Magyar Nemzet: Európa sok tekintetben „kereszténység utáni” területnek nevezhető, miközben egyre nő a kínálat a vallások terén. A történelmi egyházak lemaradni látszanak ebben a versenyben.
Lipp László: Az a kérdés, hogy a virtuális világot tekintjük-e igazinak vagy a valóságosat. Én például tizenhét éve missziós területen, egy lakótelepen élek és dolgozom. Az ott eltöltött idő alatt sikerült Budapest legbékésebb lakótelepét létrehoznunk a református kollégákkal. Nem érzem sem a versenyhelyzetet, sem a kereszténység kisebbségi helyzetét. A lakosság számához képest mindig kevesen jártak istentiszteletre, soha nem lett volna elegendő a templomok befogadóképessége, ha mindenki elmegy. Szerintem a világ nem változott rossz irányba, kivéve a média és a gazdaság rabló szellemiségű deformálódását. Tagadhatatlan, hogy a média számára sokkal jobban kezelhető a nem öntudatos, nem vallásos ember. A profit nem támogatja a hagyományos értékrendet. Csak egy példa: lényegesen olcsóbb egy család nyolc tagja számára ebédet főzni, mint egyesével vendéglőbe járni. Az ember élete három szinten zajlik, az egyén, a család és a társadalom szintjén, és a kereszténységnek mindhárom szinten van mondanivalója.
Magyar Nemzet: Tehát nem a válság miatt van szükség Európa újraevangelizálására, hanem mert egyszerűen időnként föl kell rázni az embereket?
Végh Tamás: Nagy kérdés, hogy merjük-e vállalni: nem a szekularizáció ellen harcolunk, hanem hirdetjük az evangéliumot. Mert biztos, hogy óriási a zuhanás a hagyomány terén. Gyülekezetek esnek össze, szűnnek meg sokfelé. Ugyanakkor az is látszik, hogy ahol nem ez ellen küzdenek különböző technikákkal, hanem egyszerűen hirdetik az evangéliumot, ott gyülekezetek épülnek föl. Ezt saját életemben is átéltem, nagy hagyományú gyülekezetben, Fóton, ahol gyülekezeti ébredés nyomán jól sikerült generációváltás történt. Ennek az ébredésnek érzékelhető következményei lettek, családok erősödtek meg, egyre több gyerek születik. Hasonló dolgot tapasztaltam Budapesten is, ahol viszont egy megfáradt, öreg gyülekezetben éltük át a megújulást. De mindez nem történhetett volna meg, ha csupán a törvényszerűen összecsukló egyházias életforma megtartásán fáradozunk. Az egyház sokszor őrizné a bástyáit, miközben az őrizgetéssel vesztes lesz.
Szeverényi János: Egyébként az is kérdés, van-e arra küldetésünk, hogy hangosabbak legyünk a környezetünknél. A jézusi példa alapján a kereszténység inkább só és világosság. Szembe kell néznünk azzal, hogy a konstantini korszak, tehát a világban uralkodó egyház időszaka lezárult. Ma egészen más az egyház helyzete, mint ezer vagy ötszáz évvel ezelőtt, amikor a király kiadhatta az utasítást, hogy tíz falu építsen egy templomot. A gyülekezetek mai helyzete közelebb áll az első keresztyének időszakához, amikor Krisztus követői egy hatalmas világbirodalomban élték az életüket, s az egyház arányaiban a legintenzívebben gyarapodott és fejlődött. Akárcsak napjainkban Kínában, ahol naponta sok ezren lesznek keresztyénné.
Magyar Nemzet: Csak az a zavarba ejtő, hogy akkor egy pogány világbirodalom romjain virágzott ki a kereszténység, most pedig, legalábbis Európa tekintetében, a kereszténység utáni romokon kellene ismét felépülnie.
Szeverényi János: Amikor azt mondjuk, hogy az egyház kisebbségben van, sok tekintetben az előző időszakhoz mérjük a mai adatokat; például azt nézzük, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt hány embert kereszteltek meg és hányat ma. De az egy másik helyzet volt. Ma valóban szűnnek meg közösségek, gyülekezetek, ugyanakkor protestáns vonalon például négyszázötven új gyülekezet született az utóbbi tizenöt évben, és sok új templom is épült. Tehát kettős tendenciát figyelhetünk meg.
Marik József: Egyébként sem szabad a kereszténységet valamilyen társadalmi berendezkedéshez vagy kultúrához kötni. Végül is ha végignézünk a kereszténység eddigi történetén, azt látjuk, hogy számtalan társadalmi berendezkedésben gyökeret vert, amelyek később elpusztultak, de a kereszténység fönnmaradt. Nem tudom, miért kellene „posztkereszténynek” nevezni a helyzetet, amikor a mai társadalmi rendszer ellentmondásaiból éppen arra következtethetünk, hogy változás előtt állunk. Meggyőződésem, hogy a kereszténység ezt is túléli. Kétségtelenül nagy kihívást jelentenek a nagyvárosok, ahol a települések közepe kiürül, de éppen az agglomerációs területeken, ahová sokan kiköltöznek, újból virágzásnak indul a kereszténység.
Magyar Nemzet: Ez talán kicsit csalóka, hiszen éppen azok költöznek ki, akik fogékonyabbak a hagyományos értékek iránt. A statisztikák viszont azt mutatják, hogy bár a teljes népesség körében talán nem romlik a magukat vallásosnak tartók aránya, de a történelmi egyházakhoz való kötődés terén nem ilyen jó a helyzet.
Füzes Ádám: Ez sokkal bonyolultabb probléma, hiszen az egész ország elöregedőben van, és a „kulturális színvonal” általában is süllyed. Ehhez képest kell megvizsgálni a kereszténység helyzetét; a haldokló Európában Magyarországon „hozzuk a szintet”. Amikor azt halljuk, hogy csökken a papi hivatások száma, figyelembe kell venni, hogy gyerekek se nagyon születnek. Tudomásul kell vennünk, hogy ma ebbe a környezetbe szól a kereszténység küldetése. A hit átadásának Jézustól kezdve az a módja, hogy először a tanítványok térítettek, majd az új keresztények folytatták ezt a munkát. Kihalásra van ítélve minden generációban a kereszténység, ha nem adják át a hitet. Azt kell megvizsgálni, hogy milyen egy-egy vallási közösségnek, plébániának a hitátadási képessége. Most bizonyos tekintetben olyan helyzetben vagyunk, mint a török utáni Magyarországon: nagy hiány van az átadás folyamatosságában. Legalább két vagy három generáció nőtt fel úgy, hogy nem volt természetes számára a hit átadása. És van egy másik hiányosság is, a kultúra terén – hiszen vallási életünk elsősorban érzelmi életünkhöz és a kultúrához kötődik. Azzal kell szembesülnünk, hogy hiányzik az általános kultúra, amely magától értetődő módon hordozza a vallásosságot. Ezért tapasztalatom szerint a misszió is két részre oszlik. Vannak, akik még benne élnek a hagyományos kultúrában: például még mond nekik valamit Bach, még meghallgatják a Máté-passiót, bár istentiszteletre nem mennek el. De nem ellenségesek a kereszténységgel szemben. Ők azok, akiket meg lehet szólítani egy egyházi esküvő, egy haláleset alkalmával. Sokkal nehezebb közel kerülnünk azokhoz, akikkel kulturálisan nincs közös talajunk. Hozzájuk kell megtalálni az új eszközöket, az új kommunikációs csatornákat.
Magyar Nemzet: És melyek ezek az új eszközök?
Lipp László: Az egyház nem klub, nem módszer kérdése, hanem lélek, öröm, béke a Szentlélekben, és ez már maga a megtérés. Minden attól függ, hogy a hit átadója, akár pap, akár családos ember, mennyire éli át, hogy Isten irgalma valójában botrány. Az irgalom olyan létra, amely az igazság sérelme nélkül vezet fel a szeretet magaslatára. Itt nincs az emberi okoskodásnak esélye se, mert ez már a kegyelem műve, Isten ajándéka. A misszió alapja saját magunk megtérése, és csak ezek után jöhet a szűkebb környezet, a család és ezt követően pedig a tágabb közösség, akár az utca is.
Végh Tamás: Nem mindegy, hogy missziózgatunk, vagy Isten missziójának vagyunk az eszközei. Ezt saját életemben is átéltem. Tíz éven keresztül voltam favorizált, sikeres fiatal lelkész, de kifáradtam, kiégtem. Isten elővett, és meg kellett értenem: ha a magam dicsőségét keresem, nem születik igazi élet. Ezután kezdődött az igazi ébredés – ugyanabban a gyülekezetben. Nem a módszer a fontos, hanem hogy bázis teremtődjön, a gyülekezet tagjai ráébredjenek az evangéliumra, és akkor ők lesznek a tolmácsok, ők viszik tovább az üzenetet. Hiszen ők inkább beszélik a világ nyelvét, amely a teljesen kívülállók számára is érthető.
Magyar Nemzet: Ha a mai ember számára nem érthető az egyház liturgiájának és igehirdetésének a nyelve, nem kellene változtatni?
Szeverényi János: Nem a kor követelményeire kell reagálni, hiszen az egyház örök értéket képvisel. De az is egyértelmű, hogy az apostolok korában az egyház a maga kultúrájában érthető volt. Pál apostol a Római Birodalom útjait használta, elment az agorára, és ott tanított. Jézus is ott volt, ahol az emberek. Most, a negyven–ötven évig tartó egyházüldözés és templomba zártság után az egyháznak szembe kell néznie azzal is, hogy nem mindig érthető, és ezen változtatni kell.
Füzes Ádám: Nem a liturgiát kell a változó környezethez igazítani, hiszen az ember antropológiai adottságai olyanok, hogy nagyon nehezen tűrné el az ilyen változásokat. A liturgia identitásunk része. A saját hagyományait leváltó közösség gyanússá válik a külvilág számára. De az is igaz, hogy értelmetlen a magába záródó közösség. Az egyház mindig is tudott arról, hogy máshogyan kell megszólítani a híveit és máshogyan azokat, akik távolabb állnak.
Szeverényi János: Én is azt tapasztalom, hogy a nagyvárosi lelkész gyakran találkozik olyanokkal, akik a külső körhöz tartoznak. Esküvők, temetések: csupa ilyen alkalom. A papnak, hitoktatónak igenis törekednie kell arra, hogy az örök evangéliumot a legérdekesebben mondja el, úgy, ahogyan Jézus is tanított, és így megszólíthatóvá válnak azok is, akik távolabb sodródtak.
Lipp László: Amikor Jézust a kenyérszaporítás után királlyá akarják tenni, és azt mondja, hogy az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital, többen végleg elhagyják. És akkor nem azt kiáltja, hogy gyertek vissza, hanem az ott maradottakhoz fordul: ti is el akartok menni? Szinte provokálja azokat, akik mellette maradtak. A lelkipásztori szolgálatnak három egymással öszszefüggő, de jól elkülönülő rétege van. Az első, hogy érezzük jól magunkat. Együtt vagyunk, kirándulunk, szeret minket az Isten. A második, hogy szembenézünk magunkkal. A katolikus teológia úgy fogalmaz, hogy ez a szentségi élet: gyónás, áldozás. A lélek önkontrollja: bűnbánat a hibákért, mulasztásokért és erőgyűjtés az Úrtól. Felelős, lelkiismeretes keresztény életforma. De ez valójában még mindig kevés. A harmadik szint, amikor már adni tudunk: időnkből, energiánkból, a szeretet törvénye szerint. Itt talán még jobban látható a Szentlélek műve, ahogyan segítségünkre siet. Aki ezt a világot ismeri, az nagyon is alázatos és hálás, mert jól tudja, hogy mennyire az Úrnak köszönheti mindazt, amire jutott. Hisz itt is a Szentlélek siet a segítségünkre, akár a legegyszerűbb imánknál is. A határvonal valójában nem a hívő és a nem hívő között van, hanem az Isten hívogató szeretete és az emberi természet nehézkessége között. Gondoljunk az utolsó vacsora utáni eseményekre, amikor a mi apostolaink igencsak nehézkesen viselkedtek a Getsemáne-kertben. Minden hívőnek szüksége van a megtérésre, az állandó korrekciókra…
Marik József: Mikor Erdő Péter bíboros lett, plébániamissziós programot hirdetett, amelybe húsz–huszonöt plébánia kapcsolódott be. Most, amikor a városmissziót szervezzük, az összes budapesti egyházközséget megkerestük, és eddig százharminc fölött van azok száma, akik úgy feleltek: valamiképp részt akarnak venni benne. Ez óriási lépés. Egyre többen vannak, akik úgy érzik: a kincset, amelyet kaptak, tovább kell adniuk.
Magyar Nemzet: Feltűnnek új arcok, vagy csak azokat mozgatják meg a programok, akik szegről-végről amúgy is a keresztény közösségekhez tartoznak? A hagyományos módszerek alkalmasak-e még arra, hogy ezek révén megszólítsa az egyház a tőle távol élő embereket?
Marik József: Két úton lehet elérni az embereket. Az egyik a könnyűzenés, látványos megmozdulás, amelyre tömegek jönnek el, és vagy megérinti őket valami, vagy nem. Történtek felmérések erről: a mai aktív keresztényeknek legfeljebb a három százaléka kapta az első impulzust ilyen alkalmakon, körülbelül hetven százalék pedig úgy, hogy valaki személyesen beszélgetett velük. A nagy, fiatalos fesztiváleseményeknek is megvan a helyük a misszióban, de személyes kapcsolatok nélkül nem nagyon működik a dolog. Ám ha valaki egy ilyen hangversenyen lesz kíváncsi a keresztény hitre, akkor onnan is be lehet vezetni a templomba.
Lipp László: Nem a stílus, hanem a lelkület az elsődleges. Nézetem szerint el kell választani a hagyományokhoz ragaszkodó polgári etikettet és a vallás lényegét. A belterjességet viszont nagy veszélynek tartom; persze az én helyzetem viszonylag könnyű, Gazdagréten tíz év leforgása alatt hetvenszázalékos a fluktuáció, talán ezért sem alakult ki a belterjesség. A lelkület viszont megteremti a megfelelő stílust. Mindenkihez a saját nyelvén vagy ha tetszik, a saját kódrendszerén belül kell szólni. Mondanék egy példát. Most épp a Fradi-pályáról jöttem, ahol az egyesület öltözőjében feszület van, ezt pedig a fiúk kérték. A játékosokkal való találkozásokon arra törekszem, hogy a saját nyelvükön szólítsam meg őket. A négy sarkalatos erényről például így beszéltem: felrajzoltam egy sematikus futballpályát, és azt mondtam: fiúk, négy szögletzászló van, az általuk határolt egész pályát kell uralnom. A sarkalatos erényekből kettő a védekezésre, kettő a támadásra vonatkozik. A védekezéshez tartozik a mértékletesség – ha nem megfelelően esztek vagy isztok, másnap visszaesik a teljesítményetek. A lelkierő – áldozatot vállalni a másikért, mikor holtpontra jut. A támadáshoz is két erény kell: igazságosság, megadni mindenkinek azt, ami neki jár. A szurkolónak az odaadó játékot, a társaknak azt, hogy „számíthattok rám”. Az okosság erénye pedig már a futball magasiskolája. Egy más alkalommal összeállítottam egy listát is A Ferencváros labdarúgócsapatának lelki alapelvei címmel. Hat pontban felvázoltam a követelményeket sportpszichológiai szempontból, és mindegyiknél rámutattam a nagyobb erőforrásra, amelyből a megvalósításhoz szükséges erőt lehet meríteni: ez pedig Krisztus követése. Mindegyik pontot egy-egy bibliai igével világítottam meg. Ezekből most csak egy igen fontos elvet ragadnék ki. „Soha nem adom fel”, ennél a bibliai háttér: „aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét, és úgy kövessen engem”. Ezek a fiúk hihetetlen lelki nyomás alatt teljesítenek, sokszor méltatlan körülmények között. Ezeket a lelki alapelveket pedig mind a huszonkét játékos elfogadta, sőt alá is írta. Igen jó úton vannak, és én türelmes vagyok. Mindez persze nem működne a vezetőedző, Gellei Imre atyai szeretete és bölcsessége nélkül.
Szeverényi János: Nyugaton a nagy protestáns evangelizációs közösségek már inkább a fesztivál szót használják, ugyanis az emberek nem értik, mit jelent az, hogy evangelizáció. Folyton küzdenünk kell azért, hogy a környezetünk megértsen minket. Ugyanis megfigyelhető egy másik törekvés az egyház falain belül és kívül egyaránt: az, hogy Jézusból használhatatlan, néma bálvány legyen. Pedig Jézus dinamikus. Azt állítja róla a Biblia, hogy átszakította az eget, és itt van a világban. Tartott hegyi beszédet és mezei beszédet, elment a lakodalomba is; a szentbeszédek sok esetben kalásztépés vagy halászat közben, tehát munka közben hangzottak el, s nem zengett előttük harangszó. Jézus jelen volt szakrális formában, de kívülről szemlélve szekuláris formában is; még az alvása is misszió volt, mikor a viharban is nyugodtan pihent a hajó aljában. Lehet kifogásolni a stadionban végzett evangelizációt rendhagyó volta miatt; de én már ültem úgy templomban, hogy a hagyomány szerint igazolható formában voltunk ugyan együtt, mégis úgy éreztem, lélektelen az egész. A Szentlélek jelenléte a fontos. A mások élete című film, amely a kelet-németországi ügynökkérdést dolgozza fel, szakrális légkört teremt azzal, hogy a bűn önmagunkban való felismerésének s az abból való szabadulásnak a vágyáról, a megváltozás utáni vágyról beszél. Egy bevásárlóközpont mozijában is tud munkálkodni a Szentlélek.
Végh Tamás: Fontos kérdés, hogy egy ideológiát akarunk átadni, vagy pedig elhisszük azt, amire például az indiai missziót vállaló Stanley Jones hívja fel a figyelmet: hogy Krisztus az út. És ez nem azt jelenti, hogy a keresztyén út, hanem azt, hogy az egyetlen út. Mert ő a valóság, olyannyira, hogy az egész mindenség Krisztus-szerűen épül fel. Ha őt valaki megtalálja, az életet találja meg. Az a kérdés, elhisszük-e, hogy az embereknek az élettel kell találkozniuk, hogy azután ez az élet bontakozzon ki bennük. Tehát nem egy portékát akarunk másokra tukmálni, hanem azt hirdetjük, amire magunk is boldogan jöttünk rá: hogy Jézus az élet, és csodálatos dolog, ha ő jelen van a házasságban, a gyermeknevelésben, a munkában, mert ő ad értelmet az életnek – nemcsak itt, hanem az örökkévalóságban is. Tehát az a kérdés, hogy mit akarunk. Minél rövidebb idő alatt minél több embert meggyőzni egy eszméről, vagy pedig hirdetni Krisztust – azzal a teljességigénnyel, hogy nem egy módszerhez, nem is valami elvont jósághoz, hanem az élő Istenhez segítjük az embereket? Ha valaki őt megtalálja, később az ő életében, az ő nyelvén fog megszólalni Krisztus. Pauler Péteréknél Pauler-nyelven alakul ki a családi élet; ő az a „misszionárius” gyülekezetünkben, aki chatel az interneten. A gyermeke keresztelőjét még üres formaságnak tartotta, de azért eljött. Ott hallotta először az evangéliumot, ma pedig hirdeti Krisztust, és nemrég arra kért, biztosítsunk neki egy termet, mert két év után összejött egy csapat, olyan emberek, akik szeretnének találkozni. Jézus az egyetlen igazi, nem rövid távú megoldást fogja jelenteni a huszonötödik század emberének is, ha lesz ilyen. A vele való találkozásban nemcsak a viselkedés bizonyos jegyei változnak meg, hanem maga az emberi természet, nagyon mélyen, gyökeresen; Jézus azt mondta, újonnan kell születnetek. Ha ez megtörténik, a viselkedés is megváltozik majd. Erre képtelenek vagyunk a magunk erejéből, ezt Isten cselekszi meg velünk.
Lipp László: A kilencvenes évek elején elolvastam egy menedzserképzésbe beavató könyvet, amelynek nagy részén csak nevettem, mert tulajdonképpen a jézusi utat profanizálta és adta el a siker titkaként. Valóban ő az út, az igazság és az élet. Mi csak eszközök vagyunk, az eszköz pedig nem okoskodik. Krisztus követségében járunk, mondja Szent Pál; a követ sohasem a magáét mondja, hanem azt, amit rábíztak.
