Tudományos szanyizmus

Szanyi Tibor margitszigeti ingatlanvirtuózként, majd az internet mosdatlan szájú fórumharcosaként került a látókörünkbe. A szocialisták mégis alkalmasnak ítélték arra, hogy államtitkárként Angyalföldről boldogítsa a mezőgazdaságot. Újabban tizedmagával Demszky Gábornál kellemetlenkedik a távhődíjemelés miatt; kár, hogy a fűtési szezonban ez még nem jutott eszükbe. Legújabb húzása az, hogy a Népszavában baloldali köldöknézegetés ürügyén betámadta Nagy Imrét. Nem a nagytőkéssé avanzsált KISZ-titkárt, hanem a Kádár által felakasztatott nagy formátumú államférfit, a forradalom mártír miniszterelnökét. A dolog azért is kínos, mert a hajdan szebb napokat látott napilap vitasorozata a baloldaliság új értelméről szemlátomást azt a gyakorlati politikai célt szolgálja, hogy a polémiát indító és nyilván majd bezáró Szili Katalint a Gyurcsány Ferenc várható bukása utáni időkre felépítse. Ezt a fennkölt célt csapta agyon a primitív nagyimrézéssel a fékezhetetlen agyvelejű Szanyi.
Aki netán megtekintette a cikkíró párbaját Nagy Imre unokájával, Jánosi Katalinnal a politikai veszteségminimalizálásra törő Nap-keltében, az tudja, miről van szó. Ám aki nem tudja, annak ideírom az ott idézett Szanyi-passzust: „Nagy Imre egyebek között azért vállalhatatlan, mármint a szocialista párt részére, mert szovjet állampolgárként, igazi szovjet besúgóként lett magyar miniszterelnök, 1956 nehéz napjaiban rendre rossz döntéseket hozott, ha egyáltalán hozott, igaz, mártíromságával teljes életművét tagadta meg, és ez persze kelthet valamelyes utókori rokonszenvet.” Ekkora politikai analfabetizmussal és vérbeli történelemhamisítással vitázni sem érdemes. Elég csak a felháborodott Nagy Imre-unoka fő érvét felhozni: Charles Gatit és a KGB-t tekinteni forrásnak komoly történészekkel szemben – minimum méltatlan.
A csizma úgy került az asztalra, hogy Gyurcsány Nagy Imre mellett foglalt állást a gyilkos Kádárral szemben. Ami a kádári kontinuitású pártban, amely azóta is a pártállami vagyonban ül, érthető felzúdulást keltett: Hornék és Lendvaiék nem értették vagy nem akarták érteni az új pártelnök parttalan machiavellizmusát. Szanyira a forradalomfikázásban nyilván hatással volt a kaposvári színházművészet, bár saját kútfőből is képes ostobaságokra. Ugyanakkor érthető a törekvése, hogy a leendő „tiszta”, folttalan MSZP számára nem akar zavaró idolt: sem Kádárt, sem Nagy Imrét. Megtanulta még nótafaként: „A múltat végképp eltörölni”. Odáig ment: „Veszedelmes dolog, amikor egy párt az útkeresései során pont a XX. századba nyúlik vissza, egy nagyon ellentmondásos, talán a világtörténelem legellentmondásosabb és legjobban dokumentált századához.” Aha, fincsi volna valami kevésbé dokumentált múlt, ugye? Csak mellékesen jegyzem meg: maga Szanyi is a XX. század terméke.
Nehéz ezt követni egy antikommunista demokratának, aki nem hajlamos hinni az állítólagos baloldalnak, amely embertelen piackultuszában hagyja a földön heverni a szolidaritás krisztusi eredetű eszméjét, hogy a gazdátlan kincsért az állítólagos jobboldalnak kell lehajolni. Gyurcsány, aki arcátlanul tegeződve fotóztatja magát Hillerestül a Nagy Imre-szobornál, mérhetetlen elbizakodottságában nem is számol azzal, hogy a nemzet (s nem a kommunisták) mártír miniszterelnöke esetleg megmozdul, s válaszra szánja el magát. A teátrális kérdésre („Imre, mit tennél az én helyemben?”) leginkább azt felelhetné: „A helyedben sürgősen eltűnnék a balfenéken. De ha már úgyis mész, vidd magaddal ezt az ordenáré Szanyit is…”