ilyen gyilkos önkritikával számolt be önmagáról. Számolt le önmagával.
(Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, színes magyar játékfilm, 108 perc. Rendezte Szász János. Forgalmazza a Hungarotop.)
origo.hu
Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla
