Várfogságban

A márciusi forradalom nyomán megnyíltak a várbörtönök ajtajai az ott raboskodó politikai foglyok előtt. Így lett a forradalom diadalának szimbóluma vidéken egy Norbert Anffenberg nevű, 14 évre elítélt egykori császári-királyi hadnagy a munkácsi várbörtönből szabadulva, vagy a 20 évet kapott Karol d’Abancourt egykori kadét Temesvárról. Egy csehországi német és egy francia eredetű galíciai lengyel katona, s alig másfél év múlva mindketten a magyar nemzet mártírjaivá váltak. Az első Ormai Norbert honvéd ezredesként az első aradi vértanúnk, a második Abancourt Károly huszárkapitányként a már sokadik pesti vértanú. De tulajdonképpen a sajtószabadság megszületését jelképező Táncsics-kiszabadítás is várbörtönből történt március 15-én, még ha nem is elítéltet, hanem vizsgálat alatt álló foglyot érintett a lelkes forradalmárok akciója a budai Várban. S a várak, még az ekkor már leginkább csak börtönnek alkalmas Munkács is a szabadságharc legfontosabb bástyái lettek, bár a császári hadsereg a birtokába került erődök börtöneit igyekezett mihamarabb megtölteni a megriasztott hatalom ellenfeleivel. Így 1849. május 21. diadalmas hajnalán a budai Várat visszafoglaló honvédek Czuczor Gergely mellett több tucatnyi vizsgálati fogságban ülő hazafit szabadítottak ki az egyik bástya celláiból.
A szabadságharc leverését követően minden addiginál nagyobb bebörtönzési hullám söpört végig Magyarországon, s 1849 őszére megteltek a várbörtönök az egyelőre még vizsgálat alatt lévőkkel. De a gőzerővel dolgozó hadbíróságok – elsősorban Aradon és Pesten – októbertől ontották az ítéleteket. A megtorlás legjellemzőbb büntetésneme a legtöbbször vassal súlyosbított várfogság lett. Százszámra hozták meg a halálos ítéleteket, amelyek többségét 10–20 év közötti várfogságra enyhítettek. Haynau eredetileg mindenkit, aki egykori császári-királyi tiszt vagy kadét létére fegyverrel küzdött a honvédseregben halálra szánt, de a várható nemzetközi felháborodástól megriadó és a szövetségesétől is szorongatott udvari körök ettől szerencsére visszariadtak.
Egy szisztematikus megtorlórendszer épült viszont ki, amely valamilyen formában szinte mindenkit érintett Magyarországon. A kutatás jelenlegi állása alapján 114 embert végeztek ki forradalmi és szabadságharcos tevékenységük miatt 1850 tavaszáig. Mintegy 2000 főt ítéltek súlyos börtönbüntetésre, akik közül 752 katonatiszt volt. 1848 végétől 1855-ig legkevesebb 13955 embert állítottak haditörvényszék elé, akik hosszabb-rövidebb ideig vizsgálati fogságot szenvedtek, egy részük a várfogságot is átélte. Ötvenezer fő közül alakult a kényszerbesorozottak száma, akik az egykori honvédek (tisztek, legénység vegyesen) közül kerültek ki. Tízezreket, ha nem százezret érintettek a különféle pénzbírságok. A szabadságharcot támogató arisztokratákat, vagyonos kereskedőket több tízezer forintos (egy hadnagy 25 évi fizetése tett ki tízezer forintot!) büntetésre ítéltek. Székesfehérvárra 60 ezer, Kolozsvárra 200 ezer forint hadisarcot vetettek ki, ahogy az óbudai és pesti zsidó közösséget is megsarcolták. A hatalom által megbízhatatlannak minősített egykori földesurak jobbágyfelszabadítás utáni úrbéri kárpótlását évekig visszatartották, ami középbirtokos családok sorát juttatta tönkre. A Kossuth-bankók beváltás nélküli elkobzása pedig mindenkit anyagi hátránnyal sújtott.
A börtönbüntetésnek három kategóriája volt a szabadságharc leverése után. A legtöbb fogságba vetett ember büntetés-végrehajtási szakintézetek hiányában a vármegyeházák, városházák, állami középületek pincéiben kialakított fegyházakban, illetve a legjobban a laktanyának épült pesti új épületben raboskodott a vizsgálat ideje alatt, vagy töltötte rövidebb idejű büntetését. A hadbírósági ítéletek várfogságra és sáncfogságra szóltak, s az ily módon elítéltek katonai létesítményekben töltötték le büntetésüket. Elvileg a várfogságot tisztekre vagy velük hasonló társadalmi megítélésű polgári állásúakra, a sáncfogságot altisztekre és legénységi állományúakra, illetve az „egyszerű földnépére” szabhatták ki. Az 1850-es években azonban számtalan esetben ítéltek kifejezetten a bosszú szándékával előkelő társadalmi helyzetű embereket a számukra különösen megalázó sáncfogságra. Míg a várfogságban az elítéltek saját ruhájukat viselhették, s bizonyos keretek között maguk alakíthatták ki cellájuk berendezését, s élelmezésüket, addig a sáncfogságban mindezekről szó sem lehetett. Az erre a büntetésre ítélt rabot megfosztották ruházatától, s lenyírták a haját s az ekkor sokak által nemzeti jelképként viselt szakállt. Rabruhát kellett viselniük, s minden esetben nehéz láncos bilincseket hordtak lábukon még munkavégzés közben is. Csupán reggel és este 1-1 órára volt megengedhető a vas levétele. Munkavégzésre kötelezték őket, az erődítmények karbantartása körül dolgoztak. A legjellemzőbb a föld és kavics talicskázása volt, de fahordásra, favágásra, hóeltakarításra, sepregetésre sőt latrinatisztításra is kényszerítették őket. Szállásuk a sötét kazamatákban volt, fekhelyül egy puszta deszkapriccs szolgált, amihez csak a téli időszakban kaptak pokrócot. Élelmezésük napi egy tál meleg ételből állt, amelyben hetente csak két alkalommal lehetett hús.
