Nem éppen hízelgő sem a Gönczöl-jelentés készítőire, sem egyes rendőrségi vezetőkre, s főleg nem az a magát baloldaliként meghatározó kormányzatra nézve a volt alkotmánybírák szakmai kritikája. Zlinszky János és tudóstársai azt a felülről oktrojált hallgatólagos szokásrendet rúgták föl, hogy ha a baloldali hatalom kimondja valami fölött a verdiktet, senki se merje felülírni a már meghozott döntést, ha kedves az egzisztenciája. Ebben a bátor mentalitásban osztoznak a Morvai Krisztina nemzetközi hírű büntetőjogász és Völgyesi Miklós nyugalmazott legfelsőbb bírósági tanácselnök irányította testület tagjaival. Zlinszky Jánosék azzal az „omertaszerűen” kikényszerített trenddel is szakítottak, hogy európai testületekhez kizárólag jobboldali kormányok alatt szabad fordulni. Mint tudjuk, aki ezt posztkommunista kabinet regnálása alatt teszi meg, annak számolnia kell a legválogatottabb gyanúsításokkal. No meg azzal a váddal, hogy rágalmazóként fogják megbélyegezni a hatalomhoz csatlakozó médiában és agresszív értelmiségi körökben.
Ha máshonnan nem, a Zlinszkyék jelentését övező agyonhallgatásból sejtheti a tételes jogban kevésbé járatos polgár is, hogy szakmai elemzésük helytálló. Aki arra gondol, hogy ez a tanulmány csak a szűk szakmai közvélemény érdeklődésére tarthat igényt, mert feltehetően tele van jogi terminus technicusokkal, az téved. Az „Észrevételek a Gönczöl-munkacsoport jelentésének megállapításairól” című dolgozat egyik fő értéke az, hogy az alkotmányos problémákat és javaslatokat a laikusok számára is érthető módon önti formába. Márpedig a régi-új hatalom szomorú történelmi hagyományaihoz híven semmitől sem tart annyira, mint ha a közpolgár tisztába jöhet jogaival – és az állam alkotmányos korlátaival, kötelezettségeivel.
A fő casus belli persze az, hogy a vitathatatlan szakmai kvalitású tudósok olyan tabutémákhoz is hozzányúlnak, amelyektől úgy fél a hatalom, mint ördög a szenteltvíztől. A kormányzati bizottsággal szemben például megnevezik az őszi eseménysor felelőseit is. Rávilágítanak, hogy egy európai polgári demokráciában éppen a szilárd és egyértelmű felelősségi viszonyokon nyugszik az államrend stabilitása. Ha komolyan vesszük, hogy a parlamenti többség által megválasztott kabinet kormányoz és nem a kiváltságos díszpinty szerepkörében tetszelegve pusztán hatalmon van, akkor a mindenkori kormányzat fejét terheli a legnagyobb felelősség a súlyos működési zavarokért. Vagyis a miniszterelnököt, akit nálunk ma még történetesen Gyurcsány Ferencnek hívnak. Természetesen nem úgy törnek pálcát a multi-miniszterelnök feje fölött, hogy holmi stilisztikai, retorikai fordulatokat hiányolnának munkásságában. Mindenki számára beláthatóan, logikus gondolatmenettel vezetik le a hatályos magyar alkotmányból azt az egymásra épülő felelősségi rendszert, amelynek csúcsán a végrehajtó hatalom feje áll. Az elitista álbaloldali hatalom lenézi az emberek intelligenciáját, akikben pedig tudatosodott: hazánkban kancellári rendszer van, ahol a végrehajtó hatalom piramisának tetején az erős jogosítványokkal rendelkező kormányfő áll.
A Gönczöl-féle dokumentumot elegánsan nem minősítik a volt alkotmánybírók, ám elfogadhatatlannak tartják, hogy a felelősséget szétterítik térben és időben, és csak Gyurcsány Ferenc mellett találnak szebbnél szebb mentő mellékkörülményeket. Nincs a teremtésben vétlen csak én – szinte ezt mondja a szocialista mágnás mártír-farizeus ábrázata. Az igazságügy-miniszteri főtanácsadó Gönczöl és társai ehhez a fals szimfóniához játszanak alá. Azt ismételgetik szinte bántó primitív monotóniával: az őszödi beszéd úgymond töredékes, részleges nyilvánosságra hozatala volt csupán a probléma a káromkodós, a választásoknak hazugságokkal történő megnyerésével hencegő szónoklattal. Zlinszkyék viszont utalnak rá: ha az egész inkriminált beszéd napvilágra kerül, legalább ilyen felzúdulás kerekedett volna. Mindenesetre érdekes fejlemény, hogy Gyurcsány Ferenc a rémisztő víziókkal ellentétben jóval békésebbre sikerült március 15. után úgy eltűnt, mint aranyóra a Balatonban. Ez annál is inkább figyelemre méltó, hiszen emlékezhetünk, az őszi események alkalmával minden atrocitás után valósággal végigkilincselte interjúival a magyar médiát. Most azonban csak Lendvai Ildikó frakcióvezető és Vadai Ágnes mondja föl a kötelező penzumot, a szélsőségek és a Fidesz titkos kapcsolatáról szóló mind komikusabb dajkamesét. Lehetetlen nem észrevenni, hogy Lendvai Ildikóék is egyre rezignáltabb tekintettel, a valótlan vádak hatásában egyre kevésbé bízva darálják el a leckét. Miként azt is látni kell, hogy a műbaloldali pártvezér időleges „felszívódása” hasonlít a halálos áldozatokkal járó augusztus 20-i tűzijáték utáni viselkedéséhez. Az ok mind többek számára nyilvánvaló: Gyurcsány fél a konfliktushelyzetektől, kudarc esetén háttérbe vonul, s átadja a terepet a hálátlan lövészárokharchoz alacsonyabb rangú párttársainak.
Az is megkockáztatható, hogy a kormányhoz lojális médiából való kirekesztésük ellenére komoly szerepet játszott a rendőrség konszolidált fellépésében a Morvai Krisztina nevével fémjelzett Civil Jogász Bizottság, s a rangos nemzetközi megfigyelők jelenléte is. Ugyanígy Zlinszky Jánosék észrevételei is nagymértékben járultak hozzá az ünnep relatíve békés lezajlásához. A három alkotmányjogi szaktekintély tudniillik nem csupán lézerpontossággal szúrta ki a kormányzati tisztségviselők, rendőri vezetők justismordjait, hanem érzékeltette, mindez feltehetően nem a véletlen műve. A pártállami beidegződéseket nem csupán közhely szinten emlegetik. Felszínre hozzák a mélyebb mozgatórugókat: a jogszabályok közötti önkényes mazsolázgatást, a demokratikus jogérzék hiányát. A volt alkotmánybírák és Morvai Krisztináék analíziseikkel végeredményben preventív gyógymódot alkalmaztak, s figyelmeztetéseikkel megelőzték, hogy kísértésbe essen a hatalom, s ismét provokálja a lakosságot, hogy aztán retorziókat alkalmazhasson.
A március 15-i nemzeti ünnep eseménysora tulajdonképpen a Gönczöl-bizottság kudarcaként, Waterloo-jaként aposztrofálható. A hatóságok ugyanis nem a bizottság által sugallt militarista szemlélet jegyében léptek fel, s a Fidesz nagygyűlése is – minden, Gönczölék által kódolt pesszimista jóslattal ellentétben – fényesen sikerült, óriási, békés tömegeket megmozgatva.
Zlinszkyék összegzésükben főként azt kifogásolták, hogy a Gönczöl-bizottság fő feladatának tekinti a rendőrségi intézkedések igazolását. Summázva: mintha csak a gyülekezési jog gyakorlását szükséges rossznak, a rendőri megtorlást bocsánatos bűnnek, a jogaival élő polgárt s az ellenzéket potenciális ellenségnek tekintené. A jogtudósok leszögezik: tiltakozniuk kell az ilyen felfogás ellen.
Bene László országos rendőrfőkapitány az ünnep előtt azt nyilatkozta: egészen más rendőrséget ismerhet majd meg a lakosság, mint az eddigiekben. Ezzel implicite elismerte, hogy a rendőri fellépéseket ért bírálatok nagyrészt jogosak voltak. Tehát: Gönczöl Katalinék jelentésével ellentétben szerintük nem volt jogszerű, szakszerű és arányos az intézkedéssorozat. Továbbá: azzal, hogy másként kezelte az ünnepet a karhatalom, s nem voltak kirívó megtorló intézkedések, a Gyurcsány–Petrétei–Gergényi vertikum alkalmatlansága utólag még szembeszökőbbé vált. Minden rendőrön volt azonosító, pedig Gönczölék igen megértően kezelték ezek őszi mellőzését, s csak azt javasolták: „az ORFK gondoskodjon olyan felszerelésről, amely lehetővé teszi az intézkedő rendőrök azonosíthatóságát”. Azt sugallták tehát, hogy pusztán technikai problémáról van szó, s a rendőrség kizárólag ruházatbeli akadályok miatt nem volt képes az azonosítók viselésére, nem pedig azért, hogy utólag ne lehessen senkit felelősségre vonni. Tudjuk, hogy a rendelkezésre álló információk szerint gumilövedéket sem használt a rendőrség a Nemzeti Nyomozó Iroda felé vonuló tömeggel szemben az est folyamán. Holott a Gönczöl-jelentés ebben is szinte „felhívott a táncra”, amikor azt javasolta: a rendőrségi törvény a gumilövedék használatánál a lőfegyver-használat(!) szabályainak betartását követelje meg. A rendőrök még az újonnan beszerzett, s jóval kevésbé sérülésveszélyes szivacslövedékeket sem vetették be. Morvaiék és Zlinszkyék hivatkozása a magyar alkotmányra és a nemzetközi jogra tehát nem volt pusztába kiáltott szó.
A volt ombudsman vezette grémium szövegének minden sorából az árad, hogy „szabad a gazda” az úgymond szélsőségesekkel kokettáló polgárokkal szemben, s a brutalitások csak a „túlkapások”, illetve a „vannak még hibák” pártállami kategóriáiba illeszthetők. Nem is a múltat elemzik, sokkal inkább a ránk váró szomorú perspektívákat festik fel. Az üzenet az: jobb, ha hozzászokunk, hogy a hatalom négy évig azt tesz velünk, amit akar. A három egykori alkotmánybíró ezzel szemben kimutatja, hogy ez a logika az állampárti gondolkodás továbbélése és szöges ellentétben áll a nemzetközi kötelezettségekkel, a modern európai elvárásokkal. Míg a Gyurcsány-tábor ars poeticája úgy fogalmazható meg: „az állam mi vagyunk” (azaz a párt), a korszerű szemléletben a demokratikus állam az ország polgárainak összessége. A jogtudósok analíziséből a kormányzat és a parlamenti többség súlyos szereptévesztése is kiderül. A kormány ugyanis megválasztása után mindentől független hatalmi tényezőnek tekinti magát, noha egy – a pártok által javasolt és megválasztása esetére vállalt – program végrehajtására a nemzettől kapta a megbízást, így az egész nemzetnek felelős. Még közérthetőbben: az országnak van parlamentje és kormánya, s nem a kormánynak van parlamentje és országa. A demokratikus alapjogok gyakorlásának, az „utcai politizálás” is része, s nálunk éppen azért fordulnak a polgárok a véleménynyilvánítás eme eszközéhez, mert a hatalom saját meghirdetett programjával szögesen ellentétes politikát folytat és semmiféle más véleményt nem hajlandó meghallgatni.
A kormányzati ideológia, stratégia rangjára emelt Gönczöl-jelentés mindenre felmentést adó, túlcsorduló pártos empátiájával szemben nem volt lovasroham és kardlapozás a nemzeti ünnepen, elég volt a vízágyú, a könnygáz és a kiszorítás az oszlatáshoz. Az eddigi információk szerint kevés esetben használták a gumibotot, de nem rugdosták az embereket, és hagytak lehetőséget az elvonulásra, a feloszlott tömeg tagjaira nem vadásztak tovább. Az egyértelmű jelekből arra lehet következtetni, hogy a felelős rendőri vezetők sokkal inkább a Civil Jogász Bizottság és a három volt alkotmánybíró intencióit tartották irányadónak, mintsem a kincstári szakértőkét.
A Gönczöl-bizottság abszurd módon semmilyen formában nem foglalkozik a demonstrációkat kiváltó szociális okokkal. Még furcsább, hogy a nemzetközi gyakorlatban abszolút prioritást élvező emberi jogok kérdésköre is teljesen kívül esik a horizontjukon. Holott a kormányzat éppen a klasszikus liberalizmus alapelveit sértette meg, amely szinte mindent az emberi jogokból vezet le. Zlinszky Jánosék tanulmányából viszont az is világossá válik, hogy nem az embereknek kell többet elviselniük a politikai elittől, hanem éppen ellenkezőleg. A Gyurcsány-csapat fordítva ül a lovon, hiszen nekik kellene biztosítaniuk az emberi és polgári jogok érvényesülését. A kormányzat saját jól felfogott érdekeit szolgálná ez, hiszen így törvényes mederbe terelődhetnének az ellenvélemények, amelyeket hasznosíthatnának a kormányzás során. Aki nem így gondolkodik, az azt hiszi, hogy hatalma örök időkre szól, s ő soha nem szorul ellenzékbe. Tehát egyfajta tekintélyuralmi rendszer lebeg a szeme előtt. Magyarul: diktatúra.
Az alkotmányjogászok okfejtéséből ráérezhetünk: a mostani hatalom filozófiája a Kádár-diktatúra nyomait viseli magán. Jellemzésképpen Kádár Jánosnak azt a mondását idézik, mely szerint „A népbe vetett bizalomra építjük politikánkat”. Mint írják: ezzel az akkori pártvezér a demokrácia lényegét tagadta. A demokratikus rendszerekben ugyanis a nép bízik – vagy nem – a vezetőkben, míg a pártdiktatúrák bíznak abban, hogy a nép a retorziók hatására nem próbálkozik értelmetlen ellenállással, sem azzal, hogy közérdekű ügyekbe avatkozzon.
origo.hu
Nagyon nehéz helyesírási kvíz: Ön ki tudja tölteni hibátlanul?