Magyar Nemzet: A keresztény hit köztudottan megrendüléssel, katarzissal kezdődik, hiszen az embernek szembesülnie kell az életével és felismernie egy új perspektívát. Ebben fontos mozzanat a bűnbánat, amely szükségképpen megrendítő tapasztalat. A mai kultúra viszont nem ilyen katarzisélményeket közvetít, ellenkezőleg: önmegvalósításra buzdít.
Lipp László: Nem kell mindenkinek összetöretnie ahhoz, hogy kereszténnyé váljék. Jól tudom, hogy ez sok esetben szükséges, mert a világ ránk száradt kérge nem jön le másképp. De ez nem hatalmaz fel senkit arra, hogy a közelében felbukkanó emberek összetörésén fáradozzon, hogy aztán az üdvösség útját kínálhassa nekik.
Szeverényi János: Magyarországon és a nyugati világban egyaránt folyik egyfajta infantilizálás, agymosás; kialakult egy domináns réteg, amely elég passzívnak tűnik, s az érdeklődése nemigen terjed túl a napi betevőn és a szórakozáson. Azonban az ember nemcsak test, hanem spirituális lény is, és ez az említett rétegre is vonatkozik. Valóban szinte lehetetlenné teszi a korszellem a megrendülést, de Jézus azt mondta, ami az embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Tulajdonképpen nem is egy-egy élethelyzet megrendítő, hanem maga az Isten, aki benne van a világban, miközben nem része a világnak. Amikor ő szól vagy cselekszik, az megrendítő.
Marik József: Létezik olyan megrendülés, amely nem jár semmiféle szenvedéssel; ha a mi közösségi alkalmainkra bejön egy kívülálló, utána azt mondja: éreztem, hogy szeretitek egymást. Ez is megrendítő a mai világban: bekerülni egy olyan környezetbe, ahol a szeretet uralkodik.
Lipp László: De az is igaz, hogy meghalnak a régi emberek, meghal az a régi érték, amelynek addig éltem…
Magyar Nemzet: A tradicionális egyházi rendszer hogyan tekint a missziós lelkület megnyilvánulásaira, amely újat akar hozni – új hangot, új embereket?
Végh Tamás: Épp az a probléma, hogy az egyházak sokszor úgy tekintik a misszió megnyilvánulásait, mintha ezek nyomán merőben újfajta hitélet, egy saját világ alakulna ki. A missziói munkások, lelkészek és egyháztagok sokszor kisebbségben végzik a küldetésüket, és a nagy, nehezen mozduló intézmény ezt bizony gyanakodva, fenntartásokkal figyeli – sőt féltékenység, restség vagy egyéb okok miatt kifejezetten akadályozhatja a missziói mozgást. Ezért mondom, hogy sok helyütt az egyházi közösségeknek kellene megtérniük először, persze a vezetőikkel együtt.
Lipp László: A kerületünkben kéthavonta tartunk ökumenikus papi találkozót, ahol sokszor közelebb vagyunk egymáshoz, mint saját egyházmegyei társainkhoz. A magyar felekezetek alapvető gondja a belterjesség és az, hogy nem szeretjük igazán egymást. Pedig csak ott van Isten, ahol szeretet van. Szent János apostolnál, a megtestesülés evangéliumában úgy csúcsosodik ki a történet, hogy „akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiai legyenek”. Ez a csúcs! Ez olyan hatalom, amelynek kisugárzása van. Csak be kell fogadni Krisztust! És ha ez nekünk elegendő, sőt ezt tartjuk a legnagyobb dolognak, akkor nem vagyunk messze az Isten országától. Hogy milyen módszert válasszunk, azt majd megmutatja a Szentlélek; egy biztos, soha nem dőlhetünk hátra a karosszékben. Mindennap új kihívás előtt áll az egyház, hiszen új választ kell adnia az aktuális kérdésekre. De végső soron nem mi adjuk a választ, hanem Krisztus. És az jó válasz lesz – mindig.
origo.hu
Nincs több kegyelem a drogkereskedőkkel szemben: elfogadta a parlament a kábítószerek betiltását