Ilyen körülmények között raboskodott Komáromban Beniczky Lajos honvéd ezredes a közismert reformpolitikus földbirtokos, vagy Josephstadtban Bene Lajos nemzetőr ezredes, csongrádi főszolgabíró és a civilek közül gróf Niczky Kristóf. Ehhez képest a várfogság úri életet biztosított egy sor kedvezménnyel, bár ezt is lehetett súlyosbítani bilincs viselésével, amit az ítélethirdetésnél a „vasban” jelző rendelt el. „A várparancsnokság megengedheti a felügyelet alatti beszélgetést, hasonlóan eltűrheti az olvasást és írást is, az utóbbi azonban csak egy tiszt jelenlétében történhetik, olvasni pedig csak gyanútlan tartalmú könyveket szabad, mint imádságos vagy erkölcsi tanulságokat magába foglaló, s vallásos tárgyú könyveket” – írja a korabeli szabályzat. Indokolt esetben látogatókat fogadhatott az ilyen büntetését töltő rab. Viszont a fogság ezen formája azzal a kötelezettséggel járt, hogy az ellátás költségeit az elítéltnek meg kellett térítenie – már ha rendelkezett vagyonnal.
A várfogságban raboskodók sorsa döntő részben a várparancsnok jóindulatától függött. A magyar elítéltek nagy része Aradon, a csehországi Josephstadt és Theresienstadt erődjeiben és az ausztriai Kufsteinben raboskodtak. De sokan voltak a morvaországi Olmütz, Erdélyben Nagyszeben, Magyarországon Munkács, Komárom, Temesvár foglyai is. Aradon a magyargyűlölő Howiger tábornok halála után nagyot fordult a világ, és Josef Castellitz altábornagy parancsnoksága alatt 1850 elejétől a kivégzések miatt rettegett hely a várbörtönök között a legenyhébbé szelídült. Itt az is előfordulhatott, hogy a vagyonos foglyok a város Fehér Kereszt nevű szállójából hozatták az ebédet, és éjszakára kiosonhattak a várból, becsületszóra fogadva, hogy hajnalra visszatérnek. Persze ehhez komoly pénzekkel kellett megvesztegetni a foglárokat. Az unalom elűzésére a parancsnok átengedte a foglyok számára a kertjét, ahol Clementisz Gábor őrnagy, egy marcona dandárparancsnok létére is szenvedélyes virágbarát irányításával kertészkedtek. Egy hadosztályparancsnok, Jászvitz Ferenc alezredes rendszeresen készítette baráti társasága számára a kocsonyát, többen kutyát tartottak, Calzada Alfonz utász őrnagy pedig bútorokat készített kis csapatával a komfort növelésére. Amin volt mit javítani, mert azért nem volt Arad sem szanatórium. A foglyok kazamatákban kialakított szállása olyan nedves volt, hogy a nyári időszakban egyetlen éjszaka bepenészedett a csizma vagy a cipő.
A szigorúbban felügyelt várakban elsősorban a családdal való kapcsolattartás volt komoly gond. „Mert itt leveleinket a fél világ előbb elolvassa mintsem expediálnák” – panaszolta Theresienstadtból báró Vay Miklós egykori koronaőr és erdélyi királyi biztos. Komáromban lebuktak a foglyok a levelek kicsempészésével s ez, majd Libényi János merénylete Ferenc József császár ellen szigorításokhoz vezetett a várbörtönökben. Castellitz halála után Aradon, Georg Ramberg altábornagy áthelyezése után pedig Theresienstadtban is megnehezedett a rabok sorsa, és szigorúan betartották az előírásokat. De a legnehezebb sorsa Kufsteinben volt a várfoglyoknak. Ide elsősorban polgári állású rabok kerültek, a legnevezetesebbek nők voltak: Teleki Blanka grófnő, Leővey Klára és hűséges szolgálójuk, a 13 éves korában várfogságba vonuló Bernwaller Erzsi. Pedig itt magyar parancsnok volt 1851–53 között Nehiba József ezredes személyében, de az őrszemélyzet brutalitását és a vár ridegségét nem tudta vagy nem is akarta megváltoztatni. Utóda alatt még rosszabbá vált a foglyok helyzete itt.
A várfogságban sokat segített a kintiek rokonszenve. Lélekemelő az az össznépi összefogás, amit Arad lakosság vitt végbe 1849–50 telén, ahogyan pénzt gyűjtöttek a vagyontalan aradi folyok ellátására, és meleg ruhaneműkkel történő megajándékozására. A foglyok életéből elvett éveket azonban nem lehetett pótolni. Megrendítő a Hadtörténeti Múzeum kiállításán látható míves faragványokkal ékesített bársonybetétű tiszafa díszdoboz története. Mecséry Ágoston honvéd százados egy délceg 23 éves nemesi testőr Munkácson raboskodva készítette azt menyasszonyának. Hét év azonban irgalmatlanul hosszú idő egy menyasszony számára, és az 1856-ban szabaduló egykori honvédtiszt már nem tudta átadni szerelme zálogát hűtlen kedvesének.

A szerző hadtörténész