Szerencsétlen az ország, ha felelősséget nem ismerő személy gyakorolja a hatalmat. Szerencsétlen, mert még a legjobb szándékú és tehetségű politikus sem képes a boldogulás útját önkényesen meghatározni. De szerencsétlen maga a hatalomra jutott politikus, ha küldetéstudata és mohósága olyan erős, hogy képtelen tanulni a kudarcos tényekből – mondja Szabad György. Úgy véli, a hatalomvesztést sejtető bizalomvesztés láttán kapkodni kezd az országra és önmagára veszélyt hozó módon a kormányfő. A kapkodás viszályokat lobbant, az elkésett útkeresés gátakat bont.
Az első szabadon választott országgyűlés elnöke számára az elvek és felelősség nélküli politika képei villannak fel, amikor Gyurcsány Ferenc az antiszemitizmus kártyáját veti a nyugati közvélemény asztalára, mintha játékkaszinóban lenne. Emlékeztet: történik mindez alig három héttel azután, hogy állítólagos jogtiszteletét tanúsítva nemzetközi „újnácitalálkozó” lehetőségét biztosította a budapesti Hősök terén. Megtette tehát azt, amit rendszeresen szélsőségességgel gyanúsított politikai ellenfele, Orbán Viktor megtagadott miniszterelnöksége idején.
Az akadémikus úgy értékel: Gyurcsány kormányzatának egyik kimagyarázhatatlan ellenpéldája, hogy – a polgári szabadságjogokat és a nemzeti kegyeletet egyaránt sértve – ötödik hónapja zárva tartja a Kossuth teret. A rossz politikája miatt soha nem tapasztalt ütemben népszerűséget vesztő kormányfő és pártvezér minden eszköz után kapkod, amivel leértékelhetőnek, a Nyugat szemében lejárathatónak véli az alkotmányos ellenzék legnagyobb erejét. S hogyan próbálja gerjeszteni Gyurcsány a félelmet? Szabad György rámutat: ilyen többek közt az is, amikor kifogásolja a piros-fehér színek használatát. Ami a három évszázadon át uralkodó Árpád-dinasztia utolsó száz évében elterjedt volt, majd más-más színekkel elegyesen fel-felbukkant a továbbiak során is. A lengyeleknél e két szín a nemzeti megújulás korában állami zászlóvá fejlődött. Nálunk – annyi balszerencse és oly sok viszály után – háromszínűként nyert teret, majd vált 1848-ban törvénybe foglaltan és alkotmányos tényezők által sohasem vitatottan a „nemzeti lobogó” színeinek, a piros-fehér-zöldnek az együttesévé. Aki tudatlansága folytán vagy hallgatva a „negyvennyolcat” ebben is megtagadókra a tizenharmadik században uralkodó két színt vagy netán az Anjouk, illetve a Habsburgok színeit lobogtatja, megteheti. De patrióta és demokrata magyar, ha történeti tudattal bír, aligha fogja tenni. Ugyanakkor eltorzításait önkényuralmi jelvények használatával hatályos törvényünk tiltja – nyomatékosítja a történész.
Szabad György kifejti: a Timesnak nyilatkozó politikus által kiemelt kérdésnek, az antiszemitizmusnak kétségtelenül vannak nyomai és élesztői a szélsőségek szűk eszmevilágában, s nemcsak nálunk, hanem – többnyire undor által övezetten – nyugaton is, ahol küzdenek ellene minden irányzatú demokraták. De hogy egy állítólag „modern szemléletű” pártelnök ide-oda kacsint, azzal is magyarázza kudarcos jelenét, hogy házastársa zsidó és kommunista családból származik, alighanem egyedülálló jelenség. Mindkettő egyidejű emlegetése régi antiszemita fogás, ami az üldöztetések korszakaiban egyes, többnyire primitív vagy megfélemlített zsidók magatartásával részben igazolódott is, azaz szélsőséges esetekben üldözöttből vált üldöző is. Ám hogy ez csak hamisan általánosítható, azt jól tanúsítja, hogy Hitlert a zsidóüldözésben csak Sztálin közelítette meg uralmának megszilárdulása után. De hogy egy magát diktatúraellenesnek, sőt „demokratának” valló pártvezér a két meghatározást egyidejűleg használja feleségére vonatkoztatva, az több mint meglepő, és az is, hogy nem elég egyértelmű: mennyire dicsekszik ezzel és mennyire panaszkodik miatta. Szabad György felveti: további kérdésként marad nyitva, hogyan viszonyuljon az „antiszemita”-vádhoz a magyar választópolgár. Lépjen fel az antiszemitizmus létező életben tartói, illetve élesztgetői ellen, meg az antiszemitizmussal vádaskodók, az egyes jelenségeket mértéktelenül felnagyítók és a virtuális politikai kártyaasztalra vetve is a maguk politikai céljai számára nyilvánvalóan támogatást esdeklők ellenében? Az akadémikus felhívja minden honfitársa figyelmét: semmi esetre se feledjük, hogy közel negyed évezreden át Hajnóczytól, Nagyváthytól Bibóig és Antall Józsefig a józan közemberek körében is az antiszemitákat meghaladó mértékben akadtak felismerői e taktika országrontó kétélűségének. Gondoljunk többek között annak a hontalanná tett és annyiszor meghamisított Kossuthnak a szavaira, aki vallási és származásbeli különbség tétele nélkül szólította fel híveit, törekedjenek az „egy nemzettestté összeforrásra”, és szögezte le, miszerint „az antisemitikus agitatiót, mint a XIX.-ik század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom”. A XX. század borzalmai után mindenki megérthette, hogy ebben is igaza volt.
Hiszen a származás sem érdem, sem vétek. Ezt az általános igazságot a magyarságnak sohasem szabad felednie, hiszen jó egyharmada a határokon kívül él és nemcsak tömbökben a szomszédságban, hanem a világban is szétszórtan. Az antiszemitizmus vádjával nem szabad játszani semmilyen szinten, senkinek. Még a hatalom birtoklásának vélt érdekében sem.
Szabad György fontosnak tartja, hogy a politikai cselezgetést ebben a kérdéskörben a magyar jogállam minden patriótája és demokratája utasítsa el. Szerinte az alkotmányos kormányzás sérelmeit és a megtévesztő vádaskodás károkozását nem csökkenti, hogy Gyurcsány Ferenc a londoni Timesnak adott 2007. március 1-jei interjújának tragikus hangvételűnek szánt, ám hatásvadász zárófordulatában olyan politikusként jellemzi önmagát, aki a bukás kockázatának fátumával is kész számolni.
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
