Megdermedve

k ö n y v e s h á z

Végre olyan könyv született a második világháborúban vitézül harcoló magyar katonákról, amelyik nem úgy emlékezik meg róluk, hogy mindig csak futottak az oroszok elől, és menekülés közben rémülten kapaszkodtak fel a németek harckocsijaira, lovas szekereire. Babucs Zoltán hadtörténész, muzeológus és Maruzs Roland százados, hadtörténész tudományos eszközökkel, ugyanakkor kellő tisztelettel elemzi az egri magyar királyi „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred szerepét a második világháborúban. Ebben a dokumentumkötetben nem írói fantázia nyomán tekinthetjük át a tragikus végkimenetelű doni ütközetet és más csatákat, hanem két fiatal hadtörténész alapos kutatómunkájának köszönhetően ismerhetjük meg a magyar katonák, tisztek mindennapi életét a fronton.
Amint megfogalmazták a szerzők, „1945 után, közel negyvenöt esztendőn keresztül hallgatnunk kellett arról, hogy apáink-nagyapáink magyar királyi honvédegyenruhában szolgálták magyar hazájukat, elestek, megsebesültek vagy elpusztultak a hadifogolytáborokban, vagy hazatérvén hallgatniuk kellett a II. világégés során szerzett élményeikről”. Úgy vélik a könyv írói, hogy egy számunkra vesztes világháborúnak is lehetnek magyar katonahősei, akik példaként állíthatók a felnövekvő magyar ifjúság, a jelenkori magyar honvédség elé.
Érzelmileg is kötődnek a témához a hadtörténészek, hiszen mindketten Eger környékéről származnak, és nagyapáik a 14. gyalogezredben szolgáltak. Nem papírmasé figurákat, nem ólomkatonákat jelenítenek meg a szerzők, hanem hús-vér, harcolni készülő, falvakból, városokból bevonuló fiatalokat. Aprólékos levéltári, irattári, könyvtári munkát végeztek, felhasználva a korabeli levelezéseket, emlékezéseket, újságcikkeket. Pontos képet kapunk a honvédek egyenruhájáról, felszereléséről, fegyverzetéről, járműveiről, a frontra elvonuló 14. gyalogezred tiszti beosztásáról, a zászlóaljparancsnokokról, a lövészárkok életéről. De ugyanígy részletesen tárgyalja a dokumentumkötet a hadműveleti területek csatáit, mint például a második és a harmadik urivi ütközetet 1942 augusztusától szeptemberig. Megtudhatjuk, hogy kemény csaták árán, a makacsul védekező oroszok védvonalain áttörve haladtak előre a magyar katonák. Persze Jány Gusztáv vezérezredes vezetésével a magyar királyi 2. honvéd hadsereg sikeres előrenyomulása csak addig tartott, amíg a Don-kanyarban fel nem fejlődtek az oroszok, és a túlerő el nem döntötte a csata sorsát.
A 14-esek a legsúlyosabb ütközet napjait élték meg 1943. január 13-tól 31-ig. A gyalogezred személyi állományát (4300 fő) 45 százalékos veszteség érte: 1933 emberük esett el. Arányaiban ez a veszteség volt jellemző az egész 2. magyar hadseregre is. Az elesettek nevét részletes táblázat mutatja születési évvel, lakhellyel, rendfokozattal és a bekövetkezett halál okával. Az utolsó emberig és az utolsó töltényig harcoló magyar katonák érzelmi állapotát jellemzi az az 1943. január 25-én kelt sürgöny, amelyet Nickl Károly alezredes, ezredparancsnok küldött a központi parancsnokságra: „Andrejewka É-ot kb. 80 emberrel és egy gsz-val tartom. Emberek kimerülve, hidegtől megdermedve, igen kevés lőszerrel rendelkeznek, sürgős segítséget kérek.”
A könyv a második világháború végéig kíséri a hátráló ezred csapatmozdulatait Galícián és a Kárpátokon át egészen a Tiszáig, majd a fővárosig. Az emlékkötetet 16 színes és mintegy 130 fekete-fehér fotó illusztrálja, egykori térképvázlatokon követhetjük nyomon a harcok színhelyeit. Egyedi módon mutatják be a szerzők az ezred tisztikarát több mint 200 tiszt katonai pályafutásának leírásával.
(Babucs Zoltán – Maruzs Roland: Ahol a hősök születnek. Az egri magyar királyi „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred a második világháborúban. Puedlo Kiadó, Budapest, 2006. Ármegjelölés nélkül)