Százmillió személyi kultuszra?

Hivatalos jelentések szerint újabb tanácsadó testület sorakozik a kormány erősítésére, durván százmilliós költséggel. Amikor a kiválasztott személyek kilencszázezres havi fizetését felajánlották, nem mindenki örvendezett. Állítólag még viszszalépő is akadt, bár ezt nem erősítették meg. Az emberek közül sokan megtörölgették szemüket, mások jól hallottuk-e kérdéssel fordultak közvetlen társaikhoz, hogy nincsen-e komoly baj a hallásukkal? Aztán a valóság lehűtötte a kételkedőket, mert a magyarázat nem késett, erre a tanácsadó testületre igenis szüksége van a kormánynak és vezetőjének.
De vajon miért?
Olyan jó helyzetben az ország – ami az anyagiakat illeti –, hogy mi az a százmillió. Amikor a megtépázott jó hírt, igazmondást, becsületet helyre kell állítani, oly sok igaztalan támadás érte és éri az ország jólétéért buzgólkodókat? A valóság ugyan naponként alaposan fejbe veri az embereket, de a nehezén már szinte túljutottunk, nyugtatja meg a felelőtlenül elégedetlenkedőket a miniszterelnök. Csakhogy az emberek a zsebük, a mindennapi kenyerük és hétköznapi kiadásaik egyre szorongatóbb növekedése miatt morgolódnak, de hiszen az a nép joga. A bajok persze sokasodnak, meg egy-egy híres üzem, például a zalai bútorgyár majdnem másfél száz foglalkoztatottjának mond fel, kisvállalkozások tömege szűnik meg, fekete betűsek lesznek múló napjaink, amikor új adóról, megszorításokról, áremelésekről szólnak a hírközlő szervezetek, és mély hallgatás fogja körbe egyes társadalmi rétegek hétről hétre nehezülő állapotát – gondoljunk a nyugdíjasokra és a nagycsaládosokra. Nem rohanunk, de ijesztően süllyedünk egy régen elhagyott Magyarország szegényházi állapotának rémképekben ismert valósága felé. Akkor voltunk hárommillió koldusok. A néha igazságokat „elszóló” beismerések tudatosítják, hogy az összlakosság tizenhárom százaléka már létminimum alatti színvonalon él, a másik réteg – mintegy tizenkét százalék – az életfeltételek küszöbén. A kettő népességünk egynegyede, de ez is inkább szépített, mint eltúlzott adat.
Szomszédságunkban, Romániában az ifjú házasokat, először szülő édesanyákat állami segélyekkel indítják el az életbe, és a családi pótlékot is szépen megemelték a népes családok esetében. Nem is olvashattunk innen-onnan betelepíthetők keleti seregéről, de arról igen, hogy vendégmunkásaikat édesgetik vissza az országba.
Minden uniós tagállam szigorúan védelmezi a hazai termelést és a nemzeti termékeket, mi az idegen áruk beáramlásának talán legélenjáróbb fogadói vagyunk. Hazánk gazdátlan országgá változott. Ez a gazdátlanság okozza, hogy a vidéken élő emberek nagyobb fele elveszítette hitét, reményét a jövendőben. Mert nincs semmiféle biztatás, támogatás, megerősítés arról, hogy egyáltalán tudomást venne ellehetetlenülésükről a kormány, semmiben nem tapasztalható.
Mit kell még nekünk átélni – jegyeztem fel békési megroppant gazda barátom szavait – a kis paraszti éléskamrák kiürítése, a kényszerszövetkezetek ránk- erőltetése után? Most attól retteghetünk, jönnek majd idegen földbirtokosok, mert ez az állam képes lesz a földet is eladni, és lehetünk majd uradalmi segédek. Mert mondja meg valaki, hogy értessük meg magunkat a vezetőkkel? Mert oda sem hederítenek a mi megismétlődő panaszainkra, azt tapasztaltuk. Előttünk nincs semmi megfogható, valamikori paraszti jövendő, minden különösebb zaj nélkül pusztulunk. Valamikor még az urak is észrevették, hogy baj lesz, most hangja sincs a vidék sírásának. Máskor a munkások kiállottak miértünk is, most munkás sincs többé, de akkor hol is lesz itt élet? – hallgatom a panaszok sorát.
Mivel vigasztalódhat az ország népe? – töprengek és tépelődök magamban. Lesz új kormányzati negyed, ezért még a Nyugati pályaudvarra sem érkezik meg a vidéki utas, mert abból múzeumot csinálnak. Lesz százmillióért tamáskodó gárda, mert ők teremtik meg a kormány számára a népszerűséget. A tegnapi személyi kultusz újra feléledhet? Ebben az országban a csömör és harag egyszer már megtisztította a plakátokkal, szobrokkal, csasztuskákkal telerondított életünket. Most újra erősödik egy országos, általános nagy tiltakozás, és azt sem a tanácsadók, sem gazdáik nem tudják lecsillapítani, mert minden kör bezárul körülöttük. Úgy látszik, ismét meg kell tanulniuk az új kizsákmányolóknak, milyen az, ha a nép nem kér, hanem ragad. Petőfit kellene olvasniuk.